Tumbl Backup

Tumblr Backup (Nehéz, feszült időszak. Súlyos betegség, halál, meg egyebek. Érthetően indulatos.) 2019-04-01 - 2017-01-03 #da4ax00f (utolsó módosítás: 2020-01-20)

A legnehezebb napokban kimentem a parkba, és azon gondolkoztam, kell legyen vigasz, hogy másoknak ez a nap is egy szép nap, és megy az élet. Kicsit felnéztem a fák tetejéhez, ott volt a kék ég, meg a zöld fák, és kicsit elfelejtettem az anyám szenvedéseit. Aztán erőt merítettem, és bementem hozzá.

Azt meséltem már, hogy milyen nyomasztó volt, amikor jártam az anyámhoz, hogy a régi főnökeim ott totyogtak pelenkában?… Bizony, az élet ránk számol, ha akarjuk, ha nem. De eleve, egy feljebb lévő generáció, akiket régen tiszteltünk, és most meg keresik a mosdót, vagy a szobájukat, hálóingben, meztelen lábakkal, és nem találják. Jajám, meg erős, masszív fiatalembert, aki négykézláb, segítségkérő tekintettel bújt volna ki a folyosóra, de igazán ő sem tudta mit akar, meg mi sem. Csak egy pelusban. Pont olyan alkata volt, mint most, aktuálisan egy építőipari munkásnak. Ott a vezérlés romolhatott el, és ugye, hogy az mennyire fontos, hiába a nagy, fizikai erő. Komoly, régi főnökök, akkoriban pattogtak, peckesek voltak, most meg… Eltelt pár év. – Nem kell nagy ész hozzá, hogy meghosszabbítsuk az idővonalat, és kitaláljuk, ez vár ránk is.

Most a hétvégén egyetlen egyszer sem vitatkoztunk! Mindenben engedtünk egymásnak. Kicsit ide, kicsit oda, de volt kompromisszum. – Csak miattam kijött az erdőbe, de enyhén fáradt volt, kérte, ő hadd ne szedje a hagymát, majd inkább leülne a kivágott tuskóra, és elmobilozna, ha én ezt nem nehezményezném, de nagyon szívesen megvár engem. – Egyszer fel is vettem a karomba, mint régen, és tartottam vagy tíz percig. A vállamra hajtotta a fejét. Jó volt. De eszméletlen nehéz. Most mit mondjak erről?!… Jó barátom. – Az mindent megért, ahogy az erdőből visszafelé a kocsiban kajáltunk. Egy parkolóban. Lecsókolbász, kifli, zsemle, tej. És ahogy adogattunk egymásnak a tejet kaja közben, az hihetetlen volt. – Tényleg, na, haverok vagyunk!

Elmondom, hogy volt… Szépen odagurult az autójával, és kiszállt belőle olyan részegen, mint egy atomtemető. És nem fogod elhinni, szinte azonnal áradt belőle a kellemes, pozitív zsörtölődéshullám. A homloka közepéből. Ott, ahol rejtezik a harmadik szem. A nagy okosságnak a fészke. A frontal cortex epicentruma. – Ilyen, fehéres fénynyalább jelent meg. Terült szét. Aztán hamarosan, a Földet meg is kerülte négyszer. Akár egy cunami. – Még az is lehet, hogy valójában Jézus eljövetele volt. Egyébként meg gondolkozzunk logikusan. Hát hogyne lenne neki igaza mindenben, ha a borban az igazság. Én meg nem, ő meg igen… Vááá… kijöttek a zsigerekből az idegek, mindenki ellazult, ahogy megjelent ez a hatalmas tudás. – Szükség van az ilyen emberekre, hogy a világ egy szebb jövő felé menjen. – Idő után otthagytam, mert a jóból is megárt a sok, és az a sok tudás jusson másnak is.

/javított 2./ 2018-04-25 Érdekes, az anyám szeretett dicsekedni a népes családjával, most mégis szinte egyedül haldoklik. 2018-05-10 Borzasztó állapotban volt ma. Sovány, kiszáradva, a tüdeje tele váladékkal. Örült nekem, és élni akar. (Mondta.) De párszor beszélt a halálról. Azt mondja, senki sem akar meghalni. Nagyon nehéz ez az egész. Bekentem az alkarját, mert fájlalta, és két csont volt, semmi más. Száraz bőre. Nagyon nyomasztó ezt elviselnem egyedül. Most sem tudok aludni, pedig már két óra van. Azóta nem is ettem semmit. Nem is tudok mit mondani, valahogy valami lesz. Féltem őt is, de már magamat is. Bő két éve ápolom. Egyedül. Kikészültem. 2018-05-20 Ez valami hihetetlen, amilyen viszonyok között találtam megint. Félig ruha nélkül, csontsoványan, rémülten. Felkiabálva fogadott bennünket. Annyira megváltások voltunk. Mi azért nem tudtunk vidámak lenni. Rendbe tettem, adtunk enni, inni. – Kora hajnalban felébredtem, eszembe jutott, és nem tudtam visszaaludni. 2018-05-23 Megint levette magáról a felsőt, de felöltöztettem, mondtam, hogy ne haragudjon, mert nem jöttem egy-két napig. Azt mondta, rám sosem haragszik. Valami ilyesmit. Evett nápolyit, ivott is. De nem volt életkedve. Bár azt mondta, ő jól van. A személyzet szerint nem eszik, eldobálja az ételt. – Szomorú volt így látni. Tiszta ideg voltam. Főleg, hogy megint mondja a szobatársa, hogy folyamat engem emleget. 2018-05-29 “Te vagy a legszebb!” “Ne akarj meghalni kisfiam.” Nem tudom mire érthette, hogy ne kerüljek soha ilyen helyzetbe (mint most ő), vagy soha ne dobjam el az életemet. – Ott az elsőre gondoltam, de most a másodikra. 2018-05-31 Ma nagyon rosszul volt. Szinte nem is tudott beszélni. Tele volt váladékkal a tüdeje. Vagy három órát ott voltam mellette. Időnként simogatta, cirógatta, vagy megfogta az arcomat, fejemet. Vagy belekapaszkodott a nyakláncomba. Néha belenéztünk egymást szemébe. Szenvedés volt az arcán. A létezés kényelmetlensége. Alig tudott mozogni, tárgyak után nyúlni. Mindig megfogta az újságot, aztán eldobta. Az ételt is rágta-rágta, aztán kiköpte vagy eldobta. Már több, mint két éve odajárok, tudom, hogy az ilyen állapot nem jelent jót. Nem is tudok mit mondani. Nagyon fáj, főleg, hogy az elmúlt években, amióta fekvőbeteg lett, nagyon kapaszkodott belém, nagyon hálás volt nekem. Hogy átvészeli-e ezt az éjszakát, vagy nem, nem tudom. De szerintem nem. És ott láttam a szememmel, hogy milyen ez: szenvedés. Tegnap is úgy etettem, mint egy kis madárkát, és eszembe jutott, hogy ő is így etette a gyerekét régen. 2018-06-02 Közel hajolva kérdezgettem, hogy van, aztán oda akart húzni magához, közelebb hajoltam, megpusziltam, ő meg átölelt, aztán én is őt. Később kicsit próbált viccelődni a mozdulataival, egy-egy szót mondott talán, keservesen. Az ételt kicsit rágta, kicsit kortyolgatta az italt, de inkább tartott mindent a szájában. A gyerekkel is próbált valahogy viccelődni. De amúgy nagyon rosszul néz ki. Amikor mentem, hanyatt feküdt, mint egy élő halott. Nagyon vékony, fehér, és csak egy pelenka volt rajta. Raktam rá ruhát. Rettenetes kín minden nap ezt végigélni, és idegfeszültséggel, depresszióval kijönni onnan. És hogy mindezt nem siettethetem, mert nem is akarom, de nem is lassíthatom ennél jobban. Nagyon nehéz érzelmileg végignézni, hogy fogy el. Ugyanakkor nagyon hálás, nagyon vár. Egyre jobban. Ahogy csökken az életereje, úgy ragaszkodik inkább. Simogat, cirógat, ölelget, puszilgat. (Pedig mi nem voltunk ilyenek korábban.) – Fájdalmas ez minden. Talán annyi, hogy míg a korábbi napokban nem láttam semmi vidámságot rajta, tegnap minimális volt. Talán a gyerek miatt. – Megvisel ez engem nagyon, de erősnek kell lennem. Amikor simogattam az arcát, a fejét, olyan, mintha csak egy koponyát fognék; ennyire sovány. – Nagyon elegem van! Több, mint két éve ápolom napi szinten. 2018-06-06 Ma is későn értem haza, mint minden nap, és ma is bementem hozzá, mint minden nap. Azzal fogadott, hogy “ne menj el!…” Közel hajolva kérdeztem tőle valamit, vagy mondtam neki, és odahúzott a fejéhez, szeretgetve, mint ahogy a gyerekemet szoktam. Végül is én is, neki az vagyok. Régebben nem szoktunk ilyet csinálni. De most pár hete, hogy szinte nem tud beszélni, vagy ölelget, vagy puszilgat, vagy simogat. Megható volt a mai is. Sokáig úgy tartott, pedig alig van ereje. – Inkább csak mutogat valamire. És az ölelgetés közben olyan keserű, sírásszerű hang jött ki belőle. Nem sírás, inkább búgás, vagy ilyesmi. Hmm… De mintha belül keseregne. És éreztem, egyszerűen akarja érezni egy szerettét, mert nagy a szomorúsága, a magányossága, a félelme; látom rajta. Abban a helyzetben van, hogy jön ez a felismerés. – Mennyire egyedül lehet egész nap!… Micsoda fájdalom az, hogy ilyenkor sokat van egyedül. Le is ültem mellé megint, egészen ajtózárásig. Időnként belenéztünk egymás szemébe. Ha valamilyen tárggyal akart valamit, mutogatott rá. Enyhe etetés volt. Akárha két hónapos kisgyerek volna. Ujjammal. (Múltkor pár szem cseresznyét a fogammal, számmal magoztam ki, és eszembe jutott, hogy szinte a madárkák is így etetik a kicsinyeiket.) Kis, zsemlebelet adtam neki, szolgálati gyümölcspéppel. Érdekes kontraszt volt, hogy amikor átölelte a fejemet, ő fehér volt és hideg, én meg barna, meg vörös és forró a naptól, trikóban. Simogatta a vállamat is. – Remélem át tudott venni egy kis napenergiát. Amikor jöttem el, egykedvűen nézett félig nyitott szemekkel. Mondtam neki, hogy integessen, de nem tudott. 2018-06-11 Nagyon odavan, nagyon sovány, belehányt a kezembe, falfehér. Kérdezte a kisfiamat, de alig értettem. Egy komplett csontváz. Keservesen tud beszélni, szenved. Nehezen megértettem, hogy azt mondja: szédülök. Ledöntöttem, úgy jobb volt neki. Most jaj istenemezett, és kendőként magára húzta a ruháját. Azt mondja ne menjek el. – Mondják, ma ette a bőrkrémet; de tényleg benne volt a leveses kanál. 2018-06-12 Tiszta lila volt a két alkarja, ami olyan vastag volt, mint maga a csont. Éppen hogy csak nyelt keservesen, de inkább tartotta a szájában a gyümölcspépet. Nem tudott beszélni. – Utóbbi napokban arra lettem figyelmes, hogy már nem egyértelműen szereti, ha ott vagyok. De azt sem, ha elmegyek. 2018-06-14 Tegnap nem volt egyszerűen lelki erőm bemenni hozzá. Annyira lebont. Tudtam, hogy ma viszont be akarok menni. Mindenképpen. Sportoltam, sétáltam előtte. Komoly erőket mozgattam meg magamban, hogy fel tudjam vidítani magam. Arra gondoltam, ha nem volna az anyámmal az, ami van, akkor is ez egy szép nyári nap, kellemes hársfaillat van mindenhol, párás a levegő, és permetel valami víz is az égből. Igyekeztem a horizont fölé nézni, az eget, a fákat, meg mindent, ami világos, és színes. Amiből jön valami fény. És azt gondoltam, én érezhetem jól is magam. Erősnek kell lennem. Muszáj a jó hangulat. Igaz, hogy a gyerekemen kívül, még csak pár támaszom van, de ebben a sorsban most egyedül maradtam. Valahogy kellemesen kell érezzem magam. – Érdekes, sikerült is. Azért nehéz léptekkel indultam a kórház felé, meg főleg már a liftben azért fogyóban volt a kedvem. De még mindig nyugodtabb voltam, mint előző napokban. Két kis illatozó virágot is vittem neki. Valami fehéret egy bokorról, meg egy lila levendulát. Meg is szagoltattam vele, de nem volt különösebben kedvére. Lényegileg már nem eszik, nem iszik. Azért egy picit itattam. Fecskendővel. Nehezen nyelt. Valamennyi mindig kifolyt. Beszélni már nem tudott. Csak néztük egymást, jól belenéztem a szemébe, amikor nem szenvedett annyira. Vagy ötször megérintette az arcomat, vagy az államat a tenyerének a külső részével. (Mert már nem tudta kiegyenesíteni az ujjait.) Megható volt, de próbáltam elvonatkoztatni magam, nem akarok még jobban kikészülni. Természetesen hagytam magam. Hideg volt a bőre. – Annyira sovány, hogy a mellkasa csak csont. Nagyon fura és rémisztő. Megint, mint párszor máskor, hoztam egy széket, és leültem mellé. Telefonon írogattam, meg néztem őt, néha itattam. Egy falatot evett. Most már bánom, hogy tegnap nem voltam, de tegnap tényleg nem tehettem máshogy, mert nem volt lelkierőm hozzá. Nagyon rossz kedvem volt, pont miatta. Majdnem belehaltam, hogy a gyerekemmel játszanom kellett. Sok idő volt, mire jött a gyerekemnek a kedvező hatása. Jól elvoltunk. A végére nagyon örült nekem. Nevetgéltünk kicsit. Cipeltette magát, mint kicsi gyerek korában, mert fáradt volt. Érdekes, hogy hagyta volna, mert nem szeret gyalogolni. De nagyon nehéz már. Jó volt, sok emléket szabadított fel. Mindig vittem az ölemben azt a kis gazembert. Rajtam pihent, aludt, melegedett. Én voltam a minden. – Ha fáztak a tenyerei, bedugta a mellemhez a nyakamnál. Remélem soha nem múlik el a jó kapcsolatunk. Mert pár napja meg jól összevesztünk. De most kibékültünk teljesen. Kórház zárás előtt elaludt, félig nyitott szemekkel, nagyokat szuszogva. Nyomott hangulatban eljöttem. Nem tudok mit tenni, amúgy meg jól alakult a mai nap. Beszéltem hozzá, sokat voltam, néztük egymást, meg-megérintette az arcomat. És most, hogy arra gondolok, a korábbi napokban néha ölelgette a fejemet, magához húzta, az nagyon nehéz, és megható. – Én nem tudok többet tenni… De tényleg nagyon hálás volt nekem mindig, amikor ezt még ki tudta mutatni. Nyomasztó dolgok ezek. Ha az ember részt vesz benne. Sokat segít ez a védtelennek. – Nem tudok én már semmit, így alakult. Ebben a kérdésben tiszta a lelkiismeretem. Nem tudom, hogy ez valahogy visszajön-e még nekem. Jó volna, ha előnyömre volna. Meg a gyerekemnek. Mert ő is kivette a részét. Talán csak gazdagabbak leszünk. Lélekben. 2018-06-15 Kicsit elmentem előtte sportolni, hogy ne viseljen meg annyira. Sietnem kellett vissza, mert jött az kisfiam kirándulásból. Lehet, eleve korábban kellett volna elindulnom. De hát ha ahhoz sem volt lelkierőm. Próbáltam könnyed és laza lenni, mint ahogy megfogadtam magamnak előző nap, de… Láttam, hogy a szeme ködös, opálos, már nem is látott vele. Kitöröltem a váladékot a szeme sarkaiból. Már előtte való nap sem pislogott, és nyitott szemmel aludt. Félig nyitottal. Furcsa volt. De akkor még tiszták voltak a szemei, néztük is egymást. Mikor köszöntem neki, valamit a nagy, tátott szájával próbált köszönni, mozgatta az ajkát, de többet nem tudott. Nedves törlővel törölgettem az arcát; simogattam a kezemmel a fejét, homlokát, arcát, karjait. Egy nap alatt elvesztette a látását, megvakult. Nagyon nyomasztó volt. Láttam rajta, hogy nem néz pontos irányba, és a szemei is enyhén véresek, és telibe sárgák voltak. Egyszer kicsit mocorgása közben kinyitotta teljesen, és az nagyon rossz látvány volt. Mélységes fájdalom volt bennem, de mindent ki kell bírnom, csak ezt éreztem. Mocorogtam, mászkáltam, vissza-visszamentem hozzá, beszéltem neki, de ő nem tudott. Teljesen tátott szájjal szenvedett. Nagyokat lélegzett. – Mondtam neki, hogy a gyerek elment egy kirándulásra, egy vidéki fazekashoz. És majd lassan megyek elé. Mikor mentem be hozzá, nagyon elfogott az ideg, aztán valamennyire nyugodtabb lettem. Láttam rajta, hogy most nagyon komoly probléma van vele. Bár, ezt látom rajta már hetek óta, de most nagyon; olyan, amilyen még nem volt. És már van tapasztalatom ebben, hogy mikor van egy ilyen nagyon erős állapot. Amikor a föld húzza lefelé. Csináltam róla fotókat, videókat, eleinte nehezen ment, annyira ideges voltam. – Talán a kórházazás legelején volt, hogy fotóztam, aztán soha. Csak most. Most ezt éreztem, hogy legyen magamnak ez meg. Valószínű, hogy senkinek nem mutatom meg. Nem is ez a lényeg. A vége felé, hangosan kérdezem tőle, hogy jól van-e, csak, hogy beszéljek valamit neki, és erre elkezdett bólogatni, hogy igen. – Döbbenet volt. Ilyen állapotban, vakon. Később rájöttem, hogy talán engem akart kímélni. – Most jövök rá, az utolsó hetekben már nem panaszkodott. Mindig azt mondta, jól van. – Talán amikor sokszor erősen a szemébe néztem a korábbi napokban, látta rajtam a fájdalmat. Pedig nem akartam. Inkább ösztönözni. Valami emberi érzéssel. Amikor simogattam utoljára a homlokát, az arcát, megdöbbentett, hogy milyen sovány. Mindenhol érződött a koponyacsont. De amúgy jó meleg, kellemes volt a bőrének az érzete. Korábban sokszor hideg volt, most meleg. Már hetek óta felkészültem mindenre, mert soha semmit nem lehetett tudni, és mindent el kellett viselni. Én mindig azt akartam, hogy legyen jobban. Tudta ő is, hálás volt nekem, és örült is mindig. Furcsa egy köztes állapot ez egy hozzátartozónak. Mert se meghalni nem akarja, se szenvedni látni. Már az elején, több, mint két éve sejtettem, hogy ez egy nehéz menet lesz. Vagy lehet. Már akkor borzasztó volt látni a rosszabbodást. És ezt minden nap közvetlen közelről szemlélni. Már akkor tudtam, hogy ennél nincs rosszabb. Nem elég az, ami van, másnap rosszabb lesz, és azt is centiméterekről figyelni kell. – Nem is volt gond, főleg az utolsó hetekben teljesen odahajoltam hozzá, hogy egyáltalán jobb legyen a kommunikáció, a ráhatás. Utolsó este próbáltam tárgyilagos lenni, és menni a dolgomra. Persze, a gyomorgörcs az megmaradt, meg a lógó rosszkedv. – Utóbbi hetekben már nagyon nehezen tudtam aludni, vagy épp nem is, mert soha nem tudtam, mikor hívnak telefonon. És hogy én ezt majd hogy viselem. – Így jöttem el, a gyerekemmel voltunk délután, meg este, aztán egy egészen jót aludtam, viszonylagosan, persze, a korábbiakhoz képest. Az ízületi gyulladásra szedett fájdalomcsillapítótól jobban aludtam. Akkor már este is szedtem be belőle. Valahogy az egyik állapot megy át a másikba. Azon agyaltam, hogy vajon most min szenved, az életben maradáson, vagy a meghaláson. Érdekes, pár napja, még rázta az öklét, hogy ő ugyan nem fog meghalni, a nagy túrót. Ez tetszett nekem. – Amikor a kisfiamat is utoljára látta, még erőt vett magán, és poénkodott vele, meg velem is. Arra jöttem rá, hogy a gyerekemre kell fókuszálnom. Mert kapaszkodó, meg vidámság. – Benne él tovább. Még valamelyik nap kérdezte, alig értettem, de megkérdezte. Ahogy érkeztem hozzá. De az utolsó este nagyon szenvedett a levegővétellel. Kicsit mozgatta a fejét, nagyon ritkán felemelte a karját a feje tetejéhez, aztán ott tartotta darabig. Nyomasztó volt. Ezek szerint, hogy a fejmozgásával válaszolt nekem, az agya még működött jól. Pedig nem látott. Ideges voltam, de megtettem mindent. Simogattam, fogtam a tenyerét, beszéltem hozzá. – Nem tudok mit tenni, bennem van ilyen beleérző képesség, én folyamat azon agyaltam, hogy neki milyen lehet. – Támasza lenni, de nem tönkremenni. Erre is csak a végén jöttem rá. Kb. egy hónapja, vagy kettő, hogy arra gondoltam, ezt én már nem bírom tovább, kikészít. – Akkoriban volt, hogy kihagytam egy-két napot, de akkor meg lelkifurdalásom lett, mert annyira romlott. Akkor meg mindig mentem megint. Ő elégedett volt velem. Tudom, de persze akarta volna, ha folyamat maradok. Meg korábban mindig haza akart menni. – Fájdalom… Érdekes, a legjellegzetesebb mozdulata, ami a végéig kitartott, kivéve a mai napot, vagy ma is volt már nem tudom, hogy keservesen próbálta megtörölni a száját a kezével, a saját mozdulataival, amit egy ember egész életében csinál. Reflexből. Elhoztam a papírhajóját, amit hajtogatott, kettő volt eredetileg, de már csak egy maradt, meg egy művirág fejet; ezek ott voltak mellette a lámpa tetején. 2018-06-16 Komolyan, már második alkalommal nézek úgy rá az órára, hogy hogy gazdálkodjak az idővel, hogy be tudjak menni hozzá… Pedig már nem kell. 10:41-kor bejövő hívás érkezett a telefonomra, és tudtam, az lesz az. Már hetek óta járt a fejemben, vajon hogy viselem majd, egyáltalán mit mondanak. – “Valamikor délelőtt meghalt.” – Ezt mondták. Szűkszavúan. Én is normális voltam. Mondtam, hogy már tegnap is vacakul volt. De nagyon pumpált bennem az ideg. Viszont ahogy letettem, kitört belőlem a zokogás, könnyeztem, mint egy kisgyerek. A kisfiam jött utánam észrevétlen, és átölelte a lábaimat. Nagyon kedves volt tőle. Reszkettem, beleborzongtam. Aztán elmúlott. Még idegesen felhívtam vagy négy embert, akik fontosak, és belekezdtem az új időkbe. Még jó, hogy itt a kisfiam. Néha váltunk egy-egy szót a mamáról. Hogy valami már nem lesz. A mozdulatai, a poénjai, meg semmi. Ő maga. Nincs tovább. Nincs felettem a családfában már senki. Viszont a gyerekemben meg tovább él. Némely fotókon nagyon látom benne a vonásait. Katarzis. Nem tudom, lesznek-e még hullámai. Megkérdeztem a kisfiamat, melyik a nagyobb szenvedés, a halál előtti, vagy utáni. Azt mondta, a mamának az előtti, nekünk meg az utáni. (Nem is gondoltam, hogy ilyen kettősséggel fog válaszolni, de igaza van; okos kis gyerek.) Most is ránéztem az órára, és délután hat, és belém villámlott, hogy még gyorsan be kéne húzni hozzá, de már nem kell… 2018-06-18 Mint az intézményben kiderült, nem több, mint két évet volt ott (ahogy gondoltam), hanem szinte pontosan kettőt. Ezek szerint valamivel hosszabbnak érzékeltem. 2016-07-22-től 2018-06-16-ig, a haláláig. 2018-06-19 Most csomagoltam csak ki a maradék tárgyait, amit a kórházban adtak át. Nyomasztó… És belekezdtem a hamvasztáshoz szükséges ruha választásába is, az is nyomasztó, az még jobban. Elegem van, nem bírom tovább!… Most megint kezd megzabálni a rosszkedv. 2018-06-21 Nekrológ gyanánt Kisgyerekként érzékeltem még a nagy szeretetét, amit most is kifejezett. Emlékszem, mindig amikor beteg voltam, törte nekem a Kalmopirint leveses kanállal, adta be, könyörgött, hogy nyeljem le; fontos, attól majd jobban leszek – mondta. És olyankor mindig lázálmaim voltak, meg étvágytalanságom. Valami levessel kérlelt, hogy egyem meg, erőltessem, mert nem lehet a gyógyszer étel nélkül, és egyáltalán a gyógyuláshoz kell. Kisgyereknek sokat futkostam, vékony voltam, nagyon. Lejött, aztán a kezembe adott valami ételt, amivel mozoghattam. Olyan kombinációi voltak, hogy zsíros kenyér, hámozott egész uborkával, amelyiket egyik oldalról hosszában bevagdosott, megsózta, megpaprikázta. Egyik kézben kenyér, a másikban ubi. De sokszor hozott vajas kenyeret is, hogy rá volt vagdosva a tetejére zöldhagyma, egészen aprón. – Szerettem a hideg ételeket, inkább, mint a főtteket. Nagyon rossz étkű voltam. Jó pörkölteket csinált, nokedlivel, kanállal szaggatva, meg isteni tyúkhúsleveseket. A legfinomabb a sült kacsája volt. Töltve, krumplipürével. De mindig szívesen fogadtam a tejbegrízt, és a tejberízst. Anyám szüleinél a disznóságokat is ettem, meg a nagyfaterral sós-paprikás, tejfölös kenyeret. De az öreg jó pörkölteket készített, és sose maradhatott el a hangulatfokozó dumája, hogy: na, ilyen jót még nem ettél!… És a pörkölt készítése közben mindig odatett nekem egy tányérba egy bemártós kenyeret, a készülő étel szaftjából. Jó taktikus volt a sovány gyerekkel szemben. A sok és a semmi között voltak ezek a tunkis kenyerek. Meg is ettem mindig. – Ő adta nekem az első halat is. Sült hal volt; mondta, hogy addig forgassam a számban, amíg már nem érzek szálkát, amit ki kell venni. Ezzel a szájban forgatással elérte (akaratlan), hogy egy életre megszerettem a halat. Olyan jó íze volt. Valami ünnepnap volt a városunk közepén. Szerintem ők csinálták nekem az első, igazi, sült krumplit is, a parasztvacsorát. Sparhelten, egy lábosalátét fém rács, rajta a krumpli, és rá egy lábos. Frissen, forrón kiszed, kettévág, vagy négybe, és a vajat rákenve, ahogy az olvad rajta, hagymával, kenyérrel, szalonnával… annál nincs jobb. Náluk persze a kertes házban minden évben megfürdettem magam a gyümölcsben. Ott nem voltak határok. Tele a hasam minden finomsággal. Meg az a jó lila szőlő. A mama gyúrta mindig a tésztát. Kicsit beszélgettünk, és kész is volt. Az ezerszer elismételt mozdulatok. A mama házi tésztájából egy krumplis tészta az más élmény. Volt azoknak minden, saját káposztasavanyításuk, meg néha túrókészítés stb. A disznóvágások. – Azóta sem ettem hagymás vért. Svábok voltak mind a ketten. Az öreg Pécs környékéről, a mama Budaörsről. A mamának jelentett többet a svábsága. Budaörsön erős kolónia volt. – Érdekes, az öregfaterom mindig nyitott volt a romákra. Ha arra jártak, szívélyesen fogadta őket, és adott nekik valamit. Ezzel egyedi volt az utcában. Fene tudja, talán felvilágosultság, vagy különcség, vagy emberség. – Szóval, onnan származott az anyám. Persze, később ő két tűz között volt, mert egyfelől el kellett viselni az apám, néha rettentően rossz modorát, agresszivitását, és azt, hogy a gyerekeit meg kell védje, amennyire lehet. Nem részletezem… Azt mindig tudtam, hogy az anyám a normálisabb a kettő közül, de azért annak is voltak furcsaságai. Pont az, hogy az apámnak sok mindent elnézett a gyerekek nyugalmának az érdekében. Aztán jöttek más évek, felnőtten, így-úgy, elvoltunk, mindig azon volt, hogy segítse a gyerekeit. Megrögzött egyformaságpárti volt. Azért lehetett, mert állítása szerint, az ő testvérével az ő szülei pozitívan kivételeztek. – Nem lehet tudni, igaz-e. Még ami nem tetszett benne, hogy minden akaratát bevetette, hogy a gyerekeit, rokonságát maga köré szervezze. Ez kedvesnek tűnik, de ártalmas a gyerek szabadságára nézve. És mindent elkövetett, hogy ez teljesüljön. Akár el is ájult, vagy orvoshoz vitette magát, vagy bármi. Jó, az idő őt igazolta, ha csak a saját szempontját nézzük. Nagy taktikus volt. Az apám halála után nagyon önfejű lett. Hú, elviselhetetlen volt!… Szerintem át akarta venni a szerepét. Később, amikor kezdett folyamatosan romlani a memóriája, úgy lett mániákusabb. Nagyon durván összevesztem vele mindig. Képtelenség volt bármiről is meggyőzni. Bármi javulás két-három napig tartott. Nem tudom, azt a helyzetet teremtette, amiben nekem jó is volt, meg nem is. – Tudtam művészeti, szellemi kérdésekkel foglalkozni. Nem volt nagy egzisztenciális karrier, de annál nagyobb szabadság. Béklyó, de a magam hasznára fordítottam. Jött a gyerekem, imádta szerette. Amikor nagyobb volt, az imádatával mindig cukkolta azt a kicsit, az meg a mamát piszkálta. Én meg közöttük, közben melózva. – Mindegy, ahogy bekerült a kórházba, ez elmúlott. Ebből is látszik, hogy csak játékból piszkálta, de akkor sem kellett volna. Á, amikor ápolásra szorult, csak kedves volt velünk. Nagyon. És hálás. Ezerszer képes volt elmondani, hogy az milyen egy szép gyerek. Meg vigyázzak rá, meg látszik az értelem a kedves, hamiskás arckifejezésén. Folyamat ott volt vele egy óvodáskori képe. Volt egyszer, hogy amikor mentem, ott nézte a takaró alatt, egy hűvös napon. A két évből, kb. másfélben azon volt szerintem, hogy rendes gyerek vagyok, hogy minden nap megyek hozzá. És gondolta, szerintem, hogy mert kicsit több bennem az érzelem, ilyesmi. De nagyon hálás volt, tényleg. Ha mentem felkiabált örömében. – Viszont az utóbbi hónapokban, én úgy gondolom, ezt már egyszerűen nem hitte el, hogy még mindig megyek. Minden nap. Nagyon ritkán hagytam ki. Ekkoriban kezdte, hogy megfogta a karomat, vagy odahúzott magához, kért puszit stb. A gyereket is. – Ezt nem akarta elhinni. – Szerintem. – Mindig mondta. Hogy milyen rendes lettem. Én meg visszakérdeztem, hogy: eddig nem voltam az?… Ugye, ilyen van, hogy emberek együtt élnek, és igazán nem is ismerik egymást. Vagy legalábbis egy új, egy erős, érzelmileg terhelő helyzet leteszteli a szereplőket. (Ritkán panaszkodott, de a legsúlyosabb, utolsó hetekben végképp nem. És sosem akart meghalni. – Az utolsó kommunikációja az volt felém, hogy megkérdeztem tőle, hogy jól van-e. Erre bólogatott. <<Szerintem engem akart kímélni.>> Ekkor már nem látott a szemeivel. Nagyon szenvedett, nagyon sovány volt, teljesen tátott szájjal, zihálva vette a levegőt. – Az utolsó előtti napja volt. Ekkor láttam utoljára. Simogattam az arcát, a karját. Nem tudtam mit tenni. – Azon a napon, amikor mentem, még próbált visszaköszönni nekem, de csak a száját mozgatta. – Egyszer, ahogy forgolódott kicsit a fejével, kinyitotta a szemeit teljesen, azok meg már nem voltak jók. Az nagyon megviselt. – Készítettem képet, videót magamnak az utolsó látogatásról. /Nagyon ideges voltam./) Azt hiszem, utólag mondhatom, hogy az utolsó pár hónap meg végképp erős volt köztünk érzelmileg. Nem ragozom. A gyerek, meg én, az ő viszonylatában. A végén már inkább csak én. Nem véletlenül viselt meg, amikor már nem bírta a küzdelmet. Kitört belőlem ez a sok feszültség, idegeskedés, meg az is, amilyen jó viszonyban lettünk. Ma kapja meg a gyerekem a bizonyítványát, a másodikosat, és ha kitűnő lesz megint, vagy ha nem, az eredményt már nem mondhatom hangosan a fülébe. Ez van, egyszer meg kell halni. 81 éves volt. 2018-07-03 Fontos adalék, hogy azért az anyámnak megvoltak a felesleges és buta rögeszmés dolgai is. Sokat tévedett a világot illetően. Sokat ártott is nekem. Sokat segített is. A családdal, házastársi viszonyokkal is voltak elmaradott nézetei. Én nem tagadom ezeket le. Sőt!… Az biztos, hogy az utolsó hónapokra átlátta a helyzetet. Valamennyire mondta is, de láttam rajta. Meg azt, hogy mi az, amit már nem mondott, mi az, amiről nem beszélt. – Sok tévedése jutott az életére, és kevés ideig volt egy tisztább felismerésben. De ez van. Némi jutalom, nagyobb büntetés. Nem tudok mit mondani. – Őt mindig pozitívabb figurának gondoltam, mint az apámat, de… Azt hiszem a legjobbakra kell gondolnom. Amikor kisgyerek voltam, meg most a végére. Ebben a két szakaszban teljesen tiszta szeretetet adott felém, és én is felé. Nem voltak felesleges körök. – A két időszak közötti évtizedekben voltak nagy hibák is. Ezt az egyveleget kell magamban őrizni. – A végére sikerült kiábrándítanom egy idealizált véleményből. Passzívan, persze. Nem mondtam én neki semmit, csak tettem azt, amit jónak gondoltam; ami az én karakteremből adódik. Empátia, természettudományosság, mértékletesség; a jelenségek megismerésének igénye. Sima gondolkozás néha. – Ha már ez egy ilyen helyzet volt, hogy két éven át néznem kellet, hogy fogy el az anyám. Nem elég rossz, ami volt tegnap, ma még rosszabb. Így egészen a nulláig, a halálig. Katarzis volt, az biztos. – Nem menekültem el. Egyedül javarészt. Háziorvos, kórház, betegtársak, temetkezési vállalkozó stb. Kettő év! És végig. – Utolsó előtti napjáig. Az utolsó, lehetséges látogatásig. Amikor már nagyon fájó volt látni az állapotát. Ott a kórházban jöttem rá, már korábban, hogy melyik nehezebb érzelmi állapot, egy haldokló, vagy egy halott. Hát a haldokló. Mert az se nem élő, se nem halott. Köztes állapot, sok gyötrelemmel. Mindenki másról is képet kaptam. Az egész szisztémáról, a vérvonalról. Így helyrekerült bennem egy valóság. Aki meg kívülről könnyen veszi a haldoklást, a halált, próbálja ki!… Amúgy meg úgyis meglesz ez a tapasztalás. Amikor a természet rendelkezik arról, hogy jön most a valóság. – Azt hiszem az anyám is így járt részben. És sokan mások ott. Hiába beszélnek a nagy házukról, vagy a karriert épített gyerekeikről. Ott vannak a tények, game over. Lehet nem megvalósítani az elmaradt szeretetet, a kellemes időtöltést, a tartalmas perceket. Szerintem a legvégére a legtöbb ember kap egy nagy adag bölcsességet, mint valami fényes gömböt; csak azzal már nem tud mit kezdeni. – El kell menni. 2018-07-06 Ma mertem kiolvasni a telefonomból az utolsó látogatásról készült fényképeket, videókat. Nagyon durva, és megrendítő. Főleg a videók. – Nem lehet erre már mondani semmit. 2019-03-20 Most nézem, hogy 82 évvel ezelőtt is 16-án született, és 81 éves korában, tavaly 16-án halt meg. De más-más hónapokban. – Talán a 16 volt az ő számmisztikája.

(javított) Halottak napi metafizika. (Hogy van alternatívája a virágozásnak, lángolásnak.)//Amúgy érdekes jelenség, pont ilyenkor: Pár napja reggel félálomban arra gondoltam, hogy itt a gyerek, van is időnk, meg kéne látogatni az anyámat a kórházban… aztán jöttem rá, hogy már halott. // Felfelé haladva, és az anyámmal kezdve, aki utoljára halt meg. Egy hónap híján két év kórházi szenvedéssel. Minden nap bejártam hozzá. Normális és hálás volt velem. Kemény volt az a tapasztalat. Sok tanulsággal járt; nem részletezem; ezt ismerje meg ki-ki magának. A vége egyre nehezebb volt, de erősen viselte. – Azt hiszem bölcsebb lett ezekben a hónapokban. Olyan helyzet, ami egyszer fordul elő az életben. – Erős érzelmi viszonyban voltunk, éppúgy, mint kisgyerekkoromban. Érdekes, talán a kezdet és végpont valami hasonló. – Az anyám realista volt, igazán a vége felé nem hitte el, hogy mennyit megyek; szerintem nem számolt ezzel. – Amúgy demencia ide vagy oda, sokan nem is tudják, hogy azt nem kell konkrétan érteni. Itt nem egy évszám tudása fontos, meg egyéb adatok. Áthelyeződik a hangsúly a lényegre. Mindig mondta, hogy vigyázzak a gyerekre, meg magamra. – Volt egypár eszméletlen húzása, pl. amikor valahonnan szerzett három kajszit, és a takaró alatt rejtegette, hogy vigyem el a kisfiamnak. – Meg amikor a takaró szélénél, alatta tartva a képet nézegette a gyerekem fényképét; biztos amúgy fázott. Meg amikor kérdeztem, hogy mire szokott gondolni, azt mondta, “a kajára”. Meg amikor a gyerek fényképének a hátulját kitöltötte, mintha karácsonyi üdvözlőlap lenne (utólag láttam meg); pont ünnepekkor. (Meglepődtem, mert előtte nem tudott már írni, aztán úgy látszik erőt vett magán, amikor egyedül volt ott magában.) – Tényleg, teljesen rendben volt erkölcsileg, értékrendben. Nézegette az újságokat, és minden kisgyerekre mondta, hogy milyen hülyék az emberek, hiszen a gyerekek a legfontosabbak. – Nem halt ki belőle az anyai ösztön betegen sem, folyamat dicsérte a ruhámat, meg aggódott, hogy nem fázok-e stb., meg kajával kínálgatott. Párszor ettem vele együtt a kórházban, hogy legyen valami közösségi érzése. – Most nem emlékszem a részletekre, de megjegyzéseket tett a világpolitikára és a gazdasági folyamatokra. – Az évszakokat valahogy érzékelte, szeretett az ablakon kitekingetni, amíg ez lehetővé volt téve, hogy épp arra volt az ágya. – Meg az ünnepségeket is tudta, érezte; nem pontosan, de tudta. – Imádta a gyerekemet, mindig mondta, hogy milyen szép, és okos. És lát valami óvatos csibészséget is a szemében. – Az anyai ösztönről még annyit, hogy az utolsó előtti napján kínomban már nem tudva mást kérdezni tőle, mert olyan állapotban volt /már nem is működött a látása/, és ideges voltam, kérdeztem, hogy: “jól vagy?”, erre bólogatott(!!!). (Le voltam döbbenve.) Nyilván nem akart terhelni, kímélt. – Aztán jött az esemény. Megviselt, összeomlottam. Ez kb. fél óra volt (pont itt volt a kisfiam, ösztönösen támaszom volt, átölelte a lábaimat), aztán fel kell állni, folytatni az új helyzetet. Voltak vadító rossz tulajdonságai is, nem szeretném elhallgatni. Még aktív korában. Furcsa manipulációk, rettenetes önzés, önfejűség. Sok mindent a maga akarata alá rendelt; hogy a család legyen az ő közelében, valahogy mindig az ő szándéka érvényesüljön. – Amúgy persze empatikus volt, tele gyakorlatiassággal, életösztönnel, családszeretettel, de nem minden volt ebben őszinte. (Én nem vagyok képmutató, azt meghagyom inkább másoknak.) Még a kórházban is néha csípős megjegyzéseket tett másokra; az is egy kínlódás volt, hogy valahogy mindig tompítsam ezeket a feszültségeket, hogy ne legyenek haragosai, sem a személyzetben, sem a betegek között. – Lementek ezek a dolgok is normálisan. Voltak apró áldozatok. Az apám elkezdett betegeskedni egy bajjal, ami időnként fulladással járt, ilyenkor ügyeletes orvos, vénás injekció stb. Az sem volt stresszmentes. Aztán egy egészen más betegség vitte el. Két műtét, meg minden ami ezzel jár. Orvosi konzultációk stb. – Érdekes, most, hogy visszagondolok, az is két év volt. Az apám leépülése; pont, mint az anyámnak. – Azért az apámmal jóval vékonyabb érzelmi viszonyban voltam, mint az anyámmal, sőt!… De a betegségekor is azt gondoltam, én vagyok mellette, mindent megteszek; ez emberi kötelesség. – Azért egypárszor előadtam neki, hogy milyen rossz műsorokat csinált az anyámmal életében. Csak hallgatott. Rám volt utalva. – Mindegy, valami jó tulajdonságot biztos örököltem tőle is, most ezen nem gondolkodom. – Más beállítottság volt, mint az anyám. Az anyám volt azért a kifinomultabb. Nem áthatóan, de mégis. Voltak könyvei. Természetszeretet stb. Talán a rajzolgatás is. És mindenáron a család egyben tartása, amiben én nem hiszek. Van az a szint… – Minden nap bejártunk az apámhoz a kórházba. Talán ott láttam, hogy ez egy ilyen helyzet, ezt addig kell csinálni, amíg kell. Lehet rövid is, lehet hosszabb, de túl sokáig sajnos nem tart. – Úgy látszik mégis van valami abban, hogy ki milyen mintát ad a gyerekének idősápolásból; azt kapja majd vissza. Ez egy morális szint. Aztán az anyai nagyszüleim. A legerősebb érzelmi kötődésem a rokonságban. Kertes ház, gyümölcsfákkal, tyúkokkal, disznókkal, friss, saját zöldségekkel, erdei gombákkal, saját gyűjtésű teákkal. Hát én bevettem magam a cseresznyefa lombjába gyerekkoromban, aztán gömbölyűre töltöttem a hasam, és bámultam a nyári tájat felülről, meg a háztetőt stb. Vagy beleálltam a málnásba, mint egy erdei medve, és majszoltam végeláthatatlan. Az öregapám locsolta a salátát, vagy gombázni volt, épp velem, a mamám készítette az ételt nekünk, vagy a disznóknak. Házi tésztás húsleves, nem részletezem… vagy épp krumplis tészta. De az öreg faterom a pörköltalkotásnál jeleskedett. Állítólag nyert is valami birkapörkölt főzési díjat is korábban. Nagyon rossz étkű gyerek voltam! Tiszta csont. De volt trükkje, amíg főzte, felvezette az érdeklődésemet. Mindig azt mondta: “na, ilyen jót még nem ettél!”, és bemártotta a kenyeret a tunkiba. Késsel odakombinálta elém egy tányérra, és az valahogy ízlett. Később hajlandó voltam rámozdulni a pörköltre is. De rögeszmése volt a héjában sült krumplinak is, sparhelten. Egy alátét, rá a krumpli, arra meg borítani egy lábost. Aztán jönnek az átható illatok. Amikor kész, négybe vágni, vajat rákenni, az elkezdett olvadni, és mehet hozzá még szalonna, hagyma, vagy más. Nem ragozom, ez olyan kaja, hogy bárkinek elviszi a szívét, ha megkóstolja. De ő mutatta először a tejfölös kaját is. Azt mondja, na, gyere!… Figyelj, teszünk bele sót, paprikát, aztán mehet bele a kenyér mártogatás. És az is ízlett! Mondom nekem, aki csont és bőr voltam, alig ettem valamit. Állandóan étvágytalan voltam. Ő adott nekem halat is először. Normálisan elmagyarázta, hogy kell a szánkban kiválasztani a szálkát. – Ja, de a legdurvábbat hagyjuk is!… A környéken ő volt a legjobb gombaszakértő. Az utcából is hozzá jöttek kérdezgetni. – Hogy én ott milyen gombás ételeket ettem?!… Nekem egy percet nem kellett gondolkodnom, hogy mi mérgező, vagy mi nem. Teljes biztonságban voltam. – Arany színű házi hársfateák… Saját készítésű savanyú káposzta. – Á, meg a kék szőlőjük, meg a körtefa… meg az óriási szilvák. – Ők svábok voltak mindketten. A mamám budaörsi származással, az öreg faterom Pécs környéki kolóniából. A mamámé volt az erősebb közösség, és az erősebb öntudat is. Mindig hallgatta a német rádiót. Évekkel később láttam a népviseleteiket, még Budaörsről a régi fényképeken. – Nem is tudom, a mamám ügyes volt, rendszerszerűen végzett mindent, amit kellett akkoriban egy háziasszonynak, az öreg fater meg mindenhez értett ami csak létezik az életben. Kert, állatok, építeni valamit, természet, növények, gombák. Bármi!… – Szerettem hozzájuk menekülni, ha otthon dili volt. És mindig biztonságot is találtam. – Most mit mondjak, hiányoznak?!… Nem, mert itt vannak velem, az értékrendjükben. Azért az valami nagy csoda lenne, ha láthatnák a gyerekemet. De a gyerekem ismeri őket; az elbeszéléseimből. – Sokáig este lefekvéskor azzal aludt el, hogy meséltem neki a “papa kertjéről”. Ezek voltak az olyan sztorik, amiben csak jó dolgok történtek. Aztán a városi temetőben ott van még a dédmamám sírja is, akit én már személyesen nem ismerhettem, csak fényképről. Mit mondhatok róla… /Minden anyai ágról, mert az apám szüleit nem ismertem. Az apját ő sem./ – Hogy mit tisztelek a dédmamám személyében?… A mamámat, akinek adott egy tiszta németes /sváb/ értékrendet. Szépek voltak. De megette őket is az idő. (Érdekes, én nem vagyok egy nagy temetőbejárós, de a gyerekem egyik évben kifejezetten kérte, hogy menjünk ki ketten a családi sírokhoz, és meg voltam lepődve, hogy milyen komolyan viselkedett. Meg volt rendülve! Én nem tudom, szerintem kimagasló az érzelmi intelligenciája; ebben erősebb, mint én.) Ilyesmi személyek, akik halottak, és valami a körülöttem lévő misztériumban voltak; vagy így erre tudok gondolni a 2018-as halottak napján. Emlék, semmi más. Meg tapasztalás, értékrend. – És amit az anyám betegségekor felismertem, jöttem rá, jön egy pillanat, és mindent le kell tenni. Teljesen eszköztelenül hagy itt mindent mindenki; – ha akar valami halhatatlanságot az illető, akkor még életében kell megtennie. Valami olyasmit, ami tovább él; másokban, azok okulására. – Nagyon komoly az élet, csomó feszültséggel, és érdek-összefüggésekkel, de a halál pillanatában nincs semmi, semmi nem számít, természettudományosan megszűnik az adott összefüggésrendszer, ami egy EMBER… volt.

7/7: Először valamelyik Moldova könyv (Beszélő disznó) jutott eszembe; annak is szerettem a stílusát, akkoriban új volt az valamennyire itthon. Mármint a stílus. De eszembe jutott valami külföldi szerző is, meg a könyve is, de azt meg már megint elfelejtettem. Viszont, ahogy agyaltam hasonló témán, eszembe jutott valami… Az igen, az hatással volt rám akkoriban. Egy pszichiáter írta a saját munkásságáról. Azt hiszem amerikai. És igazán elhivatott; más, ezzel azt hiszem ő is foglalkozott; vagy legalábbis arra jött rá az ember, az olvasó. – Lehet azt érezni. Hogy ki az, akinek csak úgy jönnek az eredeti ötletei, és egyáltalán mindent máshogy csinál, és bátran. Sorozatban voltak ott a tanulságok, ami valahogy beépül, de már nem emlékszem. Csak erre, hogy egyéni utat választott, és sikeres lett. És most vagy hazudok, vagy csak hozzáteszek, de ilyesmi jut eszembe… olyan régről. (Még annyit, hogy a Piroska adta kölcsön, és ő sem tudja, hogy ki a szerző, és mi a könyv címe, sőt még arra sem emlékszik, hogy adott nekem ilyet. Úgyhogy… nem lesz könyvborító.) Írja, hogy az apja jóravaló ember volt, és akkor már eléggé elidősödött, és gondolt egyet, és kiment az utcára kicsit sétálni. Csak a fateron nem volt egy darab ruha sem. – Valahogy ez is motiválta, hogy kutassa az emberi agyat, pszichét. Csomó minden volt ott érdekes, de már nem emlékszem. Például a katatónia, ami olyan érdekesen alakul ki, hogy az adott illető egyszer csak elkezd a társadalomból visszavonulni, önmagába, és ez a végtelenségig tud fokozódni. Először csak pl. keveset beszél, aztán egyre kevesebbet cselekszik, mozog, tevékenykedik, ül vagy fekszik, aztán már alig eszik, vagy akár a vécézést is lehagyja a mindennapjaiból. És mindez valami depresszió, rossz hangulat, pszichés állapot, ami egy kevés beszélgető hajlammal kezdődik, és adott esetben odáig fajulhat, hogy ül egy széken, és senkiről és semmiről nem vesz tudomást; vége, nincs interakció, soha többet. Na, de a legtanulságosabb eset, ami nagyon kemény, és mégis… Egy intézetben dolgozott, mint pszichiáter, most nem tudom, hogy főnökként vagy nem, de lehet. És volt ott egy fiatal srác, aki hol itt, hol ott volt, de többnyire a folyosón álldogált, és nagyon nem szerették a többiek; meg senki. A személyzet sem, mert rettentően büdös volt mellette. Állandó szarszag. Ugyanis inkontinens volt. Nem tudta visszatartani. (Biztos pelenkázták, ezt nem tudom.) – A srác története az volt, hogy egyszer ment haza, és rátalált az anyjára (de lehet, fordítva, az apjára), hogy ott éppen öngyilkos lett. Szépen ő találta meg az öngyilkosságot elkövetett szülőjét. – Kész!… – Eltelt pár hónap, és a másik szülő is öngyilkos lesz. (Hogy ő találta-e meg, vagy nem, arra már nem emlékszem.) – Ekkor ez a fiatal srác ilyen állapotba került. Hogy igazán se beszéd, se semmi, vagy kevés, és csak áll, vagy ül, vagy fekszik ott bent az intézetben, és megy át rajta az étel, ami véletlenszerűen, nem akaratlagosan ki is jön belőle. – A doki gondolt egy nagyot (most gondoljunk bele milyen állapotú beteg, milyen körülmények vannak vele), és hazavitte ezt a srácot a saját családjához lakni(!), /a doki magához vette/ mert valahogy olyan megérzése volt, hogy egy ilyen környezettől valami változás lesz!!! – (Hmm?!… Milyen egy elhivatott orvos?!…) – És idő múlva a srác, a doki szeretetteljes családjának a hatására teljesen rendbe jött, elkezdett tanulni, ÉS Ő IS PSZICHIÁTER LETT!!! – (He?!! Ha nem viszi haza, ott vesz meg az a gyerek a saját mocskában pár év alatt. – Hmm… Ez milyen?!… – Döbbenet! Egyrészt, hogy mik vannak, milyen jelenségek, kölcsönhatások, másrészt milyen emberek; akik egy bekakálós beteget hazavisznek… megmenteni.) /Van remény, az emberiség nem teljesen hülye./

6/7: Azért kezdtem bele, mert a Lennon gyilkosa ezt olvasta a tette elkövetésekor. Jaj!… Hát én kíváncsi voltam mit takar ez az egész, meg a fáradt cím is. – Á, hát ez nagyon jó!… Elvont humor. És egyáltalán. Minden. Ami szar, annak az utálata, ami jó, annak meg az imádata. És legyünk bátran másmilyenek. – (Hagyjuk a hülyéket őrjöngeni magukban.)

5/7: Charles Darwin, Az ember származása, és a Fajok eredete. – Egyiket biztosan olvastam, de inkább mind a kettőt, de már nem emlékszem. – Viszont tetszett. Most tudom, hogy nem egy olyan nagy valami előjönni egy ekkora embernek a könyveivel, de nekem akkor is tetszett. – Érdekes érvelései voltak. – És maga a módszer, hogy inkább nem írta le a végkövetkeztetést, azt meghagyta az olvasónak. Nyilván az akkori, erősen vallásos közeg miatt. – A biológia Leonardo da Vincije.

4/7: Egy időben foglalkoztatott az agy. Ilyesmiről olvastam. Akkoriban vettem ezt a könyvet. Akkor még azért máshonnan nem nagyon voltak ismeretek, ebben viszont volt. – Nem volt könnyű olvasmány, de érdekelt. – Ott olvastam, hogy az IQ 80%-ban örökölhető, de ott van az a 20, ami kitágítható, amivel kiléphet az ember a kasztjából. (Öröklésügyileg. Ami aztán már tovább adható.) – Ebben olvastam először, azt a szélsőséges tényt (és megjegyzem, hogy ezekről sem voltak akkor még széles ismeretek, meg egyáltalán, a korai fejlesztés sem, főleg itthon nem), hogy ha minél fiatalabb egy agy, egy ember, egy gyerek, annál jobban tanul. Érted?… Nyilván lefordítottam a magam szélsőséges véleményére, hogy akkor nulla naposan a legjobb a tanulási képessége egész életére nézve, és ahogy mennek előre az évek, ez csak rosszabb lesz. Egy évesen könnyebben tanul, mint három évesen, de hat évesen meg már még gyengébben, holott akkor kezdi az iskolát. – Ekkor határoztam el, ha lesz gyerekem, azt meg fogom próbálni ezzel a szemlélettel kezelni; pedig az jó régen volt. Még internet sem volt. (Amúgy, meg meg is csináltam, és ez egy isteni valami volt. Misztikus. Megérte. – Pontosan emlékszem, hogy mikor volt, hogy az agya először visszajelzett. Talán valahol fel van írva, hogy mennyi idős volt, de már nem emlékszem, de nagyon kevés. Még nem tudott a kezével mutatni sem, semmire. Nem tudom, talán a védőnők tudják, hogy ilyenkor mennyi egy gyerek. – Szóval, egyszer csak amit kérdeztem tőle, tárgyra, arra odanézett. Háhá, gondoltam végre, ez az, amit vártam. – Aztán ebben teltek hetek, hogy én kérdezgettem, és ő nézett. A környezet nem nagyon értette (ki is nevettek), hogy miért, de én reméltem, hogy lesz ennek még haszna. – Simán abból indultam ki, hogy van egy kérdés, egy feladat, és ő megoldja; egyszerű, de véghezviszi. – Magát a tanulást, az agy használatát gyakoroltattam vele. – Totál-totál kicsi volt. De aztán jóval később olvastam egy amerikai szakemberről, aki rájött, hogy a gyerekek a beszéd megjelenése előtt jóval többre képesek, mint azt bárki gondolná. Csak az a becsapós, hogy a környezet nem is tudja, hogy mit tud a gyerek, mert nem képes kifejezni, mert adott esetben nem tud még beszélni. Mindegy, poén volt, és működik. – Meg a Polgár lányok apjával is egyszer megismertem egy interjút, és az is nagy hatással volt rám, még a gyerek előtt. Glenn Doman-módszer /ő is halott/. Meg is próbálkoztam azzal is, de kicsit későn. Egyrészt már tudott beszélni, másrészt már izgágább korszakában volt. Előbb kellett volna. De akkor még nem ismertem a módszert. De így is belementem. Valamennyire sikerült is. A képolvasás. Pontosabban szóolvasás. A mennyiségekkel is volt próba, de az nem ment. – Érdekes volt az olvasás, napokig semmi. Naponta többször, és semmi. Persze, rá is jöttem, hogy túl sok lappal kezdtem, aztán csökkentettem, és egyszer csak a gyerek mondja a szavakat, ami a lapokon van. Tetszett. Volt, hogy olyan rendszám volt egy autónak előttünk, és leolvasta. /De tudom, hogy ennek kevés köze van a valóságos olvasáshoz, de azért érdekes./) És a könyvben persze az agy, az idegrendszer működése, részei stb. Azért az is jó ismeret. – Jó, máshogy láttam utána a világot.

3/7: Carl Sagan, itt arról értekezik, hogy valójában az evolúció az idegrendszer evolúciója. Az intelligencia, az agy önző fejlődése. – Tanulságos, értelmes, tudományos. Mint a szerző maga. – És a fenébe, hogy már ő sem él!… Na, ez a könyv is nagy hatással volt rám.

2/7: Woody Allennek szeretem a filmjeit, de az írásai még sokkal jobbak. Ez is egy ilyen könyv, hogy felejthetetlen történetek vannak benne.

1/7: Hát ez úgy volt, hogy akkoriban én még bejárogattam könyvesboltokba, és veszegettem úgy könyveket, hogy csak a neve, a címe, vagy akármi alapján. Csak megérzésből. Ehhez is így jutottam. Fogalmam sem volt előtte a szerzőről. Na, most ez a könyv egy beszarás!… Egy biblia. És még hogy ott a fordítás is, hát!… Ez süt. Nem is tudom mit mondjak róla… – Ja, amúgy Richad Brautigan, Pisztrángfogás Amerikában. – A borító béna, meg minden ilyesmi. Az “Amerika” szó tett kíváncsivá a címében, erre emlékszem. Á, hát ez egy annyira laza, elvont, és kitűnő humor is, meg minden más is, hogy az elmondhatatlan! – Ebbe így bele-bele kell olvasgatni, és az embernek felolvad a lelke. Persze, csak annál működik, akinek van valami fogékonysága az ilyesmire. Nem is a konkrét sztorik a lényeg, már alig emlékszem valamire, hanem az a felfogás… Az biztos, hogy az író tudta kívülről szemlélni a világot. A maga olvasatában. Nyilván ő volt ilyen. És mint sok hasonló, sajnos öngyilkos lett, ha jól emlékszem. Kicsi történetek vannak benne. – Nem is tudom, talán hogy egy hülyeség az élet, és igenis vannak benne poénok, de azokat fel kell tudni ismerni. És a mellékes szereplők az életben a legpoénosabbak. Az tiszta költészet; tiszta művészet. Miért?… Mert az embert ráteszi egy irányra. Inspirál, vagy segítséget ad. – Tudni azt, hogy az a szöveg jó, és mi szeretjük, és ez biztonságot ad. Egy valahova tartozás. Nekem talán ez. A leg-… – Nem is tudom, hogy megvan-e még, de nem is érdekes. Megvan az az életérzés itt a fejemben. “Majd a két festő szóba hozta, hogy esetleg elmegyógyintézetbe csukatja magát télire. Fölemlítették, hogy milyen meleg is van egy ilyen elmegyógyintézetben, no és a tévé, a tiszta lepedő, a pihepuha ágy, a forró zsírral nyakon öntött krumplipüré, a heti egy tánc a dinnye hölgyekkel, a tiszta ruha, a villanyborotva és azok a szép fiatal ápolónőképzősök. Bizony, bizony, van jövője az elmegyógyintézetnek. Egy ott töltött tél nem elpocsékolt idő.”

Egyik nap voltunk a családdal egy kistelepülésen. Nagyon kicsi. Zsákfalu. Ügyeztünk az út szélén, az autó mellett, a túloldalon vakoltak egy házat. Két fiatal srác, meg egy kicsit idősebb pasas. Nyugis nap volt. Egyszer csak látom, ugrabugrál egy hatalmas kutya, szagolgat, meg mindent megnéz. Szóltam a gyerekeknek, hogy nyugi, ha megfordultok, ne ijedjetek meg. Én nem tudom, valahogy láttam rajta, hogy nyugis. Totál ez érződött a mozgásán, a viselkedésén. Nem is érdekelt a dolog. Kaukázusi vagy farkasölő, vagy valami ilyesmi. Hatalmas, jó nagy fejjel. És torzonborz volt a félig vedlett szőrétől. * Velem lévő gyermekek kicsit közelebb jöttek hozzám, de nem volt semmi, mindannyian végeztük a dolgunkat tovább. A kutya tovább futkosott, mindent megnézett, megszagolt. Benézett az autóba is a nyitott ajtón keresztül. * Amúgy, amikor először jött felénk, az egyik fiatal srác jött volna segíteni, ha megrémülne valamelyik gyerek, közeledve mondta, hogy: nyugi, semmi gond, békés eb. Mondtam, hogy oké. * Nem is ez a lényeg. Egyszer csak jött az úton egy fiatalabb nő, akinek a kezében volt valami pici, amit szagolgatva ment utána a kutya. Na, gondoltam begyűjti az elkóborolt zsiványt. Aztán nem is tudom mi lett a kutyával, biztos bevitték. Közben kiderült, hogy a szépülő házból származott, és nagyon élvezte a szabadságot. * Szóval a nő elkezdett tárgyalni a munkássokkal. Akik gondolom annak a háznak a lakói, meg a kutya tulajdonosai. * Nem nagyon érdekelt a dolog, csak ami odahallatszott. Nem kiabált, nem veszekedett, de mondta nekik folyamat, és nem hagyta abba. Azzal érvelt, hogy az út, az mindenkié. A kutyának nem ott a helye. A tulaj, meg hogy jól van, jöttek a turisták, és semmi gond nem volt. Néha ott fekszik a kapuban, biztos unja magát, vagy nagyon kijönne. De a nő nem hagyta annyiban. Folyamat azt taglalta, hogy van a magánterület, meg van a közterület. Ezt meg kell érteni. Az “mindenkié”. És ezt ismételte százszor, de nem veszekedett, de nem engedte el a témát. A pasi meg az állványról: jól van, már elmondtad többször stb.Mindegy, még amikor eljöttünk, akkor is mondta a nő. Szépen elköszöntünk tőlük, és menet közben az jutott eszembe, hogy a nő nyilván túlzásba esett, de elvileg igaza van. És ha van egy ilyen állapot, akkor azt addig nem lehet abbahagyni, amíg a másik fel nem fogja, hogy annyi lehetősége van, ameddig azzal a másikat nem zavarja. Végül is tökéletesen képviselte a személyes meggyőződésemet. Sőt!… * És az okokat lehet taglalni. Talán az is benne van, hogy a kistelepülések gyorsabban változnak, javarészt jó irányba. És főleg az ilyen nagyon elnéptelenedőknek szükségük van másokra, a népszerűségre, a turistákra, a saját jó képük bemutatására. * Nem tudom ki volt, az is lehet, hogy a polgármesternő. De az is lehet, csak egy öntudatosabb szomszéd. * Mindegy, ennyi, van jó példa is. Nekem nem profilom a kutyatartás, de nem is zavar, ha nem zavarnak. Azért szoktam találkozni eszméletlen jófej kutyákkal is. Nagyon kevés, de van olyan is. Pl. most is egyik nap, odajött egy, diszkréten szagazonosítást vett mindenkiről, és onnan kezdve jött utánunk a parkba mindenhová. Semmi ugrálás, semmi ugatás, semmi dili, szép, kényelmes járkálás, viszont szemmel láthatóan érdekelte bármi, amit csinálunk. Nagyon vagány volt! Sőt, szerintem befogadott minket havernak. Benne volt a csapatban. Jó idő eltelt, aztán a gazdái magukhoz hívták jó messziről, mire a kutya megtette a fél távolságot, és az istenért sem akart odamenni hozzájuk. Érezte, hogy kéne, de azt is, hogy inkább hozzánk is jönne. És egyáltalán a szabadság… Á, tök laza arc volt! * Én nem tudom az ilyesmi mitől függ, eleve karakter, vagy nevelés?!…

Végre egy jó cikk! Akinek ilyen neve van, hogy “Nagyné”, az ne kutasson semmit. Amúgy tényleg homály ebben az országban majdnem mindenki, és előítéletes. Gyerekügyben eleve az apával szemben, a pszichés betegségeket meg tényleg azonosítják a dilisekkel, és ezért van az, hogy egy csomó ember nem mer elmenni a bajával orvoshoz, inkább iszik, vagy drogozik. Jó, nálunk nem pszichés okok voltak, a gyerek anyja lépett ki a családból, új kapcsolat miatt, és amikor ez bekövetkezett, a gyerekorvosok, védőnők, asszisztensek hirtelen nem tudtak mit kezdeni velem. Volt, aki nem mert a szemembe nézni, a többség kedves magyarázkodásba kezdett, hogy a gyereknek az anyánál van jobb helye, mindezt úgy, hogy én vittem szinte mindig orvoshoz, én voltam vele mindig kint utcán vagy bárhol, a védőnőt felírt kérdéslistával vártam stb. (Amúgy a védőnői rendszerről teljesen jó tapasztalatom van.) – Szutyi, kuka. Középkor. – A gyámügyi hivatalban is hasonló; segítőkészek, jó az együttműködésem velük, de a nő közölte, hogy nem hisz a váltott nevelésben. – Furcsálltam, nem értettem, miért kell megismernem a magánvéleményét. De amúgy ami a cikkben van, az tény: Olyan emberek mondanak lesújtó véleményt pszichés kezeltekről, akik sokkal rosszabb állapotban vannak, csak nincs betegségtudatuk. Meg egyáltalán, azt sem tudják, mi a pszichiáter és a pszichológus közti különbség. – Felsőfokú végzettségűek között is tapasztaltam, hogy kirekesztik azt, aki olyan, akit kezelnek, de amúgy békés kolléga. Talán idővel változik valami, de nagyon nem hiszek benne.

Halottak napi metafizika. (Hogy van alternatívája a virágozásnak, lángolásnak.) //Amúgy érdekes jelenség, pont ilyenkor: Pár napja reggel félálomban arra gondoltam, hogy itt a gyerek, van is időnk, meg kéne látogatni az anyámat a kórházban… aztán jöttem rá, hogy már halott.// Felfelé haladva, és az anyámmal kezdve, aki utoljára halt meg. Egy hónap híján két év kórházi szenvedéssel. Minden nap bejártam hozzá. Normális és hálás volt velem. Kemény volt az a tapasztalat. Sok tanulsággal járt; nem részletezem; ezt ismerje meg ki-ki magának. A vége egyre nehezebb volt, de erősen viselte. – Azt hiszem bölcsebb lett ezekben a hónapokban. Olyan helyzet, ami egyszer fordul elő az életben. – Erős érzelmi viszonyban voltunk, éppúgy, mint kisgyerekkoromban. Érdekes, talán a kezdet és végpont valami hasonló. – Az anyám realista volt, igazán a vége felé nem hitte el, hogy mennyit megyek; szerintem nem számolt ezzel. – Amúgy demencia ide vagy oda, sokan nem is tudják, hogy azt nem kell konkrétan érteni. Itt nem egy évszám tudása fontos, meg egyéb adatok. Áthelyeződik a hangsúly a lényegre. Mindig mondta, hogy vigyázzak a gyerekre, meg magamra. – Volt egypár eszméletlen húzása, pl. amikor valahonnan szerzett három kajszit, és a takaró alatt rejtegette, hogy vigyem el a kisfiamnak. – Meg amikor a takaró szélénél, alatta tartva a képet nézegette a gyerekem fényképét; biztos amúgy fázott. Meg amikor kérdeztem, hogy mire szokott gondolni, azt mondta, “a kajára”. Meg amikor a gyerek fényképének a hátulját kitöltötte, mintha karácsonyi üdvözlőlap lenne (utólag láttam meg); pont ünnepekkor. (Meglepődtem, mert előtte nem tudott már írni, aztán úgy látszik erőt vett magán, amikor egyedül volt ott magában.) – Tényleg, teljesen rendben volt erkölcsileg, értékrendben. Nézegette az újságokat, és minden kisgyerekre mondta, hogy milyen hülyék az emberek, hiszen a gyerekek a legfontosabbak. – Nem halt ki belőle az anyai ösztön betegen sem, folyamat dicsérte a ruhámat, meg aggódott, hogy nem fázok-e stb., meg kajával kínálgatott. Párszor ettem vele együtt a kórházban, hogy legyen valami közösségi érzése. – Most nem emlékszem a részletekre, de megjegyzéseket tett a világpolitikára és a gazdasági folyamatokra. – Az évszakokat valahogy érzékelte, szeretett az ablakon kitekingetni, amíg ez lehetővé volt téve, hogy épp arra volt az ágya. – Meg az ünnepségeket is tudta, érezte; nem pontosan, de tudta. – Imádta a gyerekemet, mindig mondta, hogy milyen szép, és okos. És lát valami óvatos csibészséget is a szemében. – Az anyai ösztönről még annyit, hogy az utolsó előtti napján kínomban már nem tudva mást kérdezni tőle, mert olyan állapotban volt /már nem is működött a látása/, és ideges voltam, kérdeztem, hogy: “jól vagy?”, erre bólogatott(!!!). (Le voltam döbbenve.) Nyilván nem akart terhelni, kímélt. – Aztán jött az esemény. Megviselt, összeomlottam. Ez kb. fél óra volt (pont itt volt a kisfiam, ösztönösen támaszom volt, átölelte a lábaimat), aztán fel kell állni, folytatni az új helyzetet. Voltak vadító rossz tulajdonságai is, nem szeretném elhallgatni. Még aktív korában. Furcsa manipulációk, rettenetes önzés, önfejűség. Sok mindent a maga akarata alá rendelt; hogy a család legyen az ő közelében, valahogy mindig az ő szándéka érvényesüljön. – Amúgy persze empatikus volt, tele gyakorlatiassággal, életösztönnel, családszeretettel, de nem minden volt ebben őszinte. (Én nem vagyok képmutató, azt meghagyom inkább másoknak.) Még a kórházban is néha csípős megjegyzéseket tett másokra; az is egy kínlódás volt, hogy valahogy mindig tompítsam ezeket a feszültségeket, hogy ne legyenek haragosai, sem a személyzetben, sem a betegek között. – Lementek ezek a dolgok is normálisan. Voltak apró áldozatok. Az apám elkezdett betegeskedni egy bajjal, ami időnként fulladással járt, ilyenkor ügyeletes orvos, vénás injekció stb. Az sem volt stresszmentes. Aztán egy egészen más betegség vitte el. Két műtét, meg minden ami ezzel jár. Orvosi konzultációk stb. – Érdekes, most, hogy visszagondolok, az is két év volt. Az apám leépülése; pont, mint az anyámnak. – Azért az apámmal jóval vékonyabb érzelmi viszonyban voltam, mint az anyámmal, sőt!… De a betegségekor is azt gondoltam, én vagyok mellette, mindent megteszek; ez emberi kötelesség. – Azért egypárszor előadtam neki, hogy milyen rossz műsorokat csinált az anyámmal életében. Csak hallgatott. Rám volt utalva. – Mindegy, valami jó tulajdonságot biztos örököltem tőle is, most ezen nem gondolkodom. – Más beállítottság volt, mint az anyám. Az anyám volt azért a kifinomultabb. Nem áthatóan, de mégis. Voltak könyvei. Természetszeretet stb. Talán a rajzolgatás is. És minden áron a család egyben tartása, amiben én nem hiszek. Van az a szint… – Minden nap bejártunk az apámhoz a kórházba. Talán ott láttam, hogy ez egy ilyen helyzet, ezt addig kell csinálni, amíg kell. Lehet rövid is, lehet hosszabb, de túl sokáig sajnos nem tart. – Úgy látszik mégis van valami abban, hogy ki milyen mintát ad a gyerekének idős ápolásból; azt kapja majd vissza. Ez egy morális szint. Aztán az anyai nagyszüleim. A legerősebb érzelmi kötődésem a rokonságban. Kertes ház, gyümölcsfákkal, tyúkokkal, disznókkal, friss, saját zöldségekkel, erdei gombákkal, saját gyűjtésű teákkal. Hát én bevettem magam a cseresznyefa lombjába gyerekkoromban, aztán gömbölyűre töltöttem a hasam, és bámultam a nyári tájat felülről, meg a háztetőt stb. Vagy beleálltam a málnásba, mint egy erdei medve, és majszoltam végeláthatatlan. Az öregapám locsolta a salátát, vagy gombászni volt, épp velem, a mamám készítette az ételt nekünk, vagy a disznóknak. Házi tésztás húsleves, nem részletezem… vagy épp krumplis tészta. De az öreg faterom a pörköltalkotásnál jeleskedett. Állítólag nyert is valami birkapörkölt főzési díjat is korábban. Nagyon rossz étkű gyerek voltam! Tiszta csont. De volt trükkje, amíg főzte, felvezette az érdeklődésemet. Mindig azt mondta: “na, ilyen jót még nem ettél!”, és bemártotta a kenyeret a tunkiba. Késsel odakombinálta elém egy tányérra, és az valahogy ízlett. Később hajlandó voltam rámozdulni a pörkire is. De rögeszmése volt a héjában sült krumplinak is, sparhelten. Egy alátét, rá a krumpli, arra meg borítani egy lábost. Aztán jönnek az átható illatok. Amikor kész, négybe vágni, és vajat rákenni, az elkezdett olvadni, és mehet hozzá még szalonna, hagyma, vagy más. Nem ragozom, ez olyan kaja, hogy bárkinek elviszi a szívét, ha megkóstolja. De ő mutatta először a tejfölös kaját is. Azt mondja, na, gyere! Figyelj, teszünk bele sót, paprikát, aztán mehet bele a kenyér tunkizás is. És az is ízlett! Mondom nekem, aki csont és bőr voltam, alig ettem valami kaját. Állandóan étvágytalan voltam. Ő adott nekem halat is először. Normálisan elmagyarázta, hogy kell a szánkban kiválasztani a szálkát. – Ja, de a legdurvábbat hagyjuk is!… A környéken ő volt a legjobb gombaszakértő. Az utcából is hozzá jöttek kérdezgetni. Hogy én ott milyen gombás ételeket ettem?!… Nekem egy percet nem kellett gondolkodnom, hogy mi mérgező, vagy mi nem. Teljes biztonságban voltam. – Arany színű házi hársfateák… Saját készítésű savi káposzta. Á, meg a kék szőlőjük, meg a körtefa… meg az óriási szilvák. – Ők svábok voltak mindketten. A mamám budaörsi származással, az öreg faterom Pécs környéki kolóniából. A mamámé volt az erősebb közösség, és az erősebb öntudat is. Mindig hallgatta a német rádiót. Évekkel később láttam a népviseleteiket, még Budaörsről, a régi fényképeken. – Nem is tudom, a mamám ügyes volt, rendszerszerűn végzett mindent, amit kellett akkoriban egy háziasszonynak, az öreg fater meg mindenhez értett ami csak létezik az életben. Kert, állatok, építeni valamit, természet, növények, gombák. Bármi!… – Szerettem hozzájuk menekülni, ha otthon dili volt. És mindig menedéket is találtam. – Most mit mondjak, hiányoznak?!… Nem, mert itt vannak velem, az értékrendjükben. Azért az valami nagy csoda lenne, ha láthatnák a gyerekemet. De a gyerekem ismeri őket; az elbeszéléseimből. – Sokáig este lefekvéskor azzal aludt el, hogy meséltem neki a “papa kertjéről”. Ezek voltak az olyan sztorik, amiben csak jó dolgok történtek. Aztán a városi temetőben ott van még a dédmamám sírja is, akit én már személyesen nem ismerhettem, csak fényképről. Mit mondhatok róla… /Minden anyai ágról, mert az apám szüleit nem ismertem. Az apját ő sem./ – Hogy mit tisztelek a dédmamám személyében?… A mamámat, akinek adott egy tiszta németes /sváb/ értékrendet. Szépek voltak. De megette őket is az idő. (Érdekes, én nem vagyok egy nagy temetőbejárós, de a gyerekem egyik évben kifejezetten kérte, hogy menjünk ketten a családi sírokhoz, és meg voltam lepődve, hogy milyen komolyan viselkedett. Meg volt rendülve. Én nem tudom, szerintem kimagasló az érzelmi intelligenciája; ebben erősebb, mint én.) Ilyesmi személyek, akik halottak, és valami a körülöttem lévő misztériumban voltak, vagy így erre tudok gondolni a 2018-as halottak napján. Emlék, semmi más. Meg tapasztalás, értékrend. – És amit az anyám betegségekor felismertem, jöttem rá, jön egy pillanat, és mindent le kell tenni. Teljesen eszköztelenül hagy itt mindent mindenki; ha akar valami halhatatlanságot az illető, akkor még életében tegyen kivonatot önmagából. Valami olyasmit, ami tovább él; másokban, mások okulására. – Nagyon komoly az élet, csomó feszültséggel, és érdek összefüggésekkel, de a halál pillanatában nincs semmi, semmi nem számít, természettudományosan megszűnik az adott összefüggésrendszer, ami egy EMBER… volt.

Tök jó egyedül élni, tök jó egyedül élni… Senki nem pofázik bele.

A kis szerelmemet meglátogattam az iskolában, vittem neki egy csokit. Azt mondja, ledurrantott ma is két ötöst. Örült nekem, normális volt.

Rohadtul utálom a kliséket. Annyira nyomi majmolni egymást.

Istenem, milyen egyezkedni egy tapírral?!… Mégis csak külön kategória. És ugyan szeretem az állatokat, de azért egy közjegyzői hivatalban mégis…

Mocskos, szar, szutyok, törekvő, “rendes”, gonosz és buta emberek. De ez egy klisé, és mégis… ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Próbálj meg szót érteni egy csökevénnyel. Én az életem java részét úgy éltem le, hogy mindent rájuk hagytam; elég volt!

Egyszer rájössz, hogy mekkora senki vagy, meg leszel rémülve.

És külföldön tanultál, hogy itt legyél szutyok egy önkormányzatban. Egész életben szívni be azt a stílust; meg papucsban csoszogni egy folyosón bögre kávéval. – Uram isten!…

Szarevő gecik. És bár egy pozitívabb látásmódot kell felszednem, azért ez nem könnyű. – Mindenki mondja, hogy az élet igazságos; csak már látnám.

Túláradó idealizmus. Azért, mert hamis.

Megint elpletykáltam futás után, és izzadtan totál kifagytam.

Tegnap este gyönyörű látvány volt, ahogy elaludt. Darabig nézegettem. Ennél szebbet nem is kívánhattam volna magamnak. Szép arc, szép haj, ahogy ráesik a félhomály, és a melléhez szorítja azt a kis plüssbohócot, amit kicsi korában is szeretett. És mindenféle elgondolkoztatott. Hogy azért még mindig milyen érzékeny kis lélek. Miért is ne volna az. Még a felnőttek is azok, csak nem vallják be; keménykednek. – Ékszer, ezt gondoltam, hogy egy kis ékszer ő nekem. Meg ahogy magyarázta két napja, hogy én vagyok a “vérapa”. – Meg hogy én vagyok az, akivel szívesen sakkozna, de a sakkszakkörön nem akar senkivel. – Meg hogy amikor tőlem elmegy, azon a napon lefekvéskor gondol rám. (Mert szokatlan, hogy nem vagyok ott vele, gondolom.)

Mostanában folyamat azt kérdezgeti, hogy mi jó van az alkoholban, meg a drogban. Azt mondja, nem érti, miért csinálják az emberek. – Megnyugtatja őket, kicsit boldogok lesznek, mondom neki.

Csak ne felejtsük, hogy nem ő a hibás azért, ami itt van. – A magyar történelem tele van önhitegetéssel, hogy ilyen, meg olyan jók vagyunk. Szinte mindenben. Nem. Inkább alig valamiben. – Az újkori változás is így kezdődött, emlékszem rá. Hogy korán kezdtük, meg vér nélkül stb. (Inkább mi adtuk a szikrát a környező országoknak, egyebek.) – Olyan a mi demokratizálódásunk, mint az Észak-Koreai rakéták. Kicsit felmennek, aztán vissza ugyanoda.

Örülni kell a boldogságnak, mert múló állapot.

Más, gasztro rovat következik: Én ma vettem először Dejót, a diópótlót, mert nem volt más a boltban, se mák, se semmi, hát ember, ilyet ne próbáljatok. Olyan kurvaszar, hogy majdnem behánytam tőle. Eleve basztak bele cukrot, ami merénylet, és olyan íze van, mint a kókuszrúdnak. Émelygős, és egyáltalán kurvaszar. – Ha az élet olyan helyzetet dob, hogy nincs más, mint a Dejó, akkor bátran a halált kell választani. – Bár erre nem Dejó van írva, valami más, de egy hányás az egész.

Két évig gondoztam az anyámat. Kórházban, naponta bejártam hozzá. Kemény sport. És a lelki része volt a nehezebb. Nagyon. Voltak hetek, a vége felé, amikor szabályos agykontrollt kellett végrehajtanom magamon, hogy létezni tudjak. – A rokonságom elmenekült a feladat elől. És biztos vagyok benne, hogy azt gondolják, jól tették, hogy megúszták. – Egy nulla az emberiség. Bizonyos, kicsi hányadot kivéve, persze. Ilyen, kis, repkedő bogarak. Néha jól érzik magukat, aztán beleszaladnak a tűzbe. Tudattalan. Enni-inni, utazni, vásárolni minél többet. Ilyen, hogy érzelmi intelligencia… nem is szempont; talán hátrány is.

Az én vagyok, az én vagyok, a nép vagyok…

Most, hogy már mindent megcsináltam helyettük, rendezné a viszonyt velem, a saját lelkiismerete miatt. – Hát, dögöljön meg!

A rohadt, leprás, dagadt szutyok milyen hevesen integetett nekem. De mindent elkövetett, hogy jól kibasszon az anyámmal, meg velem. Remélem nem felejtem.

Először le voltam bénulva, mert csak a testem aludt, a fejem csak félig. Aztán meg hajnalban arra ébredtem, hogy nagyon fázom, úgy szenvedtem, mint aki lázas. Alig tudtam kikelni felöltözni. – Bebaszott a tél.

Ja, az igaz. Sok szülő utálja is az ilyesmit, mert macera. Most nekem sem volt kedvem vinni szakkörre, évekig én vittem, most vitte az anyja. Valahogy meguntam, meg van más dolgom is. Sok ott a csacsogás. Mert kézműves, és én is csináltam a feladatokat. – Nekem is minden a gyerek, de azért… na mindegy. A család felbomlása sok korábbi értéket semmibe visz az emberben. Nehéz újra megtalálni az értékes hozzáállást a gyerekkel. – Egy kicsit fontos a plusz képzés. Legyen egy többletközösségben, ne csak szotyizás egy padon. Nagyon korán kezdtem a fejlesztését, még mutatni sem tudott. Fogékony és érdeklődő volt. Úgy válaszolt, hogy odanézett, amit kérdeztem. Fél évesen kezdett beszélni, egy évesen mondatokban. Két évesen kezdte a mutatós órát leolvasni magától. Az ovi visszafejlesztette durván. Az iskola megint jó lett, jó pedagógus, jó haverok. Járt focira is, meg kézművesre is. Ötös lett. De eszméletlenül utálja az iskolát. Hát, igaza van. Sok mindent átlát a világ dolgaiból 9 évesen. Viszont nagy hullámok vannak a viselkedésében. Ő a legjobb barátom. Múlt hétvége volt mostanában az első, hogy egyszer sem vitáztunk. – Jó dolog ez a kötődés a gyerekkel, de függés is. Nincs igazság. – Én régebben szerettem neki elvont kérdéseket feltenni, hadd táguljon a feje. Pl. szerinted mi az élet értelme?, honnan tudod, hogy szeretsz engem?, miből állnak a csillagok? stb. – Szokta mondani, onnan tudja, hogy szeret, hogy “én vagyok magam”. Még egész kicsi volt, és mondta, hogy ne adjak neki feladatokat, mert az az ő teste, ő rendelkezik felette. – Régen járt táncra is, népire, de egy ovis társa mondta neki, hogy az lányos. Akkor nem akart többet. De ovi előtt is járt közösségbe, ének-játék. A kis plusz jó, szerintem, bár sokan nyomatják most mindenre a gyereket, hogy zseni legyen, vagy vigye valamire. Szerintem fontos, hogy ne legyen túlterhelve, és szeresse azt, amire jár. (Viszont nem hiszek abban, hogy a gyerek csak sodródjon, csak játsszon, ne avatkozzunk bele semmibe.) – Sokat tettem bele a fejlesztésébe, az anyja is, nem mondom, főleg korábban, én meg mindig. És nekem eleve volt egy elképzelésem, hogy mit is szeretnék kb. – Ja, megy egyébként a diskurzus, hogy jó-e a korai fejlesztés, még pedagógusok is ellenzik sokan. A nyelvi fejlesztést is. – Én azt tudom mondani, hogy csak jó származott a korai fejlesztéséből. Nálunk. Semmi rossz nem következett belőle. Inkább jó. – Meg az, hogy őszinte vagyok hozzá. Én biztosan. Az is csak jó. Tudják azt kezelni a gyerekek. – Egyébként őt nem érdekli különösebben a teljesítmény. Talán igaza is van. De azért megcsinálja. Hozza magát. Néha volt, hogy teljesen elhagyta a motiváció. Nem látott benne hasznot. – Amúgy eléggé impulzív. Rányomult a focira is, meg a bringázásra is, de úgy elmúlnak ezek, mintha sose lettek volna. – Számítógépfüggő, mint én, és ő még mobilfüggő is. Szerintem lapos videókat nézeget, meg játszik folyamat, de hát mit lehet tenni. – Két hete nyomott hangulatomban elmentünk ketten autózgatni, járni a természetet, meg háziállatokat nézegetni. Hogy az milyen este volt?!… Nyugiban, értelmesen, beszélgetve tényleg tartalmas dolgokról. (Azt mondta, direkt úgy tervezte, hogy elhúzza az időt, hogy sötétedjen, mert úgy érdekesebb.) – Rá is jöttem, egy gyerekkel időnként jobb, ha valaki egyedül megy el kirándulni, vagy barkácsolni, ilyesmi. Az az igazi párbeszéd, nem pedig egy négy-öt fős társaság részeként; ott nyilván valamennyire mellékszereplő. És kell a környezetváltozás. Mert az megnyugtatja őket, és gondolkodásra késztet. – Ja, én is hiszek a gyerekekben, és a fejlesztésükben. Egyszer régen nyársaltunk ketten, jó nagy tüzet csináltunk, és belementünk az estébe, akkor már tele hassal. Ott ültünk egy padon, az erdőszélen, pár méterre csobogott a patak, és a tűznek még jó nagy lángja volt. Az is milyen misztikus volt! Lehetett hallani a vadak lépteit az erdőben, ahogy recsegtek a lábuk alatt a fák. Sőt, egy-két vadászlövést is hallottunk, amit azért nyugtalanító volt. De mindegy, az a kis tér, amit a tűz bevilágított, nagyon érdekessé tette a helyet. Nem is tudom… talán vannak városi gyerekek, akik sosem voltak ilyen helyzetben, ilyen helyen. Kicsit megérezni a mindenséget.

Bazmeg, hogy mi lett ebből az országból?!… Még mindig az első választás volt a legjobb. Mindenki kitűzőben mászkált, nyitottság volt a levegőben, autós, zászlós karavánok járták a vidéket. Tele volt minden a megújulás lehetőségével. És egy olyan népnek, amelyiknek csak pár éve volt szabad, igazán az elnyomáshoz volt szocializálódva, ezt megint kihasználták a megszállottak. A két miniszterelnök. És vissza az elnyomatottságba, a sötét sajtóba, a propagandába, az elhallgattatásba; és megint van kerítés a határon. És egy párt van. Mindig az, amelyik. Á… 1990-ben kiszökött a magyar nép a lágerből, eltelt pár szédült év, és megint visszaterelték a kerítések közé, hogy ki lehessen használni, lehessen manipulálni; szépen egy halmazban. És a nép harsogja azt, amit a fejébe töltenek. Éltetik az elnyomó szónokot.

Te egy akkora hülye vagy, hogy öröm nézni…

Fogok csinálni palacsintát, és az majd leszed erről a fagyhalálról.

Geci, konkrétan megfagytam. Alig tudok írni. Voltam futni, leizzadtam, dumáltam egy ismerőssel, és megfagytam. – Ezt komolyan kell venni, bebaszott a tél.

Gesztenyési blökkölés…

A fényes hűtővel, ami legalább 50 kiló, be lehet ugratni valakit?!…

Hétéltűek…

Jártam egy hatalmas raktárban, minden nyomasztó volt, kivéve, egy rövid hajú lány. Ő volt az egyetlen kellemes élmény.

Sokat lehet spórolni, ez tény, azt is meg kell tanulni, de okosan; mindent tapasztalati úton. Mert van, hogy olcsó, de nagy semmit veszünk. És az bosszantó tud lenni, hogy még annyi pénzt se ér meg. – Így jártam ezzel a francos teával; jó illata volt, de semmi komoly íze. Mint régen az egyik öblítő, a legjobb illatot produkált az áruházban, de mosás után ebből nem maradt semmi. – Azóta rákerestem, most már tudom melyik a legintenzívebb.

A lakászöldség közül a chili paprika vált be, meg most talán a zeller. Két félét próbálok, a szárzellert, meg a gumósat. Egyelőre utóbbi szerepel jobban.

Bátorság faszikám, bátorság!…

És mindig szólj, ha van tanulnivaló, vagy dolgozat, és arra készülj.

Hát most már megszoktam hogy ilyen jó tanuló vagy, és szoktam dicsekedni vele az ismerőseimnek.

Én hiszek is abban, hogy fejben vagy a legerősebb. De azért neked is jól esett az évzárón amikor ki lehetett menni?

Ha van kedved, és erőd, akkor jó volna, ha jól tanulnál mindig, és sok iskolát végeznél el. Most én is látom, hogy csomó munkahelyhez kérik a magasabb végzettséget. Érted, ha van sok végzettséged, bármiből választhatsz; ha csak kevés, akkor kb. a feléből.

Vannak ilyen listák a neten, ahol írják, hogy milyen melóhelyek vannak. És legalább a felénél kell egyetem, meg ilyesmi. Azt én eleve nem választhatom.

Olyan aranyos az én drága kisfiam, hogy meg is mondja, inkább felhív engem, de nem akar írni, mert az olyan sok.

{Gecse Balázs Gergő} Nem hiszem el az egészet. Ez a világ nem való normális embereknek. (Amúgy is egyik kedvencem a Rob Greenfield, az is hasonló, de azért más. Minimalista, természetvédő.) – Hát én róla még nem hallottam, és jó hogy írtátok, de már akkor is lehetett volna, amikor még élt. Milliószor több progresszió lett volna benne, mint a jelen politikusaiban, főleg a hatalmon lévőkben. – Én nem tudtam semmit erről a srácról, csak annyit, amennyi ebben a filmben volt, és az hihetetlen!… Ez aztán az igazi magyar élet, ez a természet, meg ez a nyugalom, és akkor még tényleg értelmes is. – És mit mondott a befogadásról, a nyitottságról?… Hogy nem mindegy, hogy fogadjuk a másik embert. – Önfenntartó, békés, boldog és nyugodt. – Talán egy valamiben tévedett, hogy a világ már ennél jóval vadabb, főleg a civilizáltabb, városias, ipari részeken. – Az EMBER egy vadállat. Mint halmaz. – Egyébként amennyire én látom, terjed az ilyen élet világszerte, meg ez a szemlélet. Nagyon helyes.

…gyilkos úr!…

A Facebook unalmas, zárt. A Tumblr is. Az Insta nyitottabb, de az meg nagyon a fotókra épül, a szöveg elmarad; nem érdekes, nem hangsúlyos. – Pár napot azon agyaltam, hogy mi marad meg, amikor kicsit mindent belep a digitális por. Nagy cégek, egyértelműen, ha… tapasztaltam.

Az elmúlt években sokat javult a Twitter. A saját oldala. Régen csak a Twitdeck-ből voltam képes használni. Bár inkább csak tároltam a jegyzeteimet, nem kommunikáltam. Most azért jobb, a kibővített beviteli méret, meg minden. Bár lehetne korlátlan is. +Szerkeszthető.

Ja, szarok mindenre, lefekszem.

Tudom, hogy ki kell lépnem a komfortzónámból, csak semmi kedvem hozzá. – Néha baszott magányos tudok lenni emberek között. Egyszerűen nem megy a kommunikáció oda-vissza. – Tolmács kéne; magyarról-magyarra.

Tényleg, a fiatalok nem is tudják, hogy idő után, meg bizonyos eseményeket követően micsoda önkontrollt kell beépíteni, hogy az ember ne marhuljon meg. – Sok szar volt az életemben, de azt hiszem jól navigáltam, csak most fordulni kell.

Viszont áramvonalasítani fogom az életem, az mindenképpen kell. Meg egészségessé tenni, meg satöbbi. Ennyi hülye között, érdekes lesz. Optimizmust felszedni. Már nevetek is. Alakul minden, csak jól lassan. Rohadtul individuális vagyok.

Végül is nincs para, de utálom az egészet. Legalább elmentem futni, most meg jól telezabáltam magam. Kurva karrierépítés. Rögtön megéhezek tőle, annyira unalmas. És még utálom is. Totálba. Basszák meg. Honnan a faszból lehet tudni, hol van az a hely, ahova pont az én fogaskerekem illik.

Fekete melegítőben mind a kettő.

Még három rohadás van vissza, a hagyatéki, a karrier, meg valami csaj, aki imád mosogatni. – Hú, ma egyszerre ott volt a parkban a két legjobb csaj nyárról, akik odajártak edzeni. Azt se tudtam hova nézzek. – Kicsit nyomasztó, hogy vannak pasijaik, de hát a jó csajoknak mindig vannak.

Jelentkeztem öt helyre, aztán majd meglátom. Raktáros, meg árufeltöltő munkák. Kurvára utálom az egészet! De túl kell ezen lenni egyszer. Egy rohadék helyen kibírni legalább pár hónapot, aztán tovább. Nagyon le vagyok bénulva. Ez a sok rossz ami történt, kivette az akaratot belőlem. – Olyan vagyok, mint egy ólommadár. Ha ilyesmiről van szó. Karrier stb. – Amúgy a lakás egyre jobb. Ma a konyhát tettem rendbe, de idegbajosan délelőtt, aztán most látom, hogy milyen szép lett.

Pontosítanék, nem az antidemokratikus cselekvések elfedésére használja a migrációt, hanem a tömegbázis megszerzésére, és megtartására.

A nép nagyobbik fele buta, mint a szar, és az olyanok gyűlölni akarnak valakit, meg kapni csodás ígéreteket, valami nagy vezetőtől. – Vagyis: alanyi joga van a populizmushoz. – Addig, amíg a hülye is csak 1 db. szavazat, meg az egyetemi tanár is 1 db. szavazat, addig ez lesz, mert hülyéből van több. – A disznóknak felesleges filozofálni, azok a moslékos vödör zörgésétől indulnak be. – Ennyi, ez hiába előítéletes, de ez van. Millió éve tudjuk, hogy ember és ember nem egyforma. Lehetőséget kapjon mindenki egyformán (oktatásban), de attól még nem lesz egyforma mindenki. – Na, és a választás az mégis egy elvont, szellemi valami. Igaz, nem bonyolult, de mégis szellemi kinyilatkoztatás; nem egy kanalat kell mondjuk faragni fából. Mert az is ügyesség, valamilyen intelligencia, de nem állásfoglalás. – Amíg ez van, a tökhülyékre úgyis az érzelmeiken keresztül lehet hatni; menni fog ez a szemét agysötétítés, félrevezetés. – Két út van, vagy a tömegeket kell szellemileg erősíteni, vagy a választási rendszert megváltoztatni, hogy az értelmesebbek szavazata többet érjen; rögtön eltűnne a populizmus.

Lelkesen bejelölgettem fotogén egyetemista csajokat a Twitteren, hogy lesz egy kis szellemi repkedés, meg ez meg az. Hát… most meg törölhetem őket. Mind ugyanaz, egymást majmolják: kávé, betegség, mindenki (más) bunkó, szerelem, tetkó, külföld, süti. Egyetem, koli - szeretem, imádom, utálom. – Jaj. Kettőt hagytam meg, az egyik kicsit választékosabb, a másik meg rohadt nagy mellű. – És ez a Szirmai Gergő!?… Olvasom a bejegyzéseit, és olyan, mint a víz: átlátszó, semmi, és folyik folyamat. Á, nincs Isten.

Unalmasak az emberek…

Én meg benne felejtettem magam a gyerek csatornájában, de nem baj, mondta, hogy neki is bejön a BB King. Legfeljebb egy kicsit formálja az ajánlóját.

Saját maga képmása.

Egészen jól gyökeret eresztett az a levél, amit annál a cégnél csórtam, ahol vizsgáztattam az autót. Szívós kis cucc. Vagy húsz centis volt, amikor kivettem a földből, hogy egyszer átültessem. Pedig nem is egy kifejlett levelet hoztam, hanem kicsit.

Ez egy olyan hétvége volt, amikor a gyerekem teljesen normális volt; egyetlen egyszer sem vesztünk össze, nem erőszakoskodott. – Most vagy megnőtt, vagy ilyen fázisban van. Jó volna, ha maradna.

Nem mentem oda a volt apóshoz. Amikor meg normális voltam vele, kipofázott, hogy kupis a lakásom. Szarok az ilyenre. Amúgy még egészen normális, csak a felesége egy tűzrevaló.

Utálom a mosogatást, mint a szar! – Ő (9) meg azt mondja, neki sincs kedve segíteni, ő is utálja, és nem tud különbséget tenni, hogy melyiket jobban, a mosogatást, vagy a porszívózást; viszont az iskolát jobban.

Azon agyalok, hogy mi a kifejezőbb, a jáde vagy a türkiz. Most az utóbbira tippelek.

Két gyönyörű lányt is láttam. Húsz év körüliek. De az egyik, még jobb is volt, mint a másik. Szőkés, vállig érő haj, a vége kifelé hajlítva, szépen vágva az alja. Szép arc, kicsi derék, jó, formás fenék, farmer short. Hú!… Magnetikus hatása volt. – A másiknak meg kint a hasa, jó széles és kifejező rész a rövidnadrágjának az elején. Saruban voltak. Nyári dizájn. – A szőkén fehér póló volt, alatta fehér melltartó. Szép bőr, minden. Az úgy volt jó, ahogy volt; kiadós falat.

Tegnap megvettem a zöld teát, már útközben olvastam, hogy csak aromásított; a fene megevett. Vettem Jacobs Krönung instant kávét is, mert bár megátalkodott antikávés vagyok (nehogy beidegeljen), most szükség van rá, úgy döntöttem. Nagy hígításban, és azt is csak teához hozzáöntve, és csak akkor, ha tényleg elalszom ülve, és még volna dolgom.

Együttesen ható, negatív erők.

Van még olyan ember, akinek nincs tetoválása?…

Sokszor én ettem meg a gyerek kajáját. A joghurt bejött neki, de se zöldség, se gyümölcs. De ez az ő finnyássága volt. Egyébként a gyerekek is tiszta gyogyósak már az oviban. Egyik fanyalog a spenótra, vagy a halra, a többi is ugyanezt csinálja megfelelésből. És legtöbbször a leghülyébb gyerekek a hangadók; ők adják a stílust.

Hanem efféle bunkóságot…

Szendergésben nagyon jó mondatokat rak össze az agyam. Egyszer összegyűjtöm; már sokat leírtam; igazi szürrealizmus.

Nem tudom abbahagyni a zabálást…

Minél távolabbra kerülök anyám kórházi élményeitől, annál inkább gyomorgörcsöt kapok az emlékektől. Talán kezd már felejteni a fejem. Eleinte egyértelműen nem akartam gondolni a megtörtént eseményekre, csakhogy csökkenjen rajtam a lelki teher.

A csajos, Twitteres bemutatkozásban menő írni azt, hogy szeretem a kávét. Annyira, hogy hempergek benne, hogy fanatikusa vagyok. – Most ez a divat. – Azt Instán lemenőben van a kávéval, sütivel reggelizés.

…bár mondhatná azt is, hogy ne kakáljunk be, mert diszkomfortos.

Magyar államfő: Olyan státusza van, mint az amerikai first lady-knek, vagy a szépségkirálynő jelölteknek. Kicsi okosságokat mondani, adakozni, legyen világbéke, aztán annyi.

A mesterséges intelligencia gyorsan tanul. Eleinte a Twitter össze-vissza ajánlott nekem mindent, most már rájött az eddigi merítésemből, hogy a fiatal, fotogén és értelmes csajok jönnek be; csak ilyeneket ajánl.

Tegnap telefonált egy alkoholista ismerősöm, és nem is tudom ér-e ez ennyi betűt, de utána órákra lebontotta az agyamat. Erőszakos, ellentmondásos, és egyáltalán kibírhatatlan. Soha semmiben nem következetes. Én is kevésben, de ő semmiben. És érzem hogy kapaszkodik belém, hogy valakit szekálhasson. Hogy valakit számon kérhessen. – Annyira kiakadtam, hogy megint elkezdtem olvasni cikkeket az alkoholistákról. – Súlyos hiba volt valamennyire is a közelébe mennem, nyilván saját gyengeségből. Most iszom a levét. – Tele van hazugságokkal. – A korábbi munkám révén volt több ilyen vérszívó is az életemben, de azokat nagy keservesen leépítettem. – Milyen cirkuszokat, dühkitöréseket éltem át?!… Mint valami tomboló gyerekek, ezek a száz kilónál is nehezebb lények. És még ha csak ennyi lenne, de gonoszak, agresszívek, kötekedőek. És folyamat hallgatni az öndicséretüket… – Szerintem az alkohol a legrosszabb. Rosszabb, mint a drog, gyógyszer, vagy bármi más. Egy oldószer, egy trutymó, ami leolvasztja az ember testét-lelkét. Hideg zsíroldó. Ráviszed a felületre, vagy be, és egy massza keletkezik. Ragacsos, érthetetlen, undorító és idegesítő. És truttyog mások után, hogy kiket tud bekebelezni.

Ma valahogy ködös a fejem…

Amit ne:

• szívmutogatás
• híres emberrel fotózkodás
• könnyezve röhögő szmájli

Hideg ideg.

Kurva rinyáló anyátokat!… Az ablak alatt, és biztos vagyok a szociokulturális állapotukról, pedig ki sem néztem. – Jaj, elmentek. És mind nők voltak.

AZ ELLENZÉKNEK NEM A KORMÁNYT KELL MEGGYŐZNI, HANEM A VÁLASZTÓKAT.

Az ellenzéknek az a kényszerképzete, hogy a parlamentben kell beolvasni a kormánypártoknak, és ettől nyernek majd. Téves. a választókat kell megszólítani; az előbbi teljesen felesleges, és arra ment el az energia java; én mindig mondtam. Tegnap is, de máskor is: odaállnak eléjük, és mondják nekik, hogy gazemberek, és hazudnak. – És? Ők azt tökéletesen tudják magukról, de szarnak rá, mert több száz milliárdból gazdálkodik a családjuk.

Az ellenzéknek az a kényszerképzete, hogy a parlamentben kell beolvasni a kormánypártoknak, és ettől nyernek majd. Téves. A választókat kell megszólítani; az előbbi teljesen felesleges, és arra ment el az energia java; én mindig mondtam.

Én meg pont most olvastam italok koffeintartalmáról, és ez a kép volt illusztráció a cikkhez. Hát tudjátok, ehhez aztán van eszük a csajoknak. (Biztos valaki mondja is neki, hogy hogy igyon az érzékek végett, de aztán az megy is.) Gondolom nyalogatott már kólás dobozt nagy beleéléssel.

Az a pár évtized, amíg a politikusok, meg a családtagjaik élnek, teljen el jól, nekik. Szarnak azok mindenre, elvekre, meg törvényekre, bármire. Erőszakosak, ravaszak, hazudnak össze-vissza. – Tiszta hülye az, aki még a “jóságukat” elhiszi, vagy akár elvár tőlük valami morális tartást. Naiv, hülye, ostoba magyar nép. Inkább megtapsolja őket.

Ahol a nép kevésbé erőszakos, mint a vezetői, ott bármit megtesznek velük.

Most ezzel a “lakosságcserével”, meg “zsoldosokkal” mennyire magasra tette a populista lécet?!… Ő maga mennyire hülyének nézheti a szavazóit. Nem mondta ki, de a lakosságcserét nyilván úgy kell értelmezni, hogy jönnek ide a migránsok Szíriából, meg Afrikából, és beköltöznek az itteni lakásokba, a magyar lakók meg marhavagonokban mennek Szíriába, meg Afrikába kecskepásztornak; mind egy szálig. – Ezt akarja az EU. Meg azt, hogy zsoldosokkal lefoglalják az országunkat, jönnek páncélban, meg kalasnyikovval, és erőszakkal beengednek migránsokat. – Lakosságcsere… ennyiből már mondhatná azt is, hogy az EU eladta pénzért Magyarországot az ufóknak, és mi mindannyian rabszolgák leszünk.

Meghajlítja a valóságot.

Igényes tartalom.

Vettem mosószódát, mert olvastam, hogy nagyon jó zsíroldó, és nekem a mosogatószivacsok, dörzsikék rendbetételére kell. Edényben víz, és abban áztatom. Tényleg olcsó, egy kilót vettem 330-ért festékboltban. – Hú, az a festékboltos, pénztáros csaj!… Most is shortban volt, és eszméletlen alakja van. Majdnem belezuhantam. De láttam még két másik jó csajt is, egy kis tinit, fekete dárkos öltözetben, szűk nadrág, póló… Meg egy másik jött úgy a járdán, hogy minden testrésze másfelé lengedezett. És ő ezt tudta magáról, mert nézegette a visszfényét a kirakatüvegben. Roma csaj volt (vagy inkább keverék), de fogyasztható. Igényesen volt kialakítva. Korrekt hardver.

Csomószor az a kényszere az embernek, mintha nem fogná fel a világot rendesen, közben talán éppen jobban, mint mások. – De lehet, hogy mégsem… és mégis…

Egy darabig viccesnek találok mindenkit, aztán már nem.

Azt mondja, türelmesebbnek kellett volna lennie.

Tegnap este amilyen csoda volt, ma meg egy pokol. – Hát én nem tudom… Szép nagy hullámokat ír le a viselkedése. Csak nehogy elrepessze a fejemet ez a sok hőtágulás. – Megpróbálok inkább a jóra emlékezni.

Valaki már írta itt, de tényleg, most Európa demokratikus fele hivatalosította, hogy van egy diktátorunk.

Azért valahol szívet melengető érzés, hogy a világ szerint egy gazember vezeti az országunkat. – A világ jobban fél a főnökünktől, mint mi magunk.

Jó volt, és jól sikerült. Pedig csak semleges, kiégett hangulatomban voltam. Éreztem, hogy nyugodt délutánt akarok. A forrásvíz begyűjtés, és kirándulás állatnézéssel kedvére volt. Nagyon. Még elnézést is kért az otthoni akaratosságáért. – Kettősséget érzek én is, de benne is az van. – Mindegy, a mai recept jó lesz a jövőre nézve. Azért hatni kell rá, hogy erre vagy arra menjünk a tevékenységben, és aztán hagyni nyugodtan. Valamit csinálhasson. És teljesen elvolt. Az fontos, hogy nagyon más környezet legyen, és valami nagyon nyugodt. Ma a kevés ember vált be. Visszatalálhattunk önmagunkhoz. – Kár, hogy visszafelé olyan migrén jött rám, hogy azt hittem meghalok. Necces volt a vezetés. – Nem tudom, néha olyan megfejthetetlen, hogy mi jön be. – Sajnos még kicsi ahhoz, hogy saját magát hozza ilyen helyzetbe. Egyedül meg nem akar lenni. Érthető. Zsongással veszi körbe magát, akkor meg sodorja a környezet, és néha nem ismerek rá. – Csend, és hagytam vizet töltögetni, és edényeket úgy rakni, ahogy akarja. Kicsit videóztam. Azt is élvezte. – Megpuszilta a karomat, hogy milyen jól érzi magát. – A csend önmagában nem elég jó; kell valami elfoglaltság. – De meg az állatok is!… Mennyire jó ötlete volt. Nyugisak voltunk, figyeltük a reakcióikat. Marhákat etettünk, lovakat simogattunk. A lovaknál felfigyeltünk intelligenciára. (De a marhák is kedvesek voltak.) /Az ember a legpokolibb fajzat. A növény is jobb, meg az állat is./ Na, aztán mi nem vagyunk valami nagy bátrak és gyakorlottak lósimogatás ügyben, városiak lévén, és ahogy bátortalanul nyúltunk a fejük felé, óvatosan elhúzták. Aztán egyszer a legnagyobb odatartotta, később, és nem húzta el. Mozdulatlanul tartotta. Lehetett látni, hogy megbizonyosodott arról, hogy jó fejek vagyunk, mehet a simogatás, haverkodjunk. Én közben belenéztem a szemébe. És értelmet láttam. Figyelt. Nagy hatással volt a gyerekre is. Hazafelé azt mondta, ő direkt akart volna sötétig maradni, mert akkor minden hangulatosabb. – Misztikus állapotában volt. Talán kellett ehhez az is, hogy én is féken legyek.

{A lényeg: 2 ember, nyugodt és nem szokványos környezet, valami tennivaló, vagy interakció a természettel. És teljesen nyitni a világra. Az egész világmindenségre.}

Utálom a tiltásokat.

Egyébként rettentő sok hülyesége volt az anyámnak, de azért még most is a halála után megvédem.

Addig tisztította a lakást, míg az agyát is kitisztította. Most tiszta aggyal várja, hogy eljöjjön a vég.

Ez a beszéd már egy mese, és ő nem bolondult meg, hanem bolondnak nézi a választóit. Az EU most mindent jól csinált, de nagyon későn. Ez a saját hibájuk. Az meg más kérdés, hogy szégyen, mi nem teszünk semmit a korrupció, meg a túlhatalom ellen. Az EU-nak már rég meg kellett volna buktatni ezt a kormányt, valahogy, vagy kitenni, és az ellopott pénzeket visszaszerezni, és odaadni a magyar népnek hasznos célokra. Benn vagyunk az EU-ban, vannak ottani törvények, azokkal kellene végighajtani a vizsgálatokat. Szóval ez az EU szégyene is, hagyták magukat meglopni és lehülyézni. Én vendéglátásban dolgoztam, és tudtam, ha valaki már az első pár mondatnál vad dolgokat művel, azzal este gond lesz, tehát folyamat azon voltam, hogy gátoljam a térnyerését, és húzzon el. Előbb kellett volna megállítani, és ami most lesz, hogy nem lesz szavazati jog, ha lesz, akkor mi lesz? Semmi. Nem sok. – Sokkal keményebben kell fellépni, és most! A lengyelekkel szemben is. Amúgy meg az EU nem minket félt, hanem magukat, és igazuk van. Tudják nagyon jól, hogy az ilyen eszmék nagyon veszélyesek. Olyan, mint a bozóttűz. Figyelni kell, és féken tartani. – Késő. Most már nehéz lesz megállítani, mert még nemzetközi léptékkel is annyira tőkeerős lett az egész családjával, barátaival. Megnőtt az önbizalma a temérdek saját pénztől. Épp úgy lopja el a segítségre szánt pénzeket, mint az afrikai, kövér, tarka ruhás (vagy épp katonai egyenruhás) diktátorok. Ez nagy szégyen itt Európában.

A döntő többség rettenetesen utálja a testvérét. Mindegy, hogy mit mond a viszonyról. Kezdődik gyerekkorban, aztán folytatódik családalapításkor, és az utolsó, amikor a szülők meghalnak; addigra már nem is beszélnek egymással.

Én meg lemostam a kocsit, futottam egy órát kemény hegyi terepen; még egy nő oda is szólt, hogy “jó edzést!”, megköszöntem, aztán vígan voltam, mert még hangosan mondta a másik nőnek, hogy alig várja, hogy cipőt váltson, és ő is futhasson. Na, gondoltam, én vagyok valakinek a lelkiismerete, pozitívan. Holott nem is vagyok annyira jó lélek. Kicsit még felsőtestre is edzettem, aztán olyan lettem, mint aki egy tűzhányóból jött ki éppen. Izzadtan, elnyűtten. Az arcom olyan, mintha belenéztem volna egy atomvillanásba. Most benyomom a tegnapi krumplilevest, meg hozzá a házi kiflit, amit sütöttem, és izgatottan várom, hogy döntenek a mindenható miniszterelnökünk felől Strasbourgban.

Fekete ruhás, copfos, pocakos rocker. Nagyon kemény!…

És akkor most mi van, hogy láttad az óceánt felülről?!… Ugyanolyan hülye maradtál.

Bazmeg megint éhes vagyok… mintha valami pörköltszagot éreznék…

Nagyon sok betű, én ennyit nem tudok elolvasni. Amúgy is minden sejtem tudja, hogy mi az az identitáspolitika, mert benne élek. Sokkal frissebb vagyok tapasztalati úton. – Múltkor meg a magyar szakértő hibriddemokráciákról beszélt. Mások meg populizmusról. Én elég jól megvagyok az utóbbival. Mármint beazonosítás ügyben.

Fos minden. Ma egy kicsit kimerészkedtem, és nem is tudom már mi, de nagyon kiborított. Ja, szeméttel volt beborítva egy pad. Meg a töredezett lépcsők, amiket évtizedek óta bámulok. Már beleégett az agyamba. – Semmi nem tud motiválni.

Ennek az országnak semmilyen kereszténységre nincs szüksége. A morált fel lehet építeni anélkül is.

Ma egy eszméletlen csaj állt előttem a sorban! Olyan hajlatokkal, meg ívekkel!… Már amikor ment be az áruházba, teljesen simulós farmerjában!… Ott volt az egész térgeometria abban a seggben.

Próbálok tudatosan élni, elvagyok, nyugodtan, de olyan, mint valami légüres tér. Kezdek ideg lenni. Lépnem kell. Ma vásároltam tartós élelmet, ha nagyon kifogyok a pénzből egyszer. – Nehezen viselem az éhezést.

Tésztafőzésre a nyeles, kicsi lábas, amelyiknek a fedőjén van kiöntőszűrő. A legegyszerűbb. Hála az égnek, pont ilyet vettem egyszer pont erre.

Teljesen hétköznapi csajok, hogy tudják pakolni magukat a hajukkal vagy bármivel?!…

Majdnem leköptem a liftben a csekkeket, de aztán rájöttem, hogy micsoda dolog az.

Csodálatos, hullámos szörnyeteg…

Hétköznapi hősök, csak nekem már fáj a fejem tőlük. Nem ők fognak megmenteni minket.

Én már éltem akkoriban, és nem felfrissíteni szeretném az emlékeimet, hanem elfelejtetni.

Dráma. Mióta szar ott minden? Amióta élek, az biztos. A rohadás hálapénzt ebben a szaros országban képtelenség volt megszüntetni, és ehhez az orvosok asszisztáltak. Mióta retek ott minden? Mióta lopják a vécédeszkákat, meg a vécépapírokat? Mi ez a dráma? Az egy rakás fos amióta élek. Néhány kivétel van, de retek minden az EÜ-ben. Most a pipás ember a hős. Az ápolónőt már megette a magyar közöny és romlás. Mi lesz most? – semmi.

Milyen jó fürdőtisztítószert lehet csinálni, mosogatószer, meg ecet.

Most már legalább látom, hogy alumínium vagy vas. Alu. Sokkal jobban vezeti a hőt. Eddig is tudtam, de most tapasztaltam. Az energiatakarékos próbálkozásom nem vitte át a zománcozott, nagy, vaslábas ingerküszöbét, de a valamivel kisebb teflonos alumíniumosat simán. Legyen minél vastagabb, akár vas, akár alu, de inkább alu, egyértelműen. Sőt, szerintem az indukciós, dupla talpú edények is el fognak múlni, mint egy gyerekbetegség.

Akkor én mondok igaz történetet: Ha a Deák Bill Gyula egyszer meghal, akkor azért szegényebb lesz a világ. Ezt persze eddig is tudtuk, csak megjegyzem. Körbevette magát teljesen fiatal zenészekkel, és arra gondoltam, mennyire igaza van. És milyen baráti hangulatban. Ő maga vitte oda a billentyűsnek a saját italát, hogy igyon belőle. Előadás alatt. És a társaság olyan ruhában volt, mint bármelyik rocker az utcán; semmi feltűnősködés. Persze vannak már a Gyulának fáradt dolgai, így, ahogy idősödik, a Ferencváros, meg az Isten, meg a tapsoltatás folyamat, meg a véget nem érő köszönet mindenért, de akkor is, hihetetlen, hogy ebben a korban is milyen tisztán és energiával énekel, mekkora bulit tud csinálni, és mennyire egyszerű és szeretetteljes ember tud maradni. Megvan a maga metafizikai világa, amivel én nem tudok mit kezdeni, de nem is kell, hogy érdekeljen, ha az, amit a világhoz hozzátett, az egy csoda; az tökéletes! Nem lehet letagadni. Ha egyszer meghal, tényleg még szegényebb lesz ez az ország. (Ma azon agyaltam, hogy meghallgattam volna tőle valamit angolul is, nem hogy tudom van-e.)

Én már az előző cikknél is akartam írni, hogy ezt a Zachert én mindig is egy laza, progresszív faszinak gondoltam. Az is volt. De azért az már elmúlt. És ez független az EÜ-től, csak úgy megjegyzem, hogy már kicsit fáradok tőle. Sok. Amúgy meg kevesebb. Az öregség mindenkinek megeszi az agyvelejét, szép lassan; nincs menekvés. Szép kendőket, sálakat hord; az sokat dob az ember személyiségén. A múltkor volt egy vitaestje a Puzsérral, és mostanában őt is lemenőnek látom, de mellette a Zacher nagyon szókincshiányos volt. Na, mindegy.

Nem hoz lázba ez a lejtmenet.

Felfoszlik az érdeklődésem.

Az aktakukac hátradőlt a széken, és közölte, hogy ez egy hosszú folyamat lesz.

Képes valaki egész életére hülye buzi lenni.

Morzsolgasd az agyadban.

Jól ment tegnap, szépen kiálltam magamért; vittem a megérdemelt sikert.

Amúgy meg azért van jó esély a magányomra, mert már én is unatkozom a jelenlétükben.

Az csak az egyik, hogy gonosz, de még egy sötét dög is. – Ilyen démonok vannak itt.

Inkább mégis műanyag vágódeszkát. Ilyen… jégszínűt. Azon kevésbé látszik meg a vagdosás. (Viszont a forró edényt nem szabad rátenni!) A fával az a gond, hogy szaga lesz, meg rossz íze; átadja az élelmiszereknek. De amúgy nagyon szép és hangulatos. Lehet váltogatni is a kettőt.

A rendőrök imádják nyomogatni a recsegőjüket. – Nem minden rendőr hülye, de majdnem. – És mind alkoholista, és azonos helyre járnak egymás közé inni.

Ma két olyan pasast láttam, akiknek a fenekük beljebb volt, mint a derekuk. Szerintem az autózás…

Érdekes, a nagyon jó csajok hamarabb szutykulnak meg.

Lehangoltak, kiégtem. Ahelyett, hogy vége lett volna az ügymenetnek, lesznek újabbak. Jó sok papír, meg minden. Még hetek múlva. – Olyan, mint a fraktál, új és új bürokrácia nyílik ki a lezáródó ügyekből. Tovább burjánzik.

Mama, elkiabálom neked oda a nemlét állapotába, hogy azok közül akikre számítottál, egyik sem mondott semmit a halálod után, és a hamvaidat sem nézték meg, egy szál virágot sem tettek mellé… (Nemcsak, hogy nem ápoltak…)

Most bennem vannak a friss élmények. Francz Kafka, A törvény szolgája, és egyéb történetek… Ott ül bent, valamikor jó csaj volt, de hála istennek lezabálta az idő, bámulja a telefonját, bemegyek, beadok egy mappa papírt, erre elkezd nekem akadékoskodni, meg sem kérdezi miért nem elektronikusan, csak ezen nyávog; akkor nagy nehezen elkezdtem magyarázkodni, mert rohadtul rühellem azt is, már arra sem méltatom, hogy elmagyarázzam, egy joghézagba szorult be az ügyünk, és nem mi miattunk, hanem a törvény rugalmatlansága miatt. Ember, rányomott négy bélyegzőnyomot, és ennyi volt. Szar szutyok. És ez komoly probléma, hogy már az ilyenek miatt nem is tudok lelkesedni. Semmi. Kiábrándító minden. – Kivéve a gyerekem, meg a természet, meg a kaja, meg az alvás. Meg a jó és fiatal csajok. Undorító papírhernyó. És hála istennek, már nem is ájulok el senkinek a külsőségeitől. Így is, úgy is magányos vagyok közöttük. Megértem azt, aki a múltkor gázpisztollyal belelőtt a hivatali ügyintézése közben a padlóba. Ez a rohadt gőg, meg tehetetlenség, kontra alárendeltség, kiszolgáltatottság. De frankó, mert még megyek vissza egy másik osztályra, csak ott most épp ebédelnek. Így hát én is zabálok. – Megkérdem fogadnak-e, és ha igen, mennyit kell fizetnem. …A rohadás államnak.

Még jó, hogy a dokinál képviseltem az akaratomat. Volt egy kis kötélhúzás közte és köztem. – A végére elégedett lettem. Aztán meg kellett vívnom a magam harcát a háziorvosnál is. – Hát ez van…

Nem is tudok a helyére tenni egypár embert; annyira nem vagyok lefelé skálázva.

Olyan furcsa, hogy amíg van élet, mindennek van értelme, amikor meg nincs, akkor meg semminek.

Sokkal több halálért felel a vallás, mint amennyi életet ad.

Villából csak olyat, amelyik tényleg hegyes, és sűrűn vannak az ágai. Mert vannak a bénábbak, azokat ha belebököm a hagymaszeletbe, leesik róla.

A vitorlavirág alul zárt edényben érzi jól magát, hogy mindig nedves legyen a talaja. Sőt, az még jobb, ha felül össze is zárul kicsit a virágtartó, hogy még jobban visszafogja a párolgást.

Ha többféle növény van, akkor szerintem egy szobában egyfajtából elég egy.

{gyerekkori barát} Én meg örömmel odaszóltam neki, bár ne tettem volna. – Micsoda magányos beszélgetés volt pár percig!…

Mocskos, rohadt férgek. De lehet, hogy csak velem van a baj. Azt azért kívánhatom nekik, hogy ugyanazt az elbánást kapják, mint amit adtak másoknak.

Azt mondja a rokonára, hogy nem volt senkije. – Természetes ellentmondás. – Láttam egyedül kiszenvedni.

Voltam most egy közszolgáltatónál érdeklődni, és jött oda egy fiatal csaj, mint ügyfél. Én ültem, ő meg álldogált. Fehér shortban. Barna bőr, trikó. Nem volt egy istenadta szépség, de a csípője, az valami hihetetlen! (De azért úgy a testalkata is rendben volt.) Viszont ott a fehér nadrágnál, ott a szögek, meg hajlatok (bezier görbék), meg ilyenek, hát, nem tudom milyen minták vannak az agyamban gyárilag, de egyezést talált. – Ember!… És akkor még ott mozgott, kicsit erre, kicsit arra… És pont ott, még az anyag is úgy benyomódott, tehát lekövette, hogy mi van amúgy naturisztikusan. Alul. Alatta. Meg egyáltalán. Hát majdnem behaltam. – Megváltoztak bennem a viszonyok. – Ilyen kis könnyed, délelőtti nézelődés.

Az lehetséges, hogy az öltönyösök a legnagyobb, büdös gazemberek?…

Anyám halálát már át lehetne gondolni. Nem is tudom, talán valami borzasztó. Átszellemülés. Ja, nehéz. Egyik állapotból a másikba. Bár, ez nem pontos. Inkább a létből a nemlétbe. Furcsa. Csak emlék marad. És ezt már ott is lehetett tudni. Nehéz volt, és ebben csak magam voltam. Senki nem segített. Talán csak a kisfiam, kicsit. Vagy nagyon. – Nyilván tele vagyok indulattal azok iránt, akik kivonták magukat. Valahogy az életnek ezt vissza kell igazolnia. Kell, hogy legyen valami logika; valami alapigazság. – Az utolsó napokra gondolok, akkor az nagyon kemény; amit láttam, amit átéltem. – Kicsit levegőhöz jutottam. – Szabályos pozitív áthelyezésbe kellett tenni magam, hogy elviselhető legyen. Előtte is (főleg), meg utána is. Nagyon elvonatkoztatni. Ez kicsit segít, aztán meg árt. Ebben van a rákfenéje. Mert ha az ember elkezd súlytalanítani, akkor meg a való élet is azzá válik, nehéz úgy kötelességet teljesíteni; nehezen áll vissza az agy. Nem tudom, én itt vagyok, ő meg már nincs. – Hamar ment. A vége. Amúgy nem, pont ez is erős terhelés volt. De csináltam. Majd még folytatom…

Bedobta a pénzt, és arra gondolt, hogy apa sokáig éljen. Én meg mondtam neki, ha hullócsillagot látok, az ő egészségét kívánom.

Volt valami eszemben a gyerekkel, de elfelejtettem.

Inkább elvetem, minthogy nyelvhelyességezzek. Talán ennek is van határa.

Következetesen nem akar valamit csinálni. Nem engedi. Annyira komplex.

Eredményes büdös kutya.

Lehet nyugodtan elintézni a dolgokat…

Maszat, maszat, maszat… mosott.

A fokhagyma hűtőben, kerámiában. Nem szárad, nem rohad, nedvessége megmarad.

Szárítva sötét trombitagomba.

Üvegpoharat tényleg csak vastag falút, meg olyat, amibe belefér az ember keze mosogatáskor.

Otthagyta a picsába, és most befelé nő a haja…

Álmaim netovábbja: nincs víz. Mindenféle vallás a lehetséges intellegenciának a lehúzója. Érdekes, ma tanulmányoztam a vallási és demokrácia világtérképet, és azt láttam, hogy (javarészt) az iszlám térség, meg Belső-Ázsia szerepel rosszul rajta (demokrácia ügyben). Ott pedig az ortodox egyház tevékenykedik.A csúcspontokat már a múltkor megfigyeltem: Kanada, Svédország, Új Zéland és Ausztrália. Ezeken a helyeken a legnagyobb a demokráciaszint, és legkisebb a korrupció. E három hely egyébként mind református. – Nem tudom, hogy a vallásuk miatt lettek-e ilyenek, vagy eleve felvilágosultabbak voltak, és azért választották a reformációt.Én meggyőződéses ateista vagyok. Tehát a sötétség: Észak-Afrika, Közel-Kelet, Belső-Ázsia.A fény: Észak-Amerika (de inkább Kanada), Észak-Európa (de inkább Svédország), Ausztrália és Új Zéland.

86245101539357

Mosogatóhoz kell egy spakli. De a legvékonyabb fajta. Serpenyők alját, tűzhelyet, meg egyebeket, ahol nem árt a vakarás, kiválóan lehet tisztítani vele.

Amit ne: szívmutogatás, híres emberrel fotózkodás.

Hiába ad annyira a látszatra, úgy beszél, mint egy piaci kofa. Annyira rikácsol, hogy majdnem rácsukja az unokája fejére a csomagtartót.

Néha beugrik az anyám hangja…

Néha úgy jönnek sétálni, játszani a gyerekükkel, hogy legszívesebben belerúgnának. Látszik rajtuk. Nem úgy van az, hogy ha van gyerek, van szeretet is. Nem nem. – Láttam egy láthatást is, apa, mama, és a kiskölyök. Olyan durván beszélt hozzá az apja, de amúgy egyik sem tudott mit kezdeni vele. Unták. Na, mindegy…

Hogy két évig ápoltam az anyámat, láttam halált bőven. Meg elmúlást. Azaz: elfogyást. Kivékonyodni az életből. Az életfunkciókból.Mindig gondolkoztam, hogy mi számít. Miért élünk, hogy lehetnék bölcsebb, élhetném hasznosabban, tartalmasabban az életetemet, ha már ezt látnom kell.Meg aztán amúgy is, hogy most már ennyi éves vagyok, láttam ismerősöket rokonokat elmenni. Hogy mennyire nem marad utánuk semmi. Sőt, híres embereket. Azok is hamar a homályba vésznek. Kicsit több a hírverés, de nagyon óvatos. Gyorsan lecsengő. Mi a tanulság?…Hogy semmit nem vihet az ember magával. Itt kell hagynia. Ha egyáltalán van mit, és tett azért, hogy legyen. Az egyszeri ember, akár az állatok: ösztönlények. Sajnálom, de ez van. Hiába bonyolítják, kipróbálhatnak bármit, ételt-italt, szexet, utazást, gyűjthetnek értéteket. Szarrá lesz minden. Hacsak nem fejezik ki az élményeiket valamilyen módon. A szélesebb társadalom hasznára. Művészetként, tudományként, vagy valami ilyesmi; ami a halál után is fogyasztható; újra élhető… a befogadó számára.Tehát, ha csak valaki abban hisz, hogy a több bejövő ingertől gazdagabb lesz, téved. Az élmény nem kétséges, de ha azzal meg is hal, akkor a tapasztalat egy nagy hiábavalóság volt. Élt épp úgy, mint egy ösztönállat. Kényszer. Az ember nyilván összetettebb viselkedésű, mint az állatok, de csak ennyi. Ha nem dolgozza fel, és hasznosítja az élményeit, tapasztalatait, akkor az egy hiábavaló próbálkozás volt. Hajrá a tengeren dzsetszkízni, mindent megenni; kergetni a pénzt, a munkát kidöglésig. – Mint egy hernyó, amelyik többet fal fel, mint a másik. Micsoda tartalom a rövid életnek!… – Jaj, de sikeres volt! Odatemették, vége.

Múltkor kényszer nélkül csináltam egy íjat a gyereknek, jó lett. – Hát rögtönzött, nem egy nagy valami. Elég lapos hangulatomban voltam. De nagyon örült neki, folyamat lövöldözött vele, belebújt. Aztán pár napra rá gondoltam, kéne valami tökéletesebbet. Neki is kezdtem, és egy sorozatban, két nap alat négyet törtem el. Szegény kisfiam már annyira sajnált, és mérges volt. Az egyiket ő törte el akaratlan. Hiába mondtam neki, hogy semmi gond, csinálok másik százat. És már kezdett sötétedni, az akaratom is fogyott, de gondoltam, meg kéne próbálni valami tökéletesebb fával. Találtam is szép mogyoróvesszőt. Abból sikerült, elég rövid idő alatt. Jól hajlik stb. a két végét levékonyítottam. Megnyugodtam. Gyors intéztünk vesszőnekvalót, aztán húzás. Másnap célbalövöldözés volt, egy üres sörösdobozra, és nem akartuk elhinni, hogy mennyire bénák vagyunk. Amúgy jó volt. Jó kis időtöltés. Kellemes kis, nyugdíjas nénik lesték az ablakokból a keservünket.

Elmentünk egy négyemeletes ház elé a gyerekkel célra lövöldözni íjjal. Nyugdíjas öreglányok bámultak hol az egyik, hol a másik ablakon. Ha látták, hogy nézzük őket, akkor behúzódtak, és bentről lestek. – Később lejöttek, és elárasztottak a kérdéseikkel. Kiderült, hogy mindent tudnak mindenkiről. Ki halt meg, ki él, ki vált el, és ki nem. Ki hol dolgozik, és ki hol nem. Egy valami hihetetlen informális ragadozók!

Egy nappal korábban, meg erdei túrázós helyen voltunk, és ott láttunk a középkorú nőt, és férfit. (De annál inkább egy kicsit fiatalabbak.) Én, ha arra jártam, illetve amikor először, köszöntem. Alig jeleztek vissza. Később folyamat rettegtek, nehogy valami bajuk legyen belőlem. Ellophatok bármit a lakókocsijukból, esetleg macsétával leteríthetem őket, vagy bármi fondorlat. Pedig csak íjnak valót fát kerestem, vagy egyáltalán nézelődtem. Borzongtam attól az ostobaságtól, hogy folyamat bámulták mit csinálunk. Idő után elkezdtem visszanézni. Ez a legtöbb nézőt idegesíti, úgyhogy abbahagyják. – Ja, jó sok idő kellett, és akkor tényleg láttam, hogy csökkent a bámulási kedv, meg egyáltalán hátat fordítottak nekünk. – Micsoda öröm volt, hogy a hülyék bezárták magukat a saját hülyeségükbe! – De azért tényleg botrányos, hogy valakik fiatalon öregek. – Mindegy, de épp óvatos pökhendi, büszke állapotomban voltam. – Rettenetesen el tudok fordulni az ilyen kicsinyes emberektől. Borzasztóak. A bámuló, rettegő anyjukat!… Akiknek a rohadt viselkedésén látszik, hogy mindenkit rosszabbnak képzelnek maguknál. – Romlott, ostoba, sötét fekete lyukak. – Hipertér. Hozzám képest biztosan.

Ha belegondolok, a világban két agymosás létezik: az egyik a vallás, a másik a nacionalizmus.

“A XXI. századi fiatalemberek és fiatalasszonyok – morálfilozófiailag visszaesve a kései római császárkor dekadenciájába – azt hiszik, hogy az egyetlen emberhez méltó állapot a (tág értelemben vett) erotikus boldogság (azaz változatos, örömteli és szeretetteljes szex, család, barátság, vagyis BFF, testi közelség, testi szépség, jó egészség, ritmikus élvezet közhelyzenére, manikűr-pedikűr), ahol minden jó a „szabadidő”, „magánélet”, „szórakozás”, „utazás”, „események” szférájában található, a társadalmasított és uniformizált álszubjektivitásban.”

“Eksztázis két hétig, ötven hétig bérmunka (és lakásfölújítás). És ez a két hét is ugyannak a társadalmi elnyomó technikának a része, mint amaz ötven.” https://merce.hu/2018/08/12/tgm-huszonegyedik-szazadiak/

Amúgy meg csak a fiatalokban hiszek. 30 alattiakban. Azok között is vannak megátalkodottan gyagyák, de a többi jó fej. Eredetiek. Van egy farmerjük, az irataik, egy marék pénzük, és boldogok.

Olyan volt, mintha az egész élet szennyvízleeresztőjét kihúzták volna.

A kapocs az alkohol. – Már megfigyeltem, hogy nyilván mindenki butább lesz tőle. De az eredendően butát már kritikus szintre butítja.

Tényleg, a bankban jófej volt a két srác, de úgy nagyjából fogalmuk sem volt arról, ami naponta több száz emberrel megtörténik. Hogy mondjuk meghal az ügyfél. Igazság szerint az egyik járatosabb volt, de nála is hol ide, hol oda lebegett, hogy miféle döntést hoz. – Azért megtörtént, de… Mindegy, nekem is ilyen munka kéne, ennyi tudással. Amúgy van valami ellenséges közönyöm, ezekkel a magassarkú cipőkben egyensúlyozó banki nőkkel, meg inges, vágott hajas pasikkal kapcsolatban. – Nem tudom, olyanok, mint az elhasználódott szobalevegő. Épp ezért volt kifejezetten erotikus az a kb. negyvenes nő, aki kajálás közben lazán beballagott, mint ügyfél. Pékterméket rágcsálhatott. Farmeresen, ringó csípővel. Volt benne lazaság. Egyből felkeltette az érdeklődésemet. Néztem azt is, ahogy ment ki. Másmilyen volt, nem átlagos…

Teljesen új opciók. Nehéz, de csak ez van. Aztán majd mindenki rájön. (Minden egyéb önhitegetés.)

Nagy testi kapcsolatok… semmi. Hullahegyek. Ember és ember között semmi. Szerves vegyületek. Indulatosak. Ennyi. – Nincs tanulság, főleg, minél több idő telik el.

Az a szar, hogy nincs hova visszamenni. Most. Talán a gyerekem. Régi ismerősök se sehol. Vagy annyit változtak, vagy én változtam annyit. – Nincs utolsó helyes elágazási pont. – Csak az új…

Ma egy ismerősöm kapcsán végleg rájöttem, hogy kik a hülyébbek: a migránsok vagy az itthoni migránsgyűlölők. Utóbbiak. (Egy problémával előrébb vagyok.)

Sok minden más mellett, az őrülteket arról lehet felismerni, hogy levakarhatatlanok.

Semmi érzés. Inkább valami szánalom. Ugyanazok a fejek, csak öregen, kövéren.

Vágódeszka felületjavítás nagyon finom csiszolópapírral. – A tisztításnál csak nedvesen, ne vizesen; ne szívjon magába vizet a fa. (Bármilyen faeszköznél.) Kezelése olajjal. – Csiszolóvásznat nem bevizezni, mert szétesik, feloldódik a ragasztó, az enyv.

{vaddisznópara a városban} Ki kell irtani mindet, meg kivágni a fákat. És lebetonozni. A kurva anyjukat!

Egy nagy bögre fekete teás gyümölcsteát ittam, mert a gyerek meghagyta, erre egész éjszaka felületesen aludtam, hajnalban felébredtem, és képtelen voltam visszaaludni, még délelőtt is kerreg az agyam tőle. Idegméreg.

Az, hogy a hagyományos családmodell megbukott, nem is baj, viszont az emberek utálják egymást, az már igen. Mindenki nagyravágyó. Mondjuk én is. Igazán csak egy középiskolás (farmeres-pólós ) lánnyal tudnám elképzelni magam, nem valami negyvenes, tetovált, vörös, körmös, lelakott, rikácsoló…

Nekem többet ilyen szar műsort nem csinálsz, mint a mai, hogy feltételhez kötöd, hogy milyen körülmények között jössz csak hozzám! Hogy esőben nem. Hát én baszkikám cipeltelek kis korodban épp eleget esőben, még félkézzel is, úgy hogy aludtál, a másik kezemben a nagy bazi cuccom. Meg nemrég is, a kórházazás miatt, esőben, sötétben hoztalak-vittelek a suliba, meg onnan haza. – Meg felhívsz telefonon, és nem tudsz mit kérdezni tőlem?!… Hát tudod, sokat fejlődtél.

Amúgy meg kell találni a közösségi oldalak előnyét. De az biztos, hogy az nem az, amit sugall. Hogy ahány ember ott kedves, az mind támasza az embernek.

Tegnap a teszkóban egy olyan bomba csaj állt előttem kettővel, hogy agyonnéztem. Közöttünk meg volt egy nagy hegyomlás pali, az mindig kitakarta. – Isten!, valami ilyen, kis farmeres, csinos, természetes, húsevő, szexmániás, kurvás típus kellene nekem. Nagyon jó szervezete volt!

Most velem nyugi van. Bőgve hívott amikor meghalt az anyám. Tényleg össze volt omolva. Emiatt amnesztiát adtam neki addig, amíg megint hülye nem lesz.

Kevés az eredeti türkiz, és azon belül is kevés a szép. De ami szép, az nagyon!

Ma hazafelé szépen egy meredek partoldalra kapaszkodtam az út mentén, szégyen ide, szégyen oda, mert már napok óta figyelem ott azokat a szedreket. Hát lefalatoztam. Aztán még felülről is megkerültem, ott is ettem. És láttam magam mellett egy magányos apróbojtorjánt, de olyan nagyot, hogy ilyet még nem is láttam soha. Kb. egy méteres volt. Szépen azt is levágtam teának. – Így jár a városi ember a városban. Azért adódik egy kis csemege, meg a természet ajándéka.

A valós élethez kell az ilyesmit igazítani, mert talán az ember így nehezebben talál partnert. Amúgy az egész FB-al kezdek így lenni. Jó, meg minden, vannak előnyei, de van benne valami, amitől az ember mégiscsak magányos lesz.

{apróbojtorján} Megszárítás után istentelenül finom tea van belőle. És csomó mindenre gyógyír. Szerencsére kevesen ismerik hogy teának való, úgyhogy van mindig nekem bőven. És ebből hatékonyan lehet gyűjteni. Jó pár növény, és megvan egy évre való. Vannak mezők, ahol tömegével lehet szedni. Én a tövénél vágom, és mehet az egész teának. (De azért hagyok a természetnek is, úgysem tudom leszedni az összeset.) Nyersen olyan illata van, mint egy gaznak. De ahogy szárad, keletkezik a csoda! És megfigyeltem, hogy a vadak is eszegetik. Tudják azok, hogy mi a jó. – Szép, narancssárga tea lesz belőle, engem valami aszaltos, gyümölcsös ízre emlékeztet. A legnagyobb kedvencem. Még az öregapámtól ismertem meg. Ő nagy erdőjáró volt. És tényleg, még soha nem láttam, hogy valaki szedte volna, de már pár embernek mutattam, azóta ők is. – Ugyanakkor volt olyan is, akinek nem jött be az íze. (Persze megfelelően kell édesíteni.) Hosszú sor a gyógyhatása, fertőtleníti a szájat, étvágyat csinál, meg az emésztésnek is jó, de még sok minden más is. – Én az íze végett nyomatom. Ritkán volt, hogy tele voltam sok zsíros kajával, akkor arra is.

Jött a hiDegtartozás…

Ma nem voltak jó csajok. Csak egy, amelyik a járdán ment előttem.

Most nem tagozatos…

Nyugis hét volt. Minden hivatalos ügyet megcsináltam, ami itt most be volt tervezve. De azért még nincs vége. – Jó múltkorában Orfűn voltam egy háznál, és ott egy olyan jó fej kutya volt, hogy megkedveltem. Valami barna, elég nagy fajta, öreg is lehetett, soha nem ugatott, nem is szagolgatott meg senkit, csak odament megnézni. Elvonultam telefonálni egy haszonépület mögé, erre látom, hogy odabandukol mellém, aztán lefekszik. Eskü, láttam rajta, hogy nem akart egyedül hagyni sem, meg ő sem akart máshol egyedül lenni, és egyáltalán inkább látni, hogy mit csinálok én. Valahogy tényleg emberséges volt.

Kaja nélkül képtelen vagyok bármit csinálni, a kajától meg elálmosodom. Zárult a kör.

Észre kell venni, hogy nem azt kell csámcsogni, amit a hatalom ad. Egy ellenállást megszervezni. Ezért ostoba az ellenzék, azok is a ráolvasással vannak elfoglalva, nem a választókkal. Nyomor. De a vaskorhoz képest jó.

Én már mondtam, hogy világszerte szart sem ér a hagyományos választási rendszer. Különböző képességű embereknél nem a többségnek van igaza.

Most ez úgy van, hogy én nagyon szeretem őt, és ő is engem. Sosem fordult el tőlem. Régen volt egy-két rövid eset, de az is inkább önmagára való felhívás. Inkább valami mást várt el, vagy épp az zavarta, hogy sokáig nem látott. Egyébként haragtartó. Én is az vagyok, de ő még jobban. Gondolhatod. Volt, hogy a színháztéren ültünk messze egymástól egy-egy padon, de oda nem nézett volna. Két három nap. Több is volt ilyen, de mindig nekem kell haverkodnom vele, akkor is, ha ő a hibás. De azért néha tud nyitni is. Az nagyon fura, hogy keveset ír. De mondta, hogy utál. Írni utál. – Szerintem sok ez a játékvideónézés, meg a focinézés. Ilyen videóbloggerek. Egy-kettő kivételével nagy rém mind. De mondjuk ez az én ízlésem. Meg a focit sem szeretem. Tudtommal sok gyerek van, akik a YouTube-on keresztül eszik az internetet, mert kényelmes, és vizuális, de amit ő érdeklődik, az szerintem szűk terület. Nekem csak ez a furcsa. Van ott bármi is, de csak ez a kettő megy. Viszont durva, neki nem való tartalmakat soha nem néz. Csak ezek a bloggerek nagyon csúnyán beszélnek, ebben élik ki magukat. Én egy nagy semminek látom. De a kedvét sem akarom elvenni. Az ő élete. Csak ha sokat néz, hallgat ilyeneket, csak-csak ragad rá. – Azt már biztosan látom, hogy tiltással nem lehet elérni semmit, inkább a figyelmét kellene elvonni más irányba. Valami mást is mutatni az életből. Annyi minden van. Az szerencse, hogy mostanában nincs az az asztmás betegsége. Az jó. Persze, lehet, hogy lesz télen. Van két szobanövény amit lehetne a szobájába telepíteni, mind a kettő a legjobb a levegő tisztításában. Az egyik a vitorlavirág, az a legtöbb mérget vonja ki, a NASA kutatta ezeket, a másik meg az anyósnyelv, amelyik a legtöbb oxigént termeli. Sőt, az még olyan is, hogy éjszaka is termel oxigént, és a mesterséges fénytől is képes erre. Tudom, sajnos ez most korprobléma, minden gyerek a mobilon lóg, és az mekkora képernyő egy monitorhoz képest. Nagyon hamaroson jön rá a szemüveg, ha nem csökkenti. Amúgy néha vannak nagyon okos és meglepő megjegyzései. Azért fog az agya, az ilyenből mindig látom. Mostanában nagyon jól kijövünk. Aranyos volt a mamával is. De voltak nehéz időszakok is, de az nem az ő gondja, csak nagyon ólmos voltam. Gondolhatod, hogy focizgatni a ketreces pályán vele, miközben az anyám haldoklott. Majdnem én is. Szinte szenvedtem, de annyira akarta. Néha pont az ilyenektől tudtam kicsit ellazulni, de ahhoz kellett egy-két óra. Csak hát sajnáltam, mert annyira kelletlen voltam. Nekem is tudomásul kell vennem az érzelmi kötődéseit, de az nem mindig könnyű. Ez egy ilyen helyzet. Mindenkinek el kell viselni a másikat, akkor mindenki jól jár. Alakul. Talán jobb kicsit a helyzet mindenkivel.

Aljas, sunyi kurvák.

Szétlopták az országot, de jól teszik, mert még most se akadályozza meg őket ebben senki. Ez a tulok magyar nép azt hiszi a közvagyon az valami végtelen tenger. Nem, ezért nőnek az adók, meg minden; válunk rabszolgává.

Valahogy a lakosságot kellene felvilágosítani, hogy egy legközelebbi választáskor tudjon haladóbban dönteni. Nehéz a sötétséggel szembemenni, addig, amíg a többség dönt. A populizmus marad.

Egy napégette belő ázsiai csajnak még a szaga is jó lehet, nem olyan, mint a büdös szájú, hazug, európai kurváknak.

Ennyi olyan hely van a világon, ahol nem tudják mi az a pénztárgép. Élnek valamilyen tájon, egész életükben, és fogalmuk sincs (vagy nagyon kevés), hogy mi van azon túl. És lehet, így járnak jobban. Van egy kultúrájuk, egy ismeretük, eltartják magukat, nem fejlődnek, de pont ez a lényeg: addig szabadok. …és boldogok.

(Nem lennék meglepve, ha egyre többet vadulnának vissza.)

{tetkó} Azt hittem már csak én maradtam élve, aki hisz abban, hogy a személyiséget nem rajzolni kell egy emberre.

Mindig az első benyomás az érvényes.

Kiverekedni magunkat a szarból.

Adósság szerint már nem az…

…mer’ adhatnál lapot is!

Nem tudom mikor megy sima paprikát, Ájusban?!…

Sima bal kézzel, nem tudom mi a baja a temetővel…

Be vagyok zárva saját magamba.

Jól haladok azon az úton amit elterveztem, csak kurva lassan.

Aranyos volt, mondja, hogy igazából nem is akart felvenni a csoportba. Viszont már hagy, nem töröl ki.

Egyre jobban utálom az ismerőseimet.

Annyira öntudatosak, de belehalnának, ha nem lenne tetkójuk, mert éppen tömegigény. S közben mind misztikus, és egyéni akar lenni.

Miközben az orvosok szarrá keresik magukat az állami ellátásban (privát dolgoznak), tulajdonképpen a komfort, vagy bármi, a betegek itt senkit sem érdekelnek. Meg logika sincs. – Gyűlölöm ezt a Magyarország nevű szarfészket!

Moszkvicshoz kötődik…

Kis kurva gyerekem. Már rájöttem, ha jelen akarok lenni jobban az életében, akkor a haverjaival is jóban kell lennem. – Meg is könnyeztem. Mert szeret eszeveszettül, de írni képtelen. Csak ha ott vannak a haverok is. És most felvett egy “Hülyék” nevű csoportba negyedikként, egyedüli felnőttként. És most a címke ellenére milyen megtiszteltetés ez nekem.

Érdekes megoszlás, az egyik aktakukac ma rendes volt velem. Kifejezetten a kedvemre való döntéseket hozott. Korrekt párbeszédet lehetett folytatni vele. Középkorú nő. Pedig elsőre azt hittem, valami nagy rém. De bocsánat, mennyire tévedtem. Az első, fiatalabb csaj viszonyt elég nyekenyóka, nyegle volt. Isten, mennyire utálom magam bevetni hivatalhernyók közé!…, de mindegy, ment ez is. – Csak okosan, határozottan, tervszerűen.

Jó, kis húsos, fiatal csaj volt tegnap a pályán. Tornázgatott. De nagyon vagány volt, és szexi. Kilógott a hasa, meg minden, olyanokat mozgott, hogy… Hú… Jó alakja volt, csak kicsit masszív. De jól nézett ki. És annyira gyakorlatozott, hogy a szél fújdogálta minden testrészét. Épp eső készült. Nem igazán zavarta. Behúzódott egy fa alá; én is. – Nem tudom, az látszott rajta, hogy bevállalós, laza.

Mindenki az anyanyelvében fogad be a legjobban kultúrát. Ezért gond az, hogy olyan sokan vannak külföldön. Magyar szülők egy másik nyelvi közegben nem tudják annyira feltölteni a gyereket tudással. Főleg művészettel, irodalommal stb. De azért hiszek az idegen kultúrákban, az is többlet, meg az idegen nyelvek ismerete is, kicsi gyerekeknek is, de a lényeg csak az anyanyelven fogadható be, szerintem.

Ilyen, kis metafizika. Kitoloncolni. Úgysincs erkölcsi alapja, hogy itt legyen.

Nem tudom, hogy kell jókívánsággal a túlvilágra küldeni embert…

Kurva zabálással mindig túlzásba esem.

vitamókus…

Legkevesebb háromszor okosabb, mint én.

Pozitív fejlemény az előrelépés, de azért ezt gyorsabban kell.

Undorító az egész, de mintha haladnék mindennel, csak lassan.

… nekem bontja a neuronkapcsolataimat…

Viszont ma láttunk a kisfiammal egy annyira jó csajt, hogy az valami. Tizenéves lehetett, vagy huszonéves, én nem tudom, de valami shortban, meg topban, és azok a lábak, meg alkat, meg minden, és ahogy közeledett, sem rondult el. Bomba! Ez az az állapot, ami annyira jó, hogy lehet, egy fél év múlva már kevésbé lesz jó. Vagy egy év múlva. Pont az a kor. És semmi extra, csak jött, kevés ruhában, és a parkban bámultunk, mi is, meg másik három srác is. Meghajlította a teret. És amikor mögénk került, persze utánanéztem, és igazgatta a nadrágját, hogy kevesebb lógjon ki belőle. Hmm… természet. Ilyenekről írta Woody Allen, hogy ezek beindítják még az öregeket is. Hiába a filozófia ide vagy oda.

Néztem, mint egy természetfeletti jelenséget.

Kiábrándító volt, hogy amerre jártunk, vagdaltak ki erdőrészleteket. Végül is két helyen voltunk, Pusztabányán, ott egy kis fenyvest irtottak ki teljesen, pont a turisták, kikapcsolódni vágyók pihenő-nyársalóhelyeinél, meg az odavezető úton is bükköket, szerintem. Aztán az egregyi völgyben, félúton, van egy nagyon jó hely; egy befelé vezető gyalogút, patakkal, vízeséssel, ott is, ott az aljnövényzetet kaszabolják. Bokrokat, kisebb fákat. Találkoztunk egy párral, azok is ki voltak akadva. – Á, hihetetlen! Az egész Kelet-Mecsek csodaszép, és akkor volna a legszebb, ha az ember hozzá sem nyúlna. – Rossz jövőt látok.

Jó volt a tegnapi nap kint a természetben, de az, hogy megint vágják a fákat természetvédelmi területen, az hihetetlen!

Egyébként van egy nagyon jó arc, egy amerikai srác, aki megszállott környezetvédő, és minimalista. Mindig azon van, hogy a lehető legkevesebb tárgya legyen, mert azt mondja, az egyszerűbb élet nagyobb nyugalom és szabadság. – Van egy Instagram fotója, ahova kiterítette minden személyes tárgyát, ami pont 111 darab.

Ma is megyünk a tökivel ki az erdőbe, a Hármas hegyre, Zobák puszta fölé, meg az egregyi völgybe. És nem vagyok megszállott, de azokon a gyönyörű helyeken, főleg a patakpartokon nagyon kiábrándító egy-két szemét is. Néha felszedem, annyira rontja a látványt. Többnyire PET palack, meg sörös doboz szokott lenni. Tiszta víz, csobogás, moha, gyökerek, páfrányok. Ott nagyon csúnya a szemét.

Persze, a hülyék is tudnak fondorlatosak lenni, de azért az okosabb előrébb járhat, főleg, ha erre rászánja magát. Ez pont olyan, mint egy IQ teszt: az okosabb feljebbmércézi a tartalmat, a butább meg nem, akkor sem, ha megfeszül; épp ez a lényege.

Mennyi hivatalos ügyet kell elintéznem!… Meg még most vettem egy autót is. (Egy évig nem volt.) – Múltkor voltam Pécsett egy dokinál privátban; izgi volt, ennyit én még nem fizettem orvosnak.

Komolyan, ma a hivatalban azon agyaltam, legszívesebben fejbe rúgnék valakit. Hogy lehet ennyi bürokráciával élni. (Persze, én sose lennék agresszív, de az ellenérzés valahogy bennem van.)

Mindenki hülye fasz, de az okoskodó hülye faszok a legrosszabbak.

Komolyan, lassan a világ egyes pontjaihoz képest, a középkori Firenze haladóbb volt.

Most is nagyon látom, hogy sokban hasonlít rám. A gondokban is, sajnos. Együtt kell működöm vele. Amiben nagyon változnom kell, hogy egészségesebb, rendszerszerűbb életvitelt élni vele. Neki is fel kell hagynia a makacsságával, erről majd beszélünk. Már beismerte, hogy a mobilozásnak is vannak káros következményei, és végre engedte a betűméret növelését, és a képernyő nagyítását.

2018-07-08 Egyik nap, ahogy meglátogattam a nyári napköziben, mondja, hogy: “voltál a mamánál?”, aztán néma csend, mert hirtelen mindketten rájöttünk, hogy már nem kell, ez csak megszokás, már meghalt. – Ideig nem szólaltunk meg, aztán értelmeztük a helyzetet. De nagyon aranyos és megható volt.

Eddig is tudtam, de most rájöttem, még hogy miért nehéz a jelen útkeresés. Mert eddig a magam kénye-kedve szerint mentem, 90 százalékban, és most ebből sokat kell feladni. Az meg rohadt fájdalmas tud lenni. Olyan vagyok, mint a kutyák, akiket fürdetni visznek; vagy épp állatorvoshoz.

Íme a pozitív listám: Szeretem a gyerekemet, szeretek kajálni, szeretek a főzési eszközökkel kísérletezni. Szeretek aludni. Szeretek írni, gondolkodni. Szeretem a növényeket a lakásban, a természetet, az erdőt, összeszedni ott mindent, fűt, fát, kavicsot. Szeretem a nekem tetsző zenéket, az internetet, a folyamatos ismeretszerzést. Szeretek modoros és szellemi típus lenni. Szeretek mindent máshogy csinálni, de azért nem nagyon durván és nem direkt. A művészetet, az elvonatkoztatást. A jó csajokat, meg minden szépséget az életben. Szeretem a sikereket. Kicsit sportolni. Jobb agyféltekében hemperegni. Azt csinálni amit akarok, arrafelé menni, amit az érdeklődésem diktál. Rendszeresen furcsa, egyszerű, játékos dolgok érdekelnek, és ezekre nem sajnálok időt és pénzt. Meg energiát. És amíg ez tart, addig hajtom, amíg valamire rá nem jövök; és türelmetlen vagyok. (Gyerekes viselkedés.) Szeretem a felfogásomat, de az fáziseltolódásban van a valósággal. Szerintem többnyire előre van, és ezért soha semminek nem látom hasznát. Szeretek apró, nekem kedves tárgyakat (eszközöket) birtokolni, amelyeknek valamiféle pozitív visszaható erőt tulajdonítok, pusztán azért, mert jónak, vagy szépnek találom. Szeretem az életet…

Komolyan, legszívesebben felgyújtanám mindezt, amit örököltem négy ember után… De azért sohasem fogom megcsinálni.

2018-07-06 Ma mertem kiolvasni a telefonomból az utolsó látogatásról készült fényképeket, videókat. Nagyon durva, és megrendítő. Főleg a videók. – Nem lehet erre már mondani semmit.

Kipróbáltam, és tényleg jó a fahéj gyökereztető-hormonpornak. Sőt, nagyon jó!

Amikor helytelenítem valamelyik viselkedését, azt mondja, hogy furcsa vagyok.

Csak át kell húzni a vízszintes vonalat.

ÖnÉLETrajz A legjobb az egészben, hogy felfoghatom. Hogy kialakíthatok egy véleményt. Hogy tele van minden ismeretlennel. Hogy elgondolkozhatok ezen. Hogy tudok változni.

Há’, itt van a vékony nagymellű trikóban! – Folyik a víz rólam. – A nagyseggű meg mindig háttal van; fordulhatna egyszer. A nagymellűnek meg csak úgy lifteznek a mellei. Amúgy szarok rá, beképzelt.

A színes gatyás ma nem is tetszik. Nagy lószar, és tele a belem kajával. Egy kört futottam egyelőre. De azért mégis inkább bejön a tarka gatyás, csak ma feketében van. – De itt van egy ordenáré fenekű, de jó. Kis shortban. Tollasozik. Van benne valami erotikus. Jobban tetszik, mint egy vékony, amelyik halálra futja magát, hogy jól nézzen ki. Valami fekete bugyi lehet rajta. Ilyen narancssárgás rövidnadrág alatt. (Ez a jó segges.) Elmegyek sportolni, mert lenézem róla…

A sorszámadogatós csaj milyen jó kis melles. Nem is tudom, valahogy szimpatikus. Lehet, hogy az anyját is bírtam általánosban. Annyira arra emlékeztet. Hú de jó lábai, meg csípője van. Forgolódik itt össze-vissza a széken. Azt a kurva!… Jött ki egy másik is, nagyon durva mellekkel. Úgy helyezkedem el, hogy többet lássak. Simán bevállalnám. Olyan ez az iroda, mint valami tehénistálló. Fakkok, és bennük az élőlények. Hosszú folyosó középen.

“Kis” melles van az anyjával. Elég jó, masszív. Atombomba.

A hűtőben, dobozban jobban eláll a krumpli, mint a konyhaszekrényben. Marad a keménysége. A hagyma meg papírzacskóban, szintén a hűtőben. (Legjobb a lisztes zacskó.) A fokhagymát most tesztelem, hogy kerámiaedényben kint a szekrényben, vagy papírzacskóban a hűtőben jobb-e.

Alkoholista, pszichopata kurva. Hörögve, sírva kurvázza a másik kurvát.

Az embert kell keresni egy beszélgetésben, ismerkedésben, szerintem. Azt, ami belül van. A lélekben. Abban nem számít, hogy hány éves, hány kilós stb.

Szinte pontosan két év volt. Sok tapasztalással járt ez nekem. Élet-halál, rokonaim stb. Naponta jártam be. Sok mindent láttam ott. – Amikor hívtak telefonon, kiborultam, de aztán elmúlott. Kijött belőlem a sok feszültség. Még jó, hogy pont itt volt a gyerekem.

Az biztos, hogy az olyan oldalon, ahol minden ismerős jelen van, nem lehet mindent megosztani, mert a többség nem is érti, és sokan meg is sértődhetnek. Most olyat próbálgatok, ahol nincs személyes ismerősöm, pont azért, hogy ne tudják rám visszatükrözni mi tetszik nekik, mi nem, és egyáltalán nem kell hogy mindenemről tudjanak. Ugyanakkor szeretem magam kitárni mégis értelmes emberek előtt. Anonimban sokkal nagyobb a szabadság.

Dögöljetek meg üzengetők.

A gonosz emberek mindig gonosz embereket látnak maguk körül, mert olyan helyzetet teremtenek, hogy megvan ez az ellentét, és azt hiszik, a másiktól jön. Olyan, mint amikor a majom azt látja a tükörben, hogy egy ellenség támad rá.

2018-07-03 Fontos adalék, hogy azért az anyámnak megvoltak a felesleges és buta rögeszmés dolgai is. Sokat tévedett a világot illetően. Sokat ártott is nekem. Sokat segített is. A családdal, házastársi viszonyokkal is voltak elmaradott nézetei. Én nem tagadom ezeket le. Sőt!… Az biztos, hogy az utolsó hónapokra átlátta a helyzetet. Valamennyire mondta is, de láttam rajta. Meg azt, hogy mi az, amit már nem mondott, mi az, amiről nem beszélt. – Sok tévedése jutott az életére, és kevés ideig volt egy tisztább felismerésben. De ez van. Némi jutalom, nagyobb büntetés. Nem tudok mit mondani. – Őt mindig pozitívabb figurának gondoltam, mint az apámat, de… Azt hiszem a legjobbakra kell gondolnom. Amikor kisgyerek voltam, meg most a végére. Ebben a két szakaszban teljesen tiszta szeretetet adott felém, és én is felé. Nem voltak felesleges körök. – A két időszak közötti évtizedekben voltak nagy marhaságok is. Ezt az egyveleget kell magamban őrizni. – A végére sikerült kiábrándítanom egy idealizált véleményből. Passzívan, persze. Nem mondtam én neki semmit, csak tettem azt, amit jónak gondoltam; ami az én karakteremből adódik. Empátia, természettudományosság, mértékletesség; a jelenségek megismerésének kíváncsisága. Sima gondolkozás néha. – Ha már ez egy ilyen helyzet volt, hogy két éven át néznem kellet, hogy fogy el az anyám. Nem elég rossz, ami volt tegnap, ma még rosszabb. Így egészen a nulláig, a halálig. Katarzis volt, az biztos. – Nem menekültem el. Egyedül, javarészt. Háziorvos, kórház, betegtársak, temetkezési vállalkozó stb. Kettő év! És végig. Utolsó előtti napjáig. Az utolsó, lehetséges látogatásig. Amikor már nagyon fájó volt látni az állapotát. Ott a kórházban jöttem rá, már korábban, hogy melyik nehezebb érzelmi állapot, egy haldokló, vagy egy halott. Hát a haldokló. Mert az se nem élő, se nem halott. Köztes állapot, sok gyötrelemmel. Mindenki másról is képet kaptam. Az egész szisztémáról, a rokonságról. Így helyrekerült bennem egy valóság. Aki meg kívülről könnyen veszi a haldoklást, a halált, próbálja ki!… Amúgy meg úgyis meglesz ez a tapasztalás. Amikor a természet rendelkezik arról, hogy fel lehet hagyni a hazugsággal. Jön majd a valóság. – Azt hiszem az anyám is így járt részben. És sokan mások ott. Hiába beszélnek a nagy házukról, vagy a karriert épített gyerekeikről. Ott vannak a tények, game over. Lehet nem megvalósítani az elmaradt szeretetet, a kellemes időtöltést, a tartalmas perceket. Szerintem a legvégére a legtöbb ember kap egy nagy adag bölcsességet, mint valami fényes gömböt; csak azzal már nem tud mit kezdeni. El kell menni.

Remélem minden alakul majd, mert most nincs jó kedvem. Azt biztosan érzem, hogy szinte mindenkitől el fogok fordulni, csak azokat hagyom meg magamnak, akiktől én is kapok. Se azt nem akarom, hogy elszipolyozzanak, se azt, hogy feleslegesen energiázzak másokra. – Tegnap végignéztem az 1215 FB ismerősömet, hogy van-e olyan, akit el tudok hívni beszélgetni. És nem akadt. Tudom, hogy vagy ők rám, vagy én rájuk nem vagyok kíváncsi. (A FB aktivitást is le fogom csökkenteni szinte a nullára. Inkább egy anonim regisztrációval veszek részt majd közéleti vitákban.) Valamit nagyon elrontottam, vagy benne van a mai társadalomban, vagy ez egy olyan időszak, egy felbomlott család után, amikor logikusan ez van, de akkor is kiábrándító. Bárki is a hibás. – Meg ez a jó pár teljesen gonosz ember!?… És már arra is rájöttem, hogy nem lehet menekülni, mert úgyis vannak. Valahogy okosan kell alkalmazkodni hozzájuk. Nem törődni velük, de nem is hagyni magunkat, de nem is harcolni feleslegesen, de felülről nézni rájuk, de mégsem beképzeltnek lenni. Optimistának, jó kedvűnek kell lenni, ez biztos, de abban is látok logikát, hogy néha az ember elképedjen, hogy keserű legyen mindazon, ami van. Viszont mindig meg kell találni valami vidám, kellemes és nyugodt kiutat.

Tapasztaljátok meg a kurva anyátokat, hogy mi ez!…

Megette az alkohol.

Sportos, jó fenekű, jó combú. Amúgy is elvan. Kreol bőrű. Pont előttem edz. Fejmagasságban a varázspont. – Amíg marad, maradok. Színes nadrágban. Kiemelendő amit ki lehet. Jó szervezete van, már máskor is felfigyeltem rá. Jól nézhet ki ruha nélkül. Kis, zsemleforma mellekkel. Két pasassal van. Valahogy rohadt biodíszletek. – Pakolja is magát. A faszija meg a mobilját nyomkodja. Most kurvarelax itt; jó idő, csend, nyugodt vagyok, szarok mindenre. – Tudja, hogy nézem. Behajolt, és úgy is maradt. – Elmentek, megyek én is.

Szép egy feladat ebből kijutni. Ahol a motiváció és a társas kapcsolat kéz a kézben járnak.

A bemelegítéseken tudok röhögni. Mindegy. Ez is most annyira mozgatta a combját. Nekem minden eszembe jutott róla, csak a sport nem.

Ma a vékony nagymellű másmilyen volt. Viselkedésben. Talán elviselhetőbb, és zárkózott, mint máskor. De rohadt egy jó bőr, az biztos.

Tegnap vagy mikor az a jó széles háromszög… azzal a csípővel… folyamat ittam a vizet, csakhogy szemlélhessem.

Vékony, nagy mellekkel. Amúgy is jó. Bemelegítéskor nézte, hogy nézem-e. Belefeledkezik. Nem tudom, belém teszi a zavarodott viselkedést. Amúgy önelégült.

2018-07-01 Azt mondta: “szociálisan szükségem van a Mátéra”. Már ezért a szövegért megérdemel engedményeket. Lehet, hogy valamikor én mondtam ilyesmiket neki, nem tudom, de legalább tudta, milyen helyzetben kell használni. – Érveltem neki, hogy kicsit lassítson vele, azt mondta nem kell, mert ő is lecseszi, ha dilis. Tegnap este a semmiből elkezdet köhögni, aztán fújt is, és jobban lett. Sípolt is a tüdeje. Ma nem volt semmi gond. Kicsit a napon megszédült. Arra gondoltam, talán migrénes, melegfrontos valami. Leült árnyékban, jobban lett. Levette a pólót. Remélem nem fázott meg. Később felvette. – Még az kéne, ő is frontérzékeny legyen. Máté maradjon, csak félszemmel figyelni kell őket.

Ez teljesen korrekt. De ez csak úgy valósítható meg, ha az ember a szaporodását korlátok közé szorítja. Mert a kevesebb fogyasztással javítható a helyzet, de nem lényegileg. Én úgy tudom egyre rövidebb idő alatt duplázódik a Föld lakossága, és ha ott az egyén, akkor kell neki konyhabútor, meg minden; nem lehet mit tenni. Belülről jövő önzés. Főleg két gyerek felett családonként.

Amúgy a növények tényleg okosabbak, mint az emberek. Szoktam is mondogatni. Meg nyugisak.

http://tudomany.blog.hu/2018/06/12/az_agy_es_a_tudat_kapcsolata_digitalis_es_analog_ingeruletatvivo_rendszerek

Jó hosszú cikk, de elolvasom. Pont az ilyet szeretem. Nagyon régen, még az internet előtt, én már rákattantam a témára. Szerintem azért vittem bele valami pozitív kísérletet a kisfiammal. Akkoriban elég rendhagyó volt, hogy minél kisebb egy gyerek, annál könnyebben tanul. (Ezeket olvastam. Meg a Polgár lányok apja…) Azaz, a legjobb képessége a befogadásra nulla napos korában van. Szélsőséges példaként. Csak mert a társadalom ezt nem így látja. Ha nem lát semmi visszajelzést egy nagyon kicsi gyereknél, azt hiszi, még korai tanítani stb. – Egyébként épp tegnap gondolkoztam azon, hogy az egyik legjobb képességed mások érzelmeinek, képességeinek leolvasása, csak ránézésre; erre van régi példám is, meg új is. Csak azért mondom, mert nem is igazán használod ki. Nem kérkedsz vele. Ja, még annyi megdöbbentő van, hogy nem gondoltam, egy gyerek mennyire örökölheti a szülei, adott esetben nem kedvező tulajdonságait is, a kedvezők mellett. Viselkedés, képesség, pszichés dolog. Amikor először kezdtem látni az ilyesmit a gyerekemben, szinte nem hittem el, annyira magam láttam benne. (Legalább tudom kezelni, vagy tudom miről van szó.)

Elolvastam, érdekes, bár választ semmire sem ad. Én el tudok képzelni olyan számítógépet is, amelyiknek van lelke is, csak annak sokkal nagyobb kapacitással kell rendelkeznie. Amúgy azt gondolom én is, hogy a gondolat, meg a lelki állapot kihat a testre. És igazán az a nagy feladat, amikor az adott egyén a saját, akár kóros állapotát próbálja meg tudatosan helyrehozni, más-más viselkedéssel, hogy az majd kihat a testre. Ennyiben jutalom, ha van egy sérült lelkületű ember, aki szenved sokat, viszont az önmaga javításában okosodik, válik egyre érdekesebb személyiséggé, mert rá van utalva. (Hacsak nem lesz alkoholista, vagy drogos, vagy a még rosszabb.) Kell pár évtized, mire az egyén látja magát. (Ha egyáltalán hajlandó a szembesülésre.) – Azért téves az a hit, hogy a fiatal boldogság örökké tart.

Ma sokat beszélgettem egy nagydumás csajjal. Ahhoz képest, hogy hány éves, egész jól nézett ki. Szinte megkívántam az elején. Aztán idő után annyira beszélt közel hajolva hozzám, hogy már a vágyam is elmúlott, és valami eszement szörnyetegnek néztem. Csak az ördögi szemeit láttam, meg a fogait, ahogy rágják a szavakat. Olyan volt, mint egy megmarhult, dülledt szemű, hablatyoló koponya, aki meg akar zabálni. Félelmetes volt. Később kicsit kijöttem ebből tripből, aztán mégiscsak inkább becsaltam egy áruházba, mert rohadtul fáztam. Ott is vakert; már akkor inkább hazakísértem. Ott még beszélgettünk, és rájöttem, hogy teljesen őrült. Amiket mond, és ahogy, és egyáltalán. Szabadultam tőle. – Nincs isten!… Ha csak keveset beszélt volna, és valahogy nem derül ki mennyire hülye, és csak marad a nyitottsága felém, akkor belemarkoltam volna a hajába, meg a fenekébe. – De á, nincs isten.

…az emlék rámászott az arcára.

Hogy ez a mocsok miért nem tud megdögleni, amelyik rá se nézett a haldokló anyjára!… Ha létezik valami metafizika, valami alapigazság a világban, akkor kérném ennek az embernek az elpusztítását, valami nagy-nagy szenvedéssel.

Remélem hamarosan elmegy a temetésre… a sajátjára. 2018-06-26

Miniurna a gyereknek Azért akartam neki is, mert nagyon szerették egymást. Az anyámnak az utolsó hónapjaiban gyerekügyben csak a kisfiam az oxigén.

Talán ha volna mellettem egy öregapám szintű ember, meg ha olyan volna a melóm, hogy egész nap az erdőt járhatnám, istenem, milyen jó volna!…

Én tudatosan nem akarok olyan szinten belemenni a gombázásba, mint mondjuk te. Nagyon sokat kell hozzá tanulni, és félek. Főleg a halálos lehetőségtől. És látod, mennyire depresszív vagyok, ha tudnád ma is, de még élni akarok, az valami jó jel. 　 Főleg a galócákra hasonlítókkal nagyon para az ügy. Amúgy a gomba az egyik legfinomabb étel. Az erdei. A bolti meg sem közelíti, az nulla.

Egyébként szerencsére a kisfiamban megvan az a képesség is, ha valamelyik gyerek tartósan hülye vele, akkor le is pattintja.

Aranyos, okos és szép kis gyerek, fura, hogy már milyen nagy, más lett a hangja is, jobban el tudja helyezni magát a világban. Végre tud úszni, valamennyire, jól is tanul.

Most lesz majd kilenc, de azt mondta, hogy a politikusoknak az volna a feladatuk, hogy a szegények keveset, a gazdagok többet, az átlagosak normált fizessenek be a közösbe.

Nem mérgelődni kell a szarembereken, hanem fel kell venni velük a harcot.

2018-06-24 Nagyon aranyos és megható volt tegnap este. Közvetlenül lefekvéskor. Világosan elmondta, hogy a családunk felbomlása óta nem boldog. De azért néha, ritkán nevetgél. Azt mondta, bárcsak megint fél éves lehetne. Persze együtt a saját szüleivel. – Mondtam neki, ez nagyon fájó, de tudnia kell, hogy ez már így marad. Gondoljon arra, hogy megvan az anyja is, meg az apja is, csak külön laknak. Szeretne most még nálam lakni. Elregélte, hogy a szeretet, meg a nyugalom többet ér, mint az anyagi javak.

Mi már halottak leszünk, ez még akkor is egy szutyok ország marad.

Pont, hogy ők ritkán járnak, de meg kell szólják a másikat. Csak mert az épp egy lassabb edzést csinál. A magyarnál nagyobb önámító nem létezik.

Sőt, szerintem sokkal többet tud, mint ami látszik belőle. Az esze töredékét használja. Később még valami különleges gondolkodású gyerek lesz belőle. Én hiszek abban. Ezért kéne most rátenni ezekre a sikerekre. Saját magát is kategorizálja be okosnak. Szerényen. Koraérett, de ezt ritkán mutatja be, de nem is baj, egyelőre. Átlátja a világot.

Mamanapló, végesemények 2018-04-25 Érdekes, az anyám szeretett dicsekedni a népes családjával, most mégis szinte egyedül haldoklik. 2018-05-10 Borzasztó állapotban volt ma. Sovány, kiszáradva, a tüdeje tele váladékkal. Örült nekem, és élni akar. (Mondta.) De párszor beszélt a halálról. Azt mondja, senki sem akar meghalni. Nagyon nehéz ez az egész. Bekentem az alkarját, mert fájlalta, és két csont volt, semmi más. Száraz bőre. Nagyon nyomasztó ezt elviselnem egyedül. Most sem tudok aludni, pedig már két óra van. Azóta nem is ettem semmit. Nem is tudok mit mondani, valahogy valami lesz. Féltem őt is, de már magamat is. Bő két éve ápolom. Egyedül. Kikészültem. 2018-05-20 Ez valami hihetetlen, amilyen viszonyok között találtam megint. Félig ruha nélkül, csontsoványan, rémülten. Felkiabálva fogadott bennünket. Annyira megváltások voltunk. Mi azért nem tudtunk vidámak lenni. Rendbe tettem, adtunk enni, inni. – Kora hajnalban felébredtem, eszembe jutott, és nem tudtam visszaaludni. 2018-05-23 Megint levette magáról a felsőt, de felöltöztettem, mondtam, hogy ne haragudjon, mert nem jöttem egy-két napig. Azt mondta, rám sosem haragszik. Valami ilyesmit. Evett nápolyit, ivott is. De nem volt életkedve. Bár azt mondta, ő jól van. A személyzet szerint nem eszik, eldobálja az ételt. – Szomorú volt így látni. Tiszta ideg voltam. Főleg, hogy megint mondja a szobatársa, hogy folyamat engem emleget. 2018-05-29 “Te vagy a legszebb!” “Ne akarj meghalni kisfiam.” Nem tudom mire érthette, hogy ne kerüljek soha ilyen helyzetbe (mint most ő), vagy soha ne dobjam el az életemet. – Ott az elsőre gondoltam, de most a másodikra. 2018-05-31 Ma nagyon rosszul volt. Szinte nem is tudott beszélni. Tele volt váladékkal a tüdeje. Vagy három órát ott voltam mellette. Időnként simogatta, cirógatta, vagy megfogta az arcomat, fejemet. Vagy belekapaszkodott a nyakláncomba. Néha belenéztünk egymást szemébe. Szenvedés volt az arcán. A létezés kényelmetlensége. Alig tudott mozogni, tárgyak után nyúlni. Mindig megfogta az újságot, aztán eldobta. Az ételt is rágta-rágta, aztán kiköpte vagy eldobta. Már több, mint két éve odajárok, tudom, hogy az ilyen állapot nem jelent jót. Nem is tudok mit mondani. Nagyon fáj, főleg, hogy az elmúlt években, amióta fekvőbeteg lett, nagyon kapaszkodott belém, nagyon hálás volt nekem. Hogy átvészeli-e ezt az éjszakát, vagy nem, nem tudom. De szerintem nem. És ott láttam a szememmel, hogy milyen ez: szenvedés. Tegnap is úgy etettem, mint egy kis madárkát, és eszembe jutott, hogy ő is így etette a gyerekeit régen. 2018-06-02 Közel hajolva kérdezgettem, hogy van, aztán oda akart húzni magához, közelebb hajoltam, megpusziltam, ő meg átölelt, aztán én is őt. Később kicsit próbált viccelődni a mozdulataival, egy-egy szót mondott talán, keservesen. Az ételt kicsit rágta, kicsit kortyolgatta az italt, de inkább tartott mindent a szájában. A gyerekkel is próbált valahogy viccelődni. De amúgy nagyon rosszul néz ki. Amikor mentem, hanyatt feküdt, mint egy élő halott. Nagyon vékony, fehér, és csak egy pelenka volt rajta. Raktam rá ruhát. Rettenetes kín minden nap ezt végigélni, és idegfeszültséggel, depresszióval kijönni onnan. És hogy mindezt nem siettethetem, mert nem is akarom, de nem is lassíthatom ennél jobban. Nagyon nehéz érzelmileg végignézni, hogy fogy el. Ugyanakkor nagyon hálás, nagyon vár. Egyre jobban. Ahogy csökken az életereje, úgy ragaszkodik inkább. Simogat, cirógat, ölelget, puszilgat. (Pedig mi nem voltunk ilyenek korábban.) – Fájdalmas ez minden. Talán annyi, hogy míg a korábbi napokban nem láttam semmi vidámságot rajta, tegnap minimális volt. Talán a gyerek miatt. – Megvisel ez engem nagyon, de erősnek kell lennem. Amikor simogattam az arcát, a fejét, olyan, mintha csak egy koponyát fognék; ennyire sovány. – Nagyon elegem van! Több, mint két éve ápolom napi szinten egyedül. 2018-06-06 Ma is későn értem haza, mint minden nap, és ma is bementem hozzá, mint minden nap. Azzal fogadott, hogy “ne menj el!…” Közel hajolva kérdeztem tőle valamit, vagy mondtam neki, és odahúzott a fejéhez, szeretgetve, mint ahogy a gyerekemet szoktam. Végül is én is, neki az vagyok. Régebben nem szoktunk ilyet csinálni. De most pár hete, hogy szinte nem tud beszélni, vagy ölelget, vagy puszilgat, vagy simogat. Megható volt a mai is. Sokáig úgy tartott, pedig alig van ereje. – Inkább csak mutogat valamire. És az ölelgetés közben olyan keserű, sírásszerű hang jött ki belőle. Nem sírás, inkább búgás, vagy ilyesmi. Hmm… De mintha belül keseregne. És éreztem, egyszerűen akarja érezni egy szerettét, mert nagy a szomorúsága, a magányossága, a félelme; látom rajta. Abban a helyzetben van, hogy jön ez a felismerés. – Mennyire egyedül lehet egész nap!… Micsoda fájdalom az, hogy ilyenkor sokat van egyedül. Le is ültem mellé megint, egészen ajtózárásig. Időnként belenéztünk egymás szemébe. Ha valamilyen tárggyal akart valamit, mutogatott rá. Enyhe etetés volt. Akárha két hónapos kisgyerek volna. Ujjammal. (Múltkor pár szem cseresznyét a fogammal, számmal magoztam ki, és eszembe jutott, hogy szinte a madárkák is így etetik a kicsinyeiket.) Kis, zsemlebelet adtam neki, szolgálati gyümölcspéppel. Érdekes kontraszt volt, hogy amikor átölelte a fejemet, ő fehér volt és hideg, én meg barna, meg vörös és forró a naptól, trikóban. Simogatta a vállamat is. – Remélem át tudott venni egy kis napenergiát. Amikor jöttem el, egykedvűen nézett félig nyitott szemekkel. Mondtam neki, hogy integessen, de nem tudott. 2018-06-11 Nagyon odavan, nagyon sovány, belehányt a kezembe, falfehér. Kérdezte a kisfiamat, de alig értettem. Egy komplett csontváz. Keservesen tud beszélni, szenved. Nehezen megértettem, hogy azt mondja: szédülök. Ledöntöttem, úgy jobb volt neki. Most jaj istenemezett, és kendőként magára húzta a ruháját. Azt mondja ne menjek el. – Mondják, ma ette a bőrkrémet; de tényleg benne volt a leveses kanál. 2018-06-12 Tiszta lila volt a két alkarja, ami olyan vastag volt, mint maga a csont. Éppen hogy csak nyelt keservesen, de inkább tartotta a szájában a gyümölcspépet. Nem tudott beszélni. – Utóbbi napokban arra lettem figyelmes, hogy már nem egyértelműen szereti, ha ott vagyok. De azt sem, ha elmegyek. 2018-06-14 Tegnap nem volt egyszerűen lelki erőm bemenni hozzá. Annyira lebont. Tudtam, hogy ma viszont be akarok menni. Mindenképpen. Sportoltam, sétáltam előtte. Komoly erőket mozgattam meg magamban, hogy fel tudjam vidítani magam. Arra gondoltam, ha nem volna az anyámmal az, ami van, akkor is ez egy szép nyári nap, kellemes hársfaillat van mindenhol, párás a levegő, és permetel valami víz is az égből. Igyekeztem a horizont fölé nézni, az eget, a fákat, meg mindent, ami világos, és színes. Amiből jön valami fény. És azt gondoltam, én érezhetem jól is magam. Erősnek kell lennem. Muszáj a jó hangulat. Igaz, hogy a gyerekemen kívül, még csak pár támaszom van, de ebben a sorsban most egyedül maradtam. Valahogy kellemesen kell érezzem magam. – Érdekes, sikerült is. Azért nehéz léptekkel indultam a kórház felé, meg főleg már a liftben azért fogyóban volt a kedvem. De még mindig nyugodtabb voltam, mint előző napokban. Két kis illatozó virágot is vittem neki. Valami fehéret egy bokorról, meg egy lila levendulát. Meg is szagoltattam vele, de nem volt különösebben kedvére. Lényegileg már nem eszik, nem iszik. Azért egy picit itattam. Fecskendővel. Nehezen nyelt. Valamennyi mindig kifolyt. Beszélni már nem tudott. Csak néztük egymást, jól belenéztem a szemébe, amikor nem szenvedett annyira. Vagy ötször megérintette az arcomat, vagy az államat a tenyerének a külső részével. (Mert már nem tudta kiegyenesíteni az ujjait.) Megható volt, de próbáltam elvonatkoztatni magam, nem akarok még jobban kikészülni. Természetesen hagytam magam. Hideg volt a bőre. – Annyira sovány, hogy a mellkasa csak csont. Nagyon fura, és rémisztő. Megint, mint párszor máskor, hoztam egy széket, és leültem mellé. Telefonon írogattam, meg néztem őt, néha itattam. Egy falatot evett. Most már bánom, hogy tegnap nem voltam, de tegnap tényleg nem tehettem máshogy, mert nem volt lelkierőm hozzá. Nagyon rossz kedvem volt, pont miatta. Majdnem belehaltam, hogy a kisfiammal játszanom kellett. Sok idő volt, mire jött a gyerekemnek a kedvező hatása. Jól elvoltunk. A végére nagyon örült nekem. Nevetgéltünk kicsit. Cipeltette magát, mint kicsi gyerek korában, mert fáradt volt. Érdekes, hogy hagyta volna, mert nem szereti. De nagyon nehéz már. Jó volt, sok emléket szabadított fel. Mindig vittem az ölemben azt a kis gazembert. Rajtam pihent, aludt, melegedett. Én voltam a minden. – Ha fáztak a tenyerei, bedugta a mellemhez a nyakamnál. Remélem soha nem múlik el a jó kapcsolatunk. Mert pár napja meg jól összevesztünk. De most kibékültünk teljesen. Kórház zárás előtt elaludt, félig nyitott szemekkel, nagyokat szuszogva. Nyomott hangulatban eljöttem. Nem tudok mit tenni, amúgy meg jól alakult a mai nap. Beszéltem hozzá, sokat voltam, néztük egymást, meg-megérintette az arcomat. És most, hogy arra gondolok, a korábbi napokban néha ölelgette a fejemet, magához húzta, az nagyon nehéz, és megható. – Én nem tudok többet tenni… De tényleg nagyon hálás volt nekem mindig, amikor ezt még ki tudta mutatni. Nyomasztó dolgok ezek. Ha az ember részt vesz benne. Sokat segít ez a védtelennek. – Nem tudok én már semmit, így alakult. Ebben a kérdésben tiszta a lelkiismeretem. Nem tudom, hogy ez valahogy visszajön-e még nekem. Jó volna, ha valahogy előnyömre volna. Meg a gyerekemnek. Mert ő is kivette a részét. Talán csak gazdagabbak leszünk. Lélekben. 2018-06-15 Kicsit elmentem előtte sportolni, hogy ne viseljen meg annyira. Sietnem kellett vissza, mert jött a fiam kirándulásból. Lehet, eleve korábban kellett volna elindulnom. De hát ha ahhoz sem volt lelkierőm. Próbáltam könnyed és laza lenni, mint ahogy megfogadtam magamnak előző nap, de… Láttam, hogy a szeme ködös, opálos, már nem is látott vele. Kitöröltem a váladékot a szeme sarkaiból. Már előtte való nap sem pislogott, és nyitott szemmel aludt. Félig nyitottal. Gyanús volt. De akkor még tiszták voltak a szemei, néztük is egymást. Mikor köszöntem neki, valamit a nagy, tátott szájával próbált köszönni, mozgatta az ajkát, de többet nem tudott. Nedves törlővel törölgettem az arcát; simogattam a kezemmel a fejét, homlokát, arcát, karjait. Egy nap alatt elvesztette a látását, megvakult. Nagyon nyomasztó volt. Láttam rajta, hogy nem néz pontos irányba, és a szemei is enyhén véresek, és telibe sárgák voltak. Egyszer kicsit mocorgása közben kinyitotta teljesen, és az nagyon rossz látvány volt. Mélységes fájdalom volt bennem, de mindent ki kell bírnom, csak ezt éreztem. Mocorogtam, mászkáltam, vissza-visszamentem hozzá, beszéltem neki, de ő nem tudott. Teljesen tátott szájjal szenvedett. Nagyokat lélegzett. – Mondtam neki, hogy a gyerek elment egy kirándulásra, egy vidéki fazekashoz. És majd lassan megyek elé. Mikor mentem be hozzá, nagyon elfogott az ideg, aztán valamennyire nyugodtabb lettem. Láttam rajta, hogy most nagyon komoly probléma van vele. Bár, ezt látom rajta már hetek óta, de most nagyon; olyan, amilyen még nem volt. És már van tapasztalatom ebben, hogy mikor van egy ilyen nagyon erős állapot. Amikor a föld húzza lefelé. Csináltam róla fotókat, videókat, eleinte nehezen ment, annyira ideges voltam. – Talán a kórházazás legelején volt, hogy fotóztam, aztán soha. Csak most. Most ezt éreztem, hogy legyen magamnak ez meg. Valószínű, hogy senkinek nem mutatom meg. Nem is ez a lényeg. A vége felé, hangosan kérdezem tőle, hogy jól van-e, csak, hogy beszéljek valamit neki, és erre elkezdett bólogatni, hogy igen. – Döbbenet volt. Ilyen állapotban, vakon. Később rájöttem, hogy talán engem akart kímélni. – Most jövök rá, az utolsó hetekben már nem panaszkodott. Mindig azt mondta, jól van. – Talán amikor sokszor erősen a szemébe néztem a korábbi napokban, látta rajtam a fájdalmat. Pedig nem akartam. Inkább ösztönözni. Valami emberi érzéssel. Amikor simogattam utoljára a homlokát, az arcát, megdöbbentett, hogy milyen sovány. Mindenhol érződött a koponyacsont. De amúgy jó meleg, kellemes volt a bőrének az érzete. Korábban sokszor hideg volt, most meleg. Már hetek óta felkészültem mindenre, mert soha semmit nem lehetett tudni, és mindent el kellett viselni. Én mindig azt akartam, hogy legyen jobban. Tudta ő is, hálás volt nekem, és örült is mindig. Furcsa egy köztes állapot ez egy hozzátartozónak. Mert se meghalni nem akarja, se szenvedni látni. Már az elején, több, mint két éve sejtettem, hogy ez egy nehéz menet lesz. Vagy lehet. Már akkor borzasztó volt látni a rosszabbodást. És ezt minden nap közvetlen közelről szemlélni. Már akkor tudtam, hogy ennél nincs rosszabb. Nem elég az, ami van, másnap rosszabb lesz, és azt is centiméterekről figyelni kell. – Nem is volt gond, főleg az utolsó hetekben teljesen odahajoltam hozzá, hogy egyáltalán jobb legyen a kommunikáció, a ráhatás. Utolsó este próbáltam tárgyilagos lenni, és menni a dolgomra. Persze, a gyomorgörcs az megmaradt, meg a lógó rosszkedv. – Utóbbi hetekben már nagyon nehezen tudtam aludni, vagy épp nem is, mert soha nem tudtam, mikor hívnak telefonon. És hogy én ezt majd hogy viselem. – Így jöttem el, a gyerekemmel voltunk délután, meg este, aztán egy egészen jót aludtam, viszonylagosan, persze, a korábbiakhoz képest. Az ízületi gyulladásra szedett fájdalomcsillapítótól jobban aludtam. Akkor már este is szedtem be belőle. Valahogy az egyik állapot megy át a másikba. Azon agyaltam, hogy vajon most min szenved, az életben maradáson, vagy a meghaláson. Érdekes, pár napja, még rázta az öklét, hogy ő ugyan nem fog meghalni, a nagy túrót. Ez tetszett nekem. – Amikor a kisfiamat is utoljára látta, még erőt vett magán, és poénkodott vele, meg velem is. Arra jöttem rá, hogy a gyerekemre kell fókuszálnom. Mert kapaszkodó, meg vidámság. – Benne él tovább. Még valamelyik nap kérdezte, alig értettem, de megkérdezte. Ahogy érkeztem hozzá. De az utolsó este nagyon szenvedett a levegővétellel. Kicsit mozgatta a fejét, nagyon ritkán felemelte a karját a feje tetejéhez, aztán ott tartotta darabig. Nyomasztó volt. Ezek szerint, hogy a fejmozgásával válaszolt nekem, az agya még működött jól. Pedig nem látott. Ideges voltam, de megtettem mindent. Simogattam, fogtam a tenyerét, beszéltem hozzá. – Nem tudok mit tenni, bennem van ilyen beleérzőképesség, én folyamat azon agyaltam, hogy neki milyen lehet. – Támasza lenni, de nem tönkremenni. Erre is csak a végén jöttem rá. Kb. egy hónapja, vagy kettő, hogy arra gondoltam, ezt én már nem bírom tovább, kikészít. – Akkoriban volt, hogy kihagytam egy-két napot, de akkor meg lelkifurdalásom lett, mert annyira romlott. Akkor meg mindig mentem megint. Ő elégedett volt velem. Tudom, de persze akarta volna, ha folyamat maradok. Meg korábban mindig haza akart menni. – Fájdalom… Érdekes, a legjellegzetesebb mozdulata, ami a végéig kitartott, kivéve a mai napot, vagy ma is volt már nem tudom, hogy keservesen próbálta megtörölni a száját a kezével, a saját mozdulataival, amit egy ember egész életében csinál. Reflexből. Elhoztam a papírhajóját, amit hajtogatott, kettő volt eredetileg, de már csak egy maradt, meg egy művirág fejet; ezek ott voltak mellette a lámpa tetején. 2018-06-16 Komolyan, már második alkalommal nézek úgy rá az órára, hogy hogy gazdálkodjak az idővel, hogy be tudjak menni hozzá… Pedig már nem kell. 10:41-kor bejövő hívás érkezett a telefonomra, és tudtam, az lesz az. Már hetek óta járt a fejemben, vajon hogy viselem majd, egyáltalán mit mondanak. – Valamikor délelőtt meghalt. – Ezt mondták. Szűkszavúan. Én is normális voltam. Mondtam, hogy már tegnap is vacakul volt. De nagyon pumpált bennem az ideg. Viszont ahogy letettem, kitört belőlem a zokogás, könnyeztem, mint egy kisgyerek. A kisfiam jött utánam észrevétlen, és átölelte a lábaimat. Nagyon kedves volt tőle. Reszkettem, beleborzongtam. Aztán elmúlott. Még idegesen felhívtam vagy négy embert, akik fontosak, és belekezdtem az új időkbe. Még jó, hogy itt a kisfiam. Néha váltunk egy-egy szót a mamáról. Hogy valami már nem lesz. A mozdulatai, a poénjai, meg semmi. Ő maga. Nincs tovább. Nincs felettem a családfában már senki. Viszont a gyerekemben meg tovább él. Némely fotókon nagyon látom benne a vonásait. Katarzis. Nem tudom, lesznek-e még hullámai. Megkérdeztem a kisfiamat, melyik a nagyobb szenvedés, a halál előtti, vagy utáni. Azt mondta, a mamának az előtti, nekünk meg az utáni. (Nem is gondoltam, hogy ilyen kettősséggel fog válaszolni, de igaza van; okos kis gyerek.) Most is ránéztem az órára, és délután hat, és belém villámlott, hogy még gyorsan be kéne húzni hozzá, de már nem kell… 2018-06-18 Mint az intézményben kiderült, nem több, mint két évet volt ott, hanem szinte pontosan kettőt. Ezek szerint valamivel hosszabbnak érzékeltem. 2016-07-22-től 2018-06-16-ig, a haláláig. 2018-06-19 Most csomagoltam csak ki a maradék tárgyait, amit a kórházban adtak át. Nyomasztó… És belekezdtem a hamvasztáshoz szükséges ruha választásába is, az is nyomasztó, az még jobban. Elegem van, nem bírom tovább!… Most megint kezd megzabálni a rosszkedv. 2018-06-21 Nekrológ gyanánt Kisgyerekként érzékeltem még a nagy szeretetét, amit most is kifejezett. Emlékszem, mindig amikor beteg voltam, törte nekem a Kalmopirint leveses kanállal, adta be, könyörgött, hogy nyeljem le; fontos, attól majd jobban leszek – mondta. És olyankor mindig lázálmaim voltak, meg étvágytalanságom. Valami levessel kérlelt, hogy egyem meg, erőltessem, mert nem lehet a gyógyszer étel nélkül, és egyáltalán a gyógyuláshoz kell. Kisgyereknek sokat futkostam, vékony voltam, nagyon. Lejött, aztán a kezembe adott valami ételt, amivel mozoghattam. Olyan kombinációi voltak, hogy zsíros kenyér, hámozott egész uborkával, amelyiket egyik oldalról hosszában bevagdosott, megsózta, megpaprikázta. Egyik kézben kenyér, a másikban ubi. De sokszor hozott vajas kenyeret is, hogy rá volt vagdosva a tetejére zöldhagyma, egészen aprón. – Szerettem a hideg ételeket, inkább, mint a főtteket. Nagyon rossz étkű voltam. Jó pörkölteket csinált, nokedlivel, kanállal szaggatva, meg isteni tyúkhúsleveseket. A legfinomabb a sült kacsája volt. Töltve, krumplipürével. De mindig szívesen fogadtam a tejbegrízt, és a tejberízst. Anyám szüleinél a disznóságokat is ettem, meg a nagyfaterral sós-paprikás, tejfölös kenyeret. De az öreg jó pörkölteket készített, és sose maradhatott el a hangulatfokozó dumája, hogy: na, ilyen jót még nem ettél!… És a pörkölt készítése közben mindig odatett nekem egy tányérba egy bemártós kenyeret, a készülő étel szaftjából. Jó taktikus volt a sovány gyerekkel szemben. A sok és a semmi között voltak ezek a tunkis kenyerek. Meg is ettem mindig. – Ő adta nekem az első halat is. Sült hal volt; mondta, hogy addig forgassam a számban, amíg már nem érzek szálkát, amit ki kell venni. Ezzel a szájban forgatással elérte (akaratlan), hogy egy életre megszerettem a halat. Olyan jó íze volt. Valami ünnepnap volt a városunk közepén. Szerintem ők csinálták nekem az első, igazi, sült krumplit is, a parasztvacsorát. Sparhelten, egy lábosalátét fém rács, rajta a krumpli, és rá egy lábos. Frissen, forrón kiszed, kettévág, vagy négybe, és a vajat rákenve, ahogy az olvad rajta, hagymával, kenyérrel, szalonnával… annál nincs jobb. Náluk persze a kertes házban minden évben megfürdettem magam a gyümölcsben. Ott nem voltak határok. Tele a hasam minden finomsággal. Meg az a jó lila szőlő. A mama gyúrta mindig a tésztát. Kicsit beszélgettünk, és kész is volt. Az ezerszer elismételt mozdulatok. A mama házi tésztájából egy krumplis tészta az más élmény. Volt azoknak minden, saját káposztasavanyításuk, meg néha túrókészítés stb. A disznóvágások. – Azóta sem ettem hagymás vért. Svábok voltak mind a ketten. Az öreg Pécs környékéről, a mama Budaörsről. A mamának jelentett többet a svábsága. Budaörsön erős kolónia volt. Érdekes, az öregfaterom mindig nyitott volt a romákra. Ha arra jártak, szívélyesen fogadta őket, és adott nekik valamit. Ezzel egyedi volt az utcában. Fene tudja, talán felvilágosultság, vagy különcség, vagy emberség. – Szóval, onnan származott az anyám. Persze, később ő két tűz között volt, mert egyfelől el kellett viselni az apám, néha rettentően rossz modorát, agresszivitását, és azt, hogy a gyerekeit meg kell védje, amennyire lehet. Nem részletezem… Azt mindig tudtam, hogy az anyám a normálisabb a kettő közül, de azért annak is voltak furcsaságai. Pont az, hogy az apámnak sok mindent elnézett a gyerekek nyugalma ellenében. Aztán jöttek más évek, felnőtten, így-úgy, elvoltunk, mindig azon volt, hogy segítse a gyerekeit. Megrögzött egyformaságpárti volt. Függetlenül az adott gyerek viselkedésétől. (Én nem ezen a véleményen voltam.) Azért lehetett, mert állítása szerint, az ő testvérével az ő szülei pozitívan kivételeztek. – Nem lehet tudni, igaz-e. Még ami nem tetszett benne, hogy minden akaratát bevetette, hogy a gyerekeit, rokonságát maga köré szervezze. Ez kedvesnek tűnik, de ártalmas a gyerek szabadságára nézve. És mindent elkövetett, hogy ez teljesüljön. Akár el is ájult, vagy orvoshoz vitette magát, vagy bármi. Jó, az idő őt igazolta, ha csak a saját szempontját nézzük. Nagy taktikus volt. Az apám halála után nagyon önfejű lett. Hú, elviselhetetlen volt. Szerintem át akarta venni a szerepét. Később, amikor kezdett folyamatosan romlani a memóriája, úgy lett mániákusabb. Nagyon durván összevesztem vele mindig. Képtelenség volt bármiről is meggyőzni. Bármi javulás két-három napig tartott. Nem tudom, azt a helyzetet teremtette, amiben nekem jó is volt, meg nem is. – Tudtam művészeti, szellemi kérdésekkel foglalkozni. Nem volt nagy egzisztenciális karrier, de annál nagyobb szabadság. Béklyó, de a magam hasznára fordítottam. Jött a gyerekem, imádta szerette. Amikor nagyobb volt, az imádatával mindig cukkolta azt a kicsit, az meg a mamát piszkálta. Én meg közöttük, közben melózva. – Mindegy, ahogy bekerült a kórházba, ez elmúlott. Ebből is látszik, hogy csak játékból piszkálta, de akkor sem kellett volna. Á, amikor ápolásra szorult, csak kedves volt velünk. Nagyon. És hálás. Ezerszer képes volt elmondani, hogy az milyen egy szép gyerek. Meg vigyázzak rá, meg látszik az értelem a kedves, hamiskás arckifejezésén. Folyamat ott volt vele egy óvodáskori képe. Volt egyszer, hogy amikor mentem, ott nézte a takaró alatt, egy hűvös napon. A két évből, kb. másfélben azon volt szerintem, hogy rendes gyerek vagyok, hogy minden nap megyek hozzá. És gondolta, szerintem, hogy mert kicsit több bennem az érzelem, ilyesmi. De nagyon hálás volt, tényleg. Ha mentem felkiabált örömében. – Viszont az utóbbi hónapokban, én úgy gondolom, ezt már egyszerűen nem hitte el, hogy még mindig megyek. Minden nap. Nagyon ritkán hagytam ki. Ekkoriban kezdte, hogy megfogta a karomat, vagy odahúzott magához, kért puszit stb. Az gyereket is. – Ezt nem akarta elhinni. És nem akarom magam dicsérni, de tényleg ezt gondolom. Ezt azért nem gondolta volna, és nem hitte el. – Érdekes felismerés volt. – Mindig mondta. Hogy milyen rendes lettem. Én meg visszakérdeztem, hogy: eddig nem voltam az?… Ugye, ilyen van, hogy emberek együtt élnek, és igazán nem is ismerik egymást. Vagy legalábbis egy új, egy erős, érzelmileg terhelő helyzet leteszteli a szereplőket. (Ritkán panaszkodott, de a legsúlyosabb, utolsó hetekben végképp nem. És sosem akart meghalni. – Az utolsó kommunikációja az volt felém, hogy megkérdeztem tőle, hogy jól van-e. Erre bólogatott. <<Szerintem engem akart kímélni.>> Ekkor már nem látott a szemeivel. Nagyon szenvedett, nagyon sovány volt, teljesen tátott szájjal, zihálva vette a levegőt. – Az utolsó előtti napja volt. Ekkor láttam utoljára. Simogattam az arcát, a karját. Nem tudtam mit tenni. – Azon a napon, amikor mentem, még próbált visszaköszönni nekem, de csak a száját mozgatta. – Egyszer, ahogy forgolódott kicsit a fejével, kinyitotta a szemeit teljesen, azok meg már nem voltak jók. Az nagyon megviselt. – Készítettem képet, videót magamnak az utolsó látogatásról. /Nagyon ideges voltam./) Azt hiszem, utólag mondhatom, hogy az utolsó pár hónap meg végképp erős volt köztünk érzelmileg. Nem ragozom. A gyerek, meg én, az ő viszonylatában. A végén már inkább csak én. Nem véletlenül viselt meg, amikor már nem bírta a küzdelmet. Kitört belőlem ez a sok feszültség, idegeskedés, meg az is, amilyen jó viszonyban lettünk. Ma kapja meg a gyerekem a bizonyítványát, a másodikosat, és ha kitűnő lesz megint, vagy ha nem, az eredményt már nem mondhatom hangosan a füle felé. Ez van, egyszer meg kell halni. 81 éves volt. 2018-07-03 Fontos adalék, hogy azért az anyámnak megvoltak a felesleges és buta rögeszmés dolgai is. Sokat tévedett a világot illetően. Sokat ártott is nekem. Sokat segített is. A családdal, házastársi viszonyokkal is voltak elmaradott nézetei. Én nem tagadom ezeket le. Sőt!… Az biztos, hogy az utolsó hónapokra átlátta a helyzetet. Valamennyire mondta is, de láttam rajta. Meg azt, hogy mi az, amit már nem mondott, mi az, amiről nem beszélt. – Sok tévedése jutott az életére, és kevés ideig volt egy tisztább felismerésben. De ez van. Némi jutalom, nagyobb büntetés. Nem tudok mit mondani. – Őt mindig pozitívabb figurának gondoltam, mint az apámat, de… Azt hiszem a legjobbakra kell gondolnom. Amikor kisgyerek voltam, meg most a végére. Ebben a két szakaszban teljesen tiszta szeretetet adott felém, és én is felé. Nem voltak felesleges körök. – A két időszak közötti évtizedekben voltak nagy marhaságok is. Ezt az egyveleget kell magamban őrizni. – A végére sikerült kiábrándítanom egy idealizált véleményből. Passzívan, persze. Nem mondtam én neki semmit, csak tettem azt, amit jónak gondoltam; ami az én karakteremből adódik. Empátia, természettudományosság, mértékletesség; a jelenségek megismerésének kíváncsisága. Sima gondolkozás néha. – Ha már ez egy ilyen helyzet volt, hogy két éven át néznem kellet, hogy fogy el az anyám. Nem elég rossz, ami volt tegnap, ma még rosszabb. Így egészen a nulláig, a halálig. Katarzis volt, az biztos. – Nem menekültem el. Egyedül, javarészt. Háziorvos, kórház, betegtársak, temetkezési vállalkozó stb. Kettő év! És végig. Utolsó előtti napjáig. Az utolsó, lehetséges látogatásig. Amikor már nagyon fájó volt látni az állapotát. Ott a kórházban jöttem rá, már korábban, hogy melyik nehezebb érzelmi állapot, egy haldokló, vagy egy halott. Hát a haldokló. Mert az se nem élő, se nem halott. Köztes állapot, sok gyötrelemmel. Mindenki másról is képet kaptam. Az egész szisztémáról, a rokonságról. Így helyrekerült bennem egy valóság. Aki meg kívülről könnyen veszi a haldoklást, a halált, próbálja ki!… Amúgy meg úgyis meglesz ez a tapasztalás. Amikor a természet rendelkezik arról, hogy fel lehet hagyni a hazugsággal. Jön majd a valóság. – Azt hiszem az anyám is így járt részben. És sokan mások ott. Hiába beszélnek a nagy házukról, vagy a karriert épített gyerekeikről. Ott vannak a tények, game over. Lehet nem megvalósítani az elmaradt szeretetet, a kellemes időtöltést, a tartalmas perceket. Szerintem a legvégére a legtöbb ember kap egy nagy adag bölcsességet, mint valami fényes gömböt; csak azzal már nem tud mit kezdeni. El kell menni. 2018-07-06 Ma mertem kiolvasni a telefonomból az utolsó látogatásról készült fényképeket, videókat. Nagyon durva, és megrendítő. Főleg a videók. – Nem lehet erre már mondani semmit.

Nekrológ gyanánt 2018-06-21 Kisgyerekként érzékeltem még a nagy szeretetét, amit most is kifejezett. Emlékszem, mindig amikor beteg voltam, törte nekem a Kalmopirint leveses kanállal, adta be, könyörgött, hogy nyeljem le; fontos, attól majd jobban leszek – mondta. És olyankor mindig lázálmaim voltak, meg étvágytalanságom. Valami levessel kérlelt, hogy egyem meg, erőltessem, mert nem lehet a gyógyszer étel nélkül, és egyáltalán a gyógyuláshoz kell. Kisgyereknek sokat futkostam, vékony voltam, nagyon. Lejött, aztán a kezembe adott valami ételt, amivel mozoghattam. Olyan kombinációi voltak, hogy zsíros kenyér, hámozott egész uborkával, amelyiket egyik oldalról hosszában bevagdosott, megsózta, megpaprikázta. Egyik kézben kenyér, a másikban ubi. De sokszor hozott vajas kenyeret is, hogy rá volt vagdosva a tetejére zöldhagyma, egészen aprón. – Szerettem a hideg ételeket, inkább, mint a főtteket. Nagyon rossz étkű voltam. Jó pörkölteket csinált, nokedlivel, kanállal szaggatva, meg isteni tyúkhúsleveseket. A legfinomabb a sült kacsája volt. Töltve, krumplipürével. De mindig szívesen fogadtam a tejbegrízt, és a tejberízst. Anyám szüleinél a disznóságokat is ettem, meg a nagyfaterral sós-paprikás, tejfölös kenyeret. De az öreg jó pörkölteket készített, és sose maradhatott el a hangulatfokozó dumája, hogy: na, ilyen jót még nem ettél!… És a pörkölt készítése közben mindig odatett nekem egy tányérba egy bemártós kenyeret, a készülő étel szaftjából. Jó taktikus volt a sovány gyerekkel szemben. A sok és a semmi között voltak ezek a tunkis kenyerek. Meg is ettem mindig. – Ő adta nekem az első halat is. Sült hal volt; mondta, hogy addig forgassam a számban, amíg már nem érzek szálkát, amit ki kell venni. Ezzel a szájban forgatással elérte (akaratlan), hogy egy életre megszerettem a halat. Olyan jó íze volt. Valami ünnepnap volt a városunk közepén. Szerintem ők csinálták nekem az első, igazi, sült krumplit is, a parasztvacsorát. Sparhelten, egy lábosalátét fém rács, rajta a krumpli, és rá egy lábos. Frissen, forrón kiszed, kettévág, vagy négybe, és a vajat rákenve, ahogy az olvad rajta, hagymával, kenyérrel, szalonnával… annál nincs jobb. Náluk persze a kertes házban minden évben megfürdettem magam a gyümölcsben. Ott nem voltak határok. Tele a hasam minden finomsággal. Meg az a jó lila szőlő. A mama gyúrta mindig a tésztát. Kicsit beszélgettünk, és kész is volt. Az ezerszer elismételt mozdulatok. A mama házi tésztájából egy krumplis tészta az más élmény. Volt azoknak minden, saját káposztasavanyításuk, meg néha túrókészítés stb. A disznóvágások. – Azóta sem ettem hagymás vért. Svábok voltak mind a ketten. Az öreg Pécs környékéről, a mama Budaörsről. A mamának jelentett többet a svábsága. Budaörsön erős kolónia volt. Érdekes, az öregfaterom mindig nyitott volt a romákra. Ha arra jártak, szívélyesen fogadta őket, és adott nekik valamit. Ezzel egyedi volt az utcában. Fene tudja, talán felvilágosultság, vagy különcség, vagy emberség. – Szóval, onnan származott az anyám. Persze, később ő két tűz között volt, mert egyfelől el kellett viselni az apám, néha rettentően rossz modorát, agresszivitását, és azt, hogy a gyerekeit meg kell védje, amennyire lehet. Nem részletezem… Azt mindig tudtam, hogy az anyám a normálisabb a kettő közül, de azért annak is voltak furcsaságai. Pont az, hogy az apámnak sok mindent elnézett a gyerekek nyugalma ellenében. Aztán jöttek más évek, felnőtten, így-úgy, elvoltunk, mindig azon volt, hogy segítse a gyerekeit. Megrögzött egyformaságpárti volt. Függetlenül az adott gyerek viselkedésétől. (Én nem ezen a véleményen voltam.) Azért lehetett, mert állítása szerint, az ő testvérével az ő szülei pozitívan kivételeztek. – Nem lehet tudni, igaz-e. Még ami nem tetszett benne, hogy minden akaratát bevetette, hogy a gyerekeit, rokonságát maga köré szervezze. Ez kedvesnek tűnik, de ártalmas a gyerek szabadságára nézve. És mindent elkövetett, hogy ez teljesüljön. Akár el is ájult, vagy orvoshoz vitette magát, vagy bármi. Jó, az idő őt igazolta, ha csak a saját szempontját nézzük. Nagy taktikus volt.

Az apám halála után nagyon önfejű lett. Hú, elviselhetetlen volt. Szerintem át akarta venni a szerepét. Később, amikor kezdett folyamatosan romlani a memóriája, úgy lett mániákusabb. Nagyon durván összevesztem vele mindig. Képtelenség volt bármiről is meggyőzni. Bármi javulás két-három napig tartott. Nem tudom, azt a helyzetet teremtette, amiben nekem jó is volt, meg nem is. – Tudtam művészeti, szellemi kérdésekkel foglalkozni. Nem volt nagy egzisztenciális karrier, de annál nagyobb szabadság. Béklyó, de a magam hasznára fordítottam. Jött a gyerekem, imádta szerette. Amikor nagyobb volt, az imádatával mindig cukkolta azt a kicsit, az meg a mamát piszkálta. Én meg közöttük, közben melózva. – Mindegy, ahogy bekerült a kórházba, ez elmúlott. Ebből is látszik, hogy csak játékból piszkálta, de akkor sem kellett volna. Á, amikor ápolásra szorult, csak kedves volt velünk. Nagyon. És hálás. Ezerszer képes volt elmondani, hogy az milyen egy szép gyerek. Meg vigyázzak rá, meg látszik az értelem a kedves, hamiskás arckifejezésén. Folyamat ott volt vele egy óvodáskori képe. Volt egyszer, hogy amikor mentem, ott nézte a takaró alatt, egy hűvös napon. A két évből, kb. másfélben azon volt szerintem, hogy rendes gyerek vagyok, hogy minden nap megyek hozzá. És gondolta, szerintem, hogy mert kicsit több bennem az érzelem, ilyesmi. De nagyon hálás volt, tényleg. Ha mentem felkiabált örömében. – Viszont az utóbbi hónapokban, én úgy gondolom, ezt már egyszerűen nem hitte el, hogy még mindig megyek. Minden nap. Nagyon ritkán hagytam ki. Ekkoriban kezdte, hogy megfogta a karomat, vagy odahúzott magához, kért puszit stb. A gyereket is. – Ezt nem akarta elhinni. És nem akarom magam dicsérni, de tényleg ezt gondolom. Ezt azért nem gondolta volna, és nem hitte el. – Érdekes felismerés volt. – Mindig mondta. Hogy milyen rendes lettem. Én meg visszakérdeztem, hogy: eddig nem voltam az?… Ugye, ilyen van, hogy emberek együtt élnek, és igazán nem is ismerik egymást. Vagy legalábbis egy új, egy erős, érzelmileg terhelő helyzet leteszteli a szereplőket. (Ritkán panaszkodott, de a legsúlyosabb, utolsó hetekben végképp nem. És sosem akart meghalni. – Az utolsó kommunikációja az volt felém, hogy megkérdeztem tőle, hogy jól van-e. Erre bólogatott. <<Szerintem engem akart kímélni.>> Ekkor már nem látott a szemeivel. Nagyon szenvedett, nagyon sovány volt, teljesen tátott szájjal, zihálva vette a levegőt. – Az utolsó előtti napja volt. Ekkor láttam utoljára. Simogattam az arcát, a karját. Nem tudtam mit tenni. – Azon a napon, amikor mentem, még próbált visszaköszönni nekem, de csak a száját mozgatta. – Egyszer, ahogy forgolódott kicsit a fejével, kinyitotta a szemeit teljesen, azok meg már nem voltak jók. Az nagyon megviselt. – Készítettem képet, videót magamnak az utolsó látogatásról. /Nagyon ideges voltam./)

Azt hiszem, utólag mondhatom, hogy az utolsó pár hónap meg végképp erős volt köztünk érzelmileg. Nem ragozom. A gyerek, meg én, az ő viszonylatában. A végén már inkább csak én.

Nem véletlenül viselt meg, amikor már nem bírta a küzdelmet. Kitört belőlem ez a sok feszültség, idegeskedés, meg az is, amilyen jó viszonyban lettünk.

Ma kapja meg a gyerekem a bizonyítványát, a másodikosat, és ha kitűnő lesz megint, vagy ha nem, az eredményt már nem mondhatom hangosan a füle felé.

Ez van, egyszer meg kell halni. 81 éves volt.

Azt hiszem a névdolog inkább a feleséged elképzelése volt, meg hogy legyenek művészek, és egyáltalán valakik. Hogy jó szakemberek mellett tanuljanak. Ennyiben jó döntései voltak. – De amúgy erősen kritizálom a felfogását. Elfordultam tőle.

Most jut eszembe, hogy jó keresztneveket adtatok a gyerekeknek, mert bár kicsit hosszúak, de mégsem a hagyományos női keresztnevek, és igazából valami létezőt jelentenek. Nemileg semlegesek. Én nem szeretem a nagy megkülönböztetést, mert előidézi a nemek közti gyűlöletet is, adott esetben. – Nekem ez a szempont akkoriban nem jutott eszembe, sajnos; most lehet, hogy Alexet javasolnék. Azt olvastam, az csomó országban jelent lányt is, fiút is.

Ahhoz ragaszkodtam, hogy mindkét szülő nevét kapja meg a vezetéknevében. – De normálisan választottuk ki a keresztnevét, ő is írt egy listát, meg én is, aztán egy maradt mindkét listán szimpátiában. – Nem szeretem a nemi szerepeket, rosszul vagyok tőle. Beszűkült, ostoba, undi. Pl. nőből vagyok. Vagy mert a pasik ilyenek vagy olyanok. Meg a gyerekneveléshez, főzéshez a nők a jobbak, az autózáshoz a férfiak stb. Meg ami van már első években gyerekruhaügyben, az kész dili. Csoda, hogy nem lesznek színvakok a gyerekek. Rózsaszín meg kék. És akkor a kretén szisztémában az oviban a gyerekem elkezdett utálni dolgokat: élénk színeket, a táncot, az éneklést, mert azok lányosak. – Katasztrófa.

Agyfaszt kapok, hogy soha nem ír!…

Saját maga által kiválasztott savban fürdőzik.

Csak titkos csatornákon naplózni mostantól. Nem lehet hagyni, hogy kutyák is belelássanak az életembe, meg amúgy is félreértik, meg nem is értik. IQ probléma. Meg a saját, egzisztenciális fejlődésem fontosabb.

Kurvaszép!… szép bőre van. Egy Szász Endre grafikára emlékeztet. Ahogy a pólójának kivágásánál látszanak az ívei. Pont ahogy a hónalj környékén vannak a fiatal, nőies idomok. Minden mérsékelt, és rettentően erotikus. Bezier görbék. És amint már bebizonyították, a színek is számítanak, főleg peteéréskor; élénk piros felső. Ovulál. Nyugi van. Fele feneke kilóg a gatyából. Nem lehet mit csinálni, a szépség beleillik valami mintázatba. Kiegyensúlyozott. Félve idenéz. Elment, és kiürült minden; hiába van itt annyi ember. Megyek én is.

2018-06-19 Most csomagoltam csak ki a maradék tárgyait, amit a kórházban adtak át. Nyomasztó… És belekezdtem a hamvasztáshoz szükséges ruha választásába is, az is nyomasztó, az még jobban. Elegem van, nem bírom tovább!… Most megint kezd megzabálni a rosszkedv.

2018-06-18 Mint az intézményben kiderült, nem több, mint két évet volt ott, hanem szinte pontosan kettőt. Ezek szerint valamivel hosszabbnak érzékeltem. 2016-07-22-től 2018-06-16-ig, a haláláig.

QUEEN – BOHEMIAN RHAPSODY [MAGYAR DALSZÖVEG] Bohemian Rhapsody

Ez az igazi élet? Vagy ez csak képzelet? Kicsúszott alólad a föld Nincs menekvés a valóság elől Nyisd ki a szemed Nézz fel az égre Csak egy szegény fiú vagyok, nincs szükségem együttérzésre Könnyen jöttem, könnyen megyek Kicsit magasan, kicsit alacsonyan Akármerre is fúj a szél, nekem nem számít Mama, megöltem egy embert Fegyvert fogtam a fejéhez Meghúztam a ravaszt és most halott Mama, az életem csak most kezdődött De elmentem és az egészet eldobtam magamtól Mama, ooh, Nem akartam, hogy sírj Ha holnap ilyenkor nem leszek itt Tarts ki, tarts ki, mintha semmi sem számítana Túl késő, eljött az időm Végigfut a hideg a hátamon Állandóan fáj az egész testem Viszlát mindenkinek, indulnom kell Magam mögött kell hagynom titeket és szembenézni az igazsággal Mama, ooh, Nem akarok meghalni Néha azt kívánom, bár meg se születtem volna Látom egy ember kis sziluettjét Scaramouche, Scaramouche, megcsinálod a Fandango-t? Mennykő és villámlás Nagyon, nagyon megrémít engem Galileo Galileo Galileo Figaro PompásCsak egy szegény fiú vagyok, senki sem szeret Ő egy szegény fiú egy szegény családból Az életét elpazarolta annak szörnyűségénél fogva Könnyen jön, könnyen megy, elengedsz engem? Bismillah! Nem, nem fogunk elengedni. (Engedd őt!) Bismillah! Nem, nem fogunk elengedni. (Engedd őt!) Bismillah! Nem, nem fogunk elengedni. (Engedd őt!) Nem fogunk elengedni. (Engedj el!) Soha, soha nem fogunk elengedni Soha ne engedj el Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem Oh, mama mia, mama mia (Mama mia, engedj el) Beelzebub félretett számomra egy ördögöt Szóval azt hiszed, hogy megkövezhetsz és a szemembe köphetsz? Szóval azt hiszed, hogy szerethetsz engem és itthagyhatsz meghalni? Oh, baby, nem teheted ezt velem, baby Csak ki kell jutnom, csak ki kell jutnom innen Semmi sem számít Bárki láthatja Semmi sem számít Nekem semmi sem számít Bármerre fúj a szél

{kivonatos-2018-06-17} Tegnap délelőtt meghalt. Csak nyomasztó volt, hogy a rokonságom nem törődött vele. Csalódtam bennük. Amúgy kemény menet volt, teljesen lefogyott, utolsó napra megvakult. De nekem mindig nagyon örült.

2018-06-16 Komolyan, már második alkalommal nézek úgy rá az órára, hogy hogy gazdálkodjak az idővel, hogy be tudjak menni hozzá… Pedig már nem kell. 10:41-kor bejövő hívás érkezett a telefonomra, és tudtam, az lesz az. Már hetek óta járt a fejemben, vajon hogy viselem majd, egyáltalán mit mondanak. – Valamikor délelőtt meghalt. – Ezt mondták. Szűkszavúan. Én is normális voltam. Mondtam, hogy már tegnap is vacakul volt. De nagyon pumpált bennem az ideg. Viszont ahogy letettem, kitört belőlem a zokogás, könnyeztem, mint egy kisgyerek. A kisfiam jött utánam észrevétlen, és átölelte a lábaimat. Nagyon kedves volt tőle. Reszkettem, beleborzongtam. Aztán elmúlott. Még idegesen felhívtam vagy négy embert, akik fontosak, és belekezdtem az új időkbe. Még jó, hogy itt a kisfiam. Néha váltunk egy-egy szót a mamáról. Hogy valami már nem lesz. A mozdulatai, a poénjai, meg semmi. Ő maga. Nincs tovább. Nincs felettem a családfában már senki. Viszont a gyerekemben meg tovább él. Némely fotókon nagyon látom benne a vonásait. Katarzis. Nem tudom, lesznek-e még hullámai. Megkérdeztem a kisfiamat, melyik a nagyobb szenvedés, a halál előtti, vagy utáni. Azt mondta, a mamának az előtti, nekünk meg az utáni. (Nem is gondoltam, hogy ilyen kettősséggel fog válaszolni, de igaza van; okos kis gyerek.)

Most is ránéztem az órára, és délután hat, és belém villámlott, hogy még gyorsan be kéne húzni hozzá, de már nem kell…

2018-06-15 Kicsit elmentem előtte sportolni, hogy ne viseljen meg annyira. Sietnem kellett vissza, mert jött a gyerek kirándulásból. Lehet, eleve korábban kellett volna elindulnom. De hát ha ahhoz sem volt lelkierőm. Próbáltam könnyed és laza lenni, mint ahogy megfogadtam magamnak előző nap, de… Láttam, hogy a szeme ködös, opálos, már nem is látott vele. Kitöröltem a váladékot a szeme sarkaiból. Már előtte való nap sem pislogott, és nyitott szemmel aludt. Félig nyitottal. Gyanús volt. De akkor még tiszták voltak a szemei, néztük is egymást. Mikor köszöntem neki, valamit a nagy, tátott szájával próbált köszönni, mozgatta az ajkát, de többet nem tudott. Nedves törlővel törölgettem az arcát; simogattam a kezemmel a fejét, homlokát, arcát, karjait. Egy nap alatt elvesztette a látását, megvakult. Nagyon nyomasztó volt. Láttam rajta, hogy nem néz pontos irányba, és a szemei is enyhén véresek, és telibe sárgák voltak. Egyszer kicsit mocorgása közben kinyitotta teljesen, és az nagyon rossz látvány volt. Mélységes fájdalom volt bennem, de mindent ki kell bírnom, csak ezt éreztem. Mocorogtam, mászkáltam, vissza-visszamentem hozzá, beszéltem neki, de ő nem tudott. Teljesen tátott szájjal szenvedett. Nagyokat lélegzett. – Mondtam neki, hogy a kisfiam elment egy kirándulásra, egy vidéki fazekashoz. És majd lassan megyek elé. Mikor mentem be hozzá, nagyon elfogott az ideg, aztán valamennyire nyugodtabb lettem. Láttam rajta, hogy most nagyon komoly probléma van vele. Bár, ezt látom rajta már hetek óta, de most nagyon; olyan, amilyen még nem volt. És már van tapasztalatom ebben, hogy mikor van egy ilyen nagyon erős állapot. Amikor a föld húzza lefelé. Csináltam róla fotókat, videókat, eleinte nehezen ment, annyira ideges voltam. – Talán a kórházazás legelején volt, hogy fotóztam, aztán soha. Csak most. Most ezt éreztem, hogy legyen magamnak ez meg. Valószínű, hogy senkinek nem mutatom meg. Nem is ez a lényeg. A vége felé, hangosan kérdezem tőle, hogy jól van-e, csak, hogy beszéljek valamit neki, és erre elkezdett bólogatni, hogy igen. – Döbbenet volt. Ilyen állapotban, vakon. Később rájöttem, hogy talán engem akart kímélni. – Most jövök rá, az utolsó hetekben már nem panaszkodott. Mindig azt mondta, jól van. – Talán amikor sokszor erősen a szemébe néztem a korábbi napokban, látta rajtam a fájdalmat. Pedig nem akartam. Inkább ösztönözni. Valami emberi érzéssel. Amikor simogattam utoljára a homlokát, az arcát, megdöbbentett, hogy milyen sovány. Mindenhol érződött a koponyacsont. De amúgy jó meleg, kellemes volt a bőrének az érzete. Korábban sokszor hideg volt, most meleg. Már hetek óta felkészültem mindenre, mert soha semmit nem lehetett tudni, és mindent el kellett viselni. Én mindig azt akartam, hogy legyen jobban. Tudta ő is, hálás volt nekem, és örült is mindig. Furcsa egy köztes állapot ez egy hozzátartozónak. Mert se meghalni nem akarja, se szenvedni látni. Már az elején, több, mint két éve sejtettem, hogy ez egy nehéz menet lesz. Vagy lehet. Már akkor borzasztó volt látni a rosszabbodást. És ezt minden nap közvetlen közelről szemlélni. Már akkor tudtam, hogy ennél nincs rosszabb. Nem elég az, ami van, másnap rosszabb lesz, és azt is centiméterekről figyelni kell. – Nem is volt gond, főleg az utolsó hetekben teljesen odahajoltam hozzá, hogy egyáltalán jobb legyen a kommunikáció, a ráhatás. Utolsó este próbáltam tárgyilagos lenni, és menni a dolgomra. Persze, a gyomorgörcs az megmaradt, meg a lógó rosszkedv. – Utóbbi hetekben már nagyon nehezen tudtam aludni, vagy épp nem is, mert soha nem tudtam, mikor hívnak telefonon. És hogy én ezt majd hogy viselem. – Így jöttem el, a gyerekemmel voltunk délután, meg este, aztán egy egészen jót aludtam, viszonylagosan, persze, a korábbiakhoz képest. Az ízületi gyulladásra szedett fájdalomcsillapítótól jobban aludtam. Akkor már este is szedtem be belőle. Valahogy az egyik állapot megy át a másikba. Azon agyaltam, hogy vajon most min szenved, az életben maradáson, vagy a meghaláson. Érdekes, pár napja, még rázta az öklét, hogy ő ugyan nem fog meghalni, a nagy túrót. Ez tetszett nekem. – Amikor a gyereket is utoljára látta, még erőt vett magán, és poénkodott vele, meg velem is.

Arra jöttem rá, hogy a gyerekemre kell fókuszálnom. Mert kapaszkodó, meg vidámság. – Benne él tovább. Még valamelyik nap kérdezte, alig értettem, de megkérdezte. Ahogy érkeztem hozzá. De az utolsó este nagyon szenvedett a levegővétellel. Kicsit mozgatta a fejét, nagyon ritkán felemelte a karját a feje tetejéhez, aztán ott tartotta darabig. Nyomasztó volt. Ezek szerint, hogy a fejmozgásával válaszolt nekem, az agya még működött jól. Pedig nem látott. Ideges voltam, de megtettem mindent. Simogattam, fogtam a tenyerét, beszéltem hozzá. – Nem tudok mit tenni, bennem van ilyen beleérzőképesség, én folyamat azon agyaltam, hogy neki milyen lehet. – Támasza lenni, de nem tönkremenni. Erre is csak a végén jöttem rá. Kb. egy hónapja, vagy kettő, hogy arra gondoltam, ezt én már nem bírom tovább, kikészít. – Akkoriban volt, hogy kihagytam egy-két napot, de akkor meg lelkifurdalásom lett, mert annyira romlott. Akkor meg mindig mentem megint. Ő elégedett volt velem. Tudom, de persze akarta volna, ha folyamat maradok. Meg korábban mindig haza akart menni. – Fájdalom…

Érdekes, a legjellegzetesebb mozdulata, ami a végéig kitartott, kivéve a mai napot, vagy ma is volt már nem tudom, hogy keservesen próbálta megtörölni a száját a kezével, a saját mozdulataival, amit egy ember egész életében csinál. Reflexből.

Elhoztam a papírhajóját, amit hajtogatott, kettő volt eredetileg, de már csak egy maradt, meg egy művirág fejet; ezek ott voltak mellette a lámpa tetején.

Megtanultak hülye trógerekké válni, még a normálisabbja is. Az egészségügy elvtelensége.

A legrosszabb, hogy aki így gondozza, annak folyamatosan végig kell nézni a leépülést. Közvetlen közelről. Holott ez kezdetben is nehéz volt. De az, hogy közvetlenül a halála előtt sem mennek be hozzá, és az látszik, hogy tudatosan, az elképesztő!

Akkoriban ha melege volt a sapkában, kifordította alóla a füleit. /Imádni való dolgai voltak!/

2018-06-14 Tegnap nem volt egyszerűen lelki erőm bemenni hozzá. Annyira lebont. Tudtam, hogy ma viszont be akarok menni. Mindenképpen. Sportoltam, sétáltam előtte. Komoly erőket mozgattam meg magamban, hogy fel tudjam vidítani magam. Arra gondoltam, ha nem volna az anyámmal az, ami van, akkor is ez egy szép nyári nap, kellemes hársfaillat van mindenhol, párás a levegő, és permetel valami víz is az égből. Igyekeztem a horizont fölé nézni, az eget, a fákat, meg mindent, ami világos, és színes. Amiből jön valami fény. És azt gondoltam, én érezhetem jól is magam. Erősnek kell lennem. Muszáj a jó hangulat. Igaz, hogy a gyerekemen kívül, még csak pár támaszom van, de ebben a sorsban most egyedül maradtam. Valahogy kellemesen kell érezzem magam. – Érdekes, sikerült is. Azért nehéz léptekkel indultam a kórház felé, meg főleg már a liftben azért fogyóban volt a kedvem. De még mindig nyugodtabb voltam, mint előző napokban. Két kis illatozó virágot is vittem neki. Valami fehéret egy bokorról, meg egy lila levendulát. Meg is szagoltattam vele, de nem volt különösebben kedvére. Lényegileg már nem eszik, nem iszik. Azért egy picit itattam. Fecskendővel. Nehezen nyelt. Valamennyi mindig kifolyt. Beszélni már nem tudott. Csak néztük egymást, jól belenéztem a szemébe, amikor nem szenvedett annyira. Vagy ötször megérintette az arcomat, vagy az államat a tenyerének a külső részével. (Mert már nem tudta kiegyenesíteni az ujjait.) Megható volt, de próbáltam elvonatkoztatni magam, nem akarok még jobban kikészülni. Természetesen hagytam magam. Hideg volt a bőre. – Annyira sovány, hogy a mellkasa csak csont. Nagyon fura, és rémisztő. Megint, mint párszor máskor, hoztam egy széket, és leültem mellé. Telefonon írogattam, meg néztem őt, néha itattam. Egy falatot evett. Most már bánom, hogy tegnap nem voltam, de tegnap tényleg nem tehettem máshogy, mert nem volt lelkierőm hozzá. Nagyon rossz kedvem volt, pont miatta. Majdnem belehaltam, hogy a kisfiammal játszanom kellett. Sok idő volt, mire jött a gyerekemnek a kedvező hatása. Jól elvoltunk. A végére nagyon örült nekem. Nevetgéltünk kicsit. Cipeltette magát, mint kicsi gyerek korában, mert fáradt volt. Érdekes, hogy hagyta volna, mert nem szereti. De nagyon nehéz már. Jó volt, sok emléket szabadított fel. Mindig vittem az ölemben azt a kis gazembert. Rajtam pihent, aludt, melegedett. Én voltam a minden. – Ha fáztak a tenyerei, bedugta a mellemhez a nyakamnál. Remélem soha nem múlik el a jó kapcsolatunk. Mert pár napja meg jól összevesztünk. De most kibékültünk teljesen.

Kórház zárás előtt elaludt, félig nyitott szemekkel, nagyokat szuszogva. Nyomott hangulatban eljöttem. Nem tudok mit tenni, amúgy meg jól alakult a mai nap. Beszéltem hozzá, sokat voltam, néztük egymást, meg-megérintette az arcomat. És most, hogy arra gondolok, a korábbi napokban néha ölelgette a fejemet, magához húzta, az nagyon nehéz, és megható. – Én nem tudok többet tenni… De tényleg nagyon hálás volt nekem mindig, amikor ezt még ki tudta mutatni. Nyomasztó dolgok ezek. Ha az ember részt vesz benne. Sokat segít ez a védtelennek. – Nem tudok én már semmit, így alakult. Ebben a kérdésben tiszta a lelkiismeretem. Nem tudom, hogy ez valahogy visszajön-e még nekem. Jó volna, ha valahogy előnyömre volna. Meg a gyerekemnek. Mert ő is kivette a részét. Talán csak gazdagabbak leszünk. Lélekben.

Életrajz, nagyon gyorsan Elég fáradt gyerekkorom volt az excentrikus apám mellett. Nem is szerettem azt a korszakot. Talán az anyai nagyszüleimnél éreztem jól magam. Kert, gyümölcsevés, erdőjárás. Aztán következtek az iskolák, azokat is utáltam. Meg minden hülyeség, ami csak a tizenéves korral jön. Majd elkezdtem dolgozni, az sem volt egy nagy eufória. Egy ponton erős elhatározás volt bennem, hogy a hétvégi szórakozásokból kivonom az alkoholos italokat. Idővel teljesen átalakultak a barátaim, meg minden körülöttem. – Végül is, ahogy az iskoláimnak vége lett, akkor kezdtem el tanulni, informálódni mindenről, ami engem érdekelt. De csak magamnak, csak a magam kedvére. Így elment legalább húsz év. Munka lájtos és könnyű (hellyel-közzel), családi vállalkozásban, tehát mellette folytathattam a magam kénye-kedve szerinti életet. Némi megkötésekkel. Azért persze megismertem az emberek poklos oldalát, ahogy az a kereskedelemben lenni szokott, meg hát a még súlyosabb alkoholos motiváltságot másban. Én ekkor már rég teljesen antialkoholista voltam, se cukrot, se kávét, se cigit nem fogyasztottam. (Utóbbit is csak rövid ideig valamikor nagyon régen.) Aztán száz éves koromra úgy gondoltam, jó lenne egy gyerek nekem is. (Addig sok minden visszatartott, pedig szeretem a gyerekeket.) Így adódott, hogy lett egy kisfiam. Ő lett a legjobb barátom. Imádtam átadni neki mindent, amit gondolok a világról. Türelmes voltam vele, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Felejthetetlen élmények vannak. Okos, jófejű gyerek lett. Kedves, modoros. Már nem annyira, de kezdetben nagyon az volt. – Lenyomtunk így öt évet, aztán a kis család szétköltözött. A vállalkozás behanyatlott, az anyám – akivel csináltuk az apám halála után már – megbetegedett, azóta se jött ki a kórházból. Több, mint két éve ápolom, szinte napi rendszerességgel. A családunkból a többiek csak pár havonta mennek hozzá. Nagy csalódás volt ez nekem. A gyerekem anyai rokonsága, és környezete ellenséges lett velem. Ez fárasztó és idegesítő. Rosszul hatott a gyerekre is. – Ezekben az években sok negatívum gyűrűzött be nekem, de mindezekben megvan a saját felelősségem is. – Rajta vagyok, hogy felépítsem a karrieremet újra, de rettentően nehezen megy. Igazából valami természetközelit szeretnék csinálni a leginkább. Növénytermesztő vagy parkgondozó, vagy valami ilyesmi. – Az emberekkel való interakciókat nagyon nem kívánom. Az elég volt egy életre a kereskedelemben, vendéglátásban. Mindenképpen meggyőződésem, hogy az állatok, meg a növények emberszerűbbek, mint az emberek. Itt vagyok most, az anyám gyakorlatilag haldoklik, szegény, és egy ilyen helyzetben kell megtalálnom az élet pozitív kimenetelét. Azt érzem, hogy még jó sok nehézség vissza van, de elszánt vagyok, fel kell dolgozni. Csomó új életfilozófiát, módszert dolgoztam ki magamnak. Próbálom a környezetemet egyszerűsíteni, modernizálni, tisztán tartani. Több rendszert vezettem be a magam számára, elsősorban azért, hogy kiszámíthatóbb legyen a hangulatom. A világról sokkal rosszabb a véleményem, mint régen, de ez lehet, hogy nem a világ baja; talán naiv voltam. – Meg kell tanulnom egy hatékonyabb diplomáciát a környezetem embereivel. Védelmet felépíteni magam köré. – Furcsa az egyedüllét, nagyon próbára tesz. – Érdekes, hogy ilyen állapotomban, csak pár jó barátom maradt. Valami jó kedvet kell meghonosítani magamban, meg beintegrálódni a munka világába, vagy valami egzisztenciális biztonságot kiépíteni. – Esetleg valami női személy, akivel lehet beszélgetni mindenről, nyitott és értelmes, és szeret kutyagolni a természetben, és minden vicket-vackot összeszedni. Azt hiszem lassan megy el az élet, de azért halad. Most ezt érzem, hogy kicsit előreszaladt. – Nem baj, új értékek, új időérzék. – Az anyám betegsége mellett sok mindenre rájöttem az élettel kapcsolatban. Pl. hogy nagyon hamar el tud múlni, minden ünnepélyesség nélkül, és ugyanilyen hamar meg is feledkeznek az illetőről a korábbi közösségében. – Nem egy akkora nagy valami az élet, mint ahogy azt idealista módon fiatalon hisszük. – Szépen meg is szűnik minden ünnepélyesség nélkül adott pillanatban. Vallás, vagy bármilyen metafizika ide vagy oda.

A kisfiamat imádom! 2018-06-13

Kanada, Hollandia, Svédország, Új Zéland, Ausztrália, Svájc, Szingapúr…

Folyamat éhes, meg álmos vagyok… nem dob fel a közélet.

Amióta keretbe rendezem a lényemet, jobban alakulnak a dolgok. Kémia is, meg pszichoterápia. Azért csak megyek előre a terveimen. Izomlazító is, micro, aztán két nap nyugi, ha… kell.

Eszembe jutott, hogy mindig kijavított, hogy nem a kedvenc apukája vagyok, hanem az egyetlen, meg hogy idén tapsoljak másoknak is a bizonyítványosztáson, ne csak neki. (Mert tavaly csak akkor kezdtem bele, amikor ő következett.) És szeretné, ha ott lennék. Tegnap jól elvoltunk, lógott a karomon, és a legaranyosabb akkor volt, amikor felkéretőzött (vagy én ajánlottam fel poénból), hogy vigyem a karjaimban, és tényleg, a 30+ kilós gyereket ugyanúgy cipeltem, mint kiskorában folyamat, a vállamra tette a fejét, és pihent. Jól esett neki. (De csak rövid szakaszokat bírtam.) Bennem meg feltolultak az emlékek.

Pedig nehezen kezdtem bele vele a focizásba, mert az anyám haldoklása lehúzta a hangulatomat. Szinte képtelenség szabadulni ettől az érzettől, de muszáj lesz. – Pont tegnap este jutottam erre megint, hogy jókedv nélkül nincs kilábalás.

Ne akarj másokon segíteni addig, amíg magadon sem tudsz.

2018-06-12 Tiszta lila volt a két alkarja, ami olyan vastag volt, mint maga a csont. Éppen hogy csak nyelt keservesen, de inkább tartotta a szájában a gyümölcspépet. Nem tudott beszélni. – Utóbbi napokban arra lettem figyelmes, hogy már nem egyértelműen szereti, ha ott vagyok. De azt sem, ha elmegyek.

Rájöttem, ha az ember ruhája, lakása, mindene egyszerű és tiszta, az is ad egy optimizmust.

2018-06-11 Nagyon odavan, nagyon sovány, belehányt a kezembe, falfehér. Kérdezte a gyereket, de alig értettem. Egy komplett csontváz. Keservesen tud beszélni, szenved. Nehezen megértettem, hogy azt mondja: szédülök. Ledöntöttem, úgy jobb volt neki. Most jaj istenemezett, és kendőként magára húzta a ruháját. Azt mondja ne menjek el. – Mondják, ma ette a bőrkrémet; de tényleg benne volt a leveses kanál.

Érdekes, hogy a magabiztosak nem is jókedvűek!…

Felveszem a pozitív szemléletemet, és kiböfögöm magamból a hányást. Egy undormány egy csomó ember!

Mindenki megérdemli a másikat. – Álmos vagyok, biztos vitaminhiány…

Úszik az agyam az idegben.

Kedves, szeretetteljes és nyugodt alap. Egyszer volt egy olyan megjegyzése, hogy még az én logikámon is túltett. De aztán bemutatta azt is, milyen hisztisnek, vádaskodónak, és elvtelennek lenni.

Hülyéknek megfizetni a semmit.

Kis autó kis agy, nagy autó kis agy. – Félfordított arányosság.

Az elefántokban olyan érzelmek vannak, ha elhullott társaik csontjaira találnak vándorlásaik alatt, akkor egy ideig megállnak, szomorkodnak, emelgetik, szagolgatják a maradványokat, és magukkal viszik egy darabig. – De állítólag vannak elefánttemetők is, ahova az öregek elbandukolnak meghalni.

A természetben folyamatos a tanulság az ember számára, robotok, meg minden. Én eleinte a növényekre, meg a pókokra lettem figyelmes. A növényekben az az ellenállhatatlan kényszer, hogy csak fejlődnek, fejlődnek, amíg csak tudnak. Mindenféleképpen növekednek, és sokasodnak. (Nagyon akarják.) A pókokban meg az a hihetetlen stratégia, hogy a kajához kiépítenek egy csapdát, és várnak. (Ott lesnek üres gyomorral.) Nem üldöznek, nem kergetnek, hanem előre fejben lejátsszák a szituációt, és ha jól agyalnak, sikerre viszik. Még arra is van gógyijuk, hogy pl. jól megvilágított helyekre inkább készítenek hálót, mert ott jobban szeretnek rajzani a zsákmányállatok. Meg hát újabb keletű felfedezésem a hangyáké. Amikor kutatnak erőforrások után. (Kifejezetten ez a jelenség.) “Y” alakban mennek (látszólag) össze-vissza, visszalépéses (wayback) szisztémában. Vagy találnak valamit, vagy visszalépnek az utolsó helyes elágazási pontig, és nyitnak egy új ágat, egy új irányt. – És akkor felteszi magának a kérdést, merre a vacsora?… Fogalma sincs róla, ugyanis inkább össze kutat mindent, nem törődik a téves találatokkal, mert ha következetesen jár el, akkor meglesz a jutalom, ami több, mint a sok kicsi kudarc.

Nem lehet kicsavarni senkinek a nyakát, nem a középkorban élünk.

5 nap kell nekem, egy új közösségben, hogy fizikailag, idegileg rendben legyek.

A fej irányítja a testet, és ezt nem lehet megúszni.

A hülyéknek sem könnyű az élete, nem kell őket irigyelni.

Hetényben jártam, és láttam milyen barátságosak az ottani gyerekek. Minden ismeretlennek köszönnek, és nem ám csókolomos baromságot, vagy szia, csá haver, hanem jó napot kívánokot, és szó nélkül végzik a kisebb házimunkákat, amint hazajöttek az iskolából. Senki sem szól nekik ezért, és nincs nyafogás. Végzik, és kész. Teljesen természetes része a tevékenységüknek a felnőtteknek segíteni (de leginkább egyedül), akkor is, ha kánikula van, akkor is, ha koszos a tennivaló. – Olyanok, mint valami kicsi felnőttek. Talán kevesebb bennük a duma is, meg a lázadás, mint a városi kortársaikban.

Tök jók ezek az autós körforgalmak, mert legalább addig is megrotálják magukat, és közben tudják egymásnak rázni az öklüket. – Mint amikor a tejszínt belekeverjük a kávéba. Feloldozzuk egymásban a feszültséget.

Ember, tegnap láttam hat darab nyulat olyan viszonyok között tartva ketrecben, hogy majdnem behánytam! Szerencsétlen állatok, szinte úgy élnek, mint az emberek.

Női személy a hagyományos családmodellben

Szolizott csontvázmúmia, rémült koponyafejjel, ráakasztott, arany díszekkel; folyamat lesi, kémleli a másik embert, hogy mit lehetne róla beszélni. Gondolom, egy szép magyar, templomtornyos tájban sem gyönyörködik, hanem inkább a körmeit bámulja. – Pipacsok?!…

Egyébként tényleg van kulturális megosztottság ember és ember között; akárha idegen civilizáció volna. Mindenki hülyének nézi a másikat. – Aranyos. Teljesen más nyelvezet, nem is csoda. – Rohadt megosztottság. Vízválasztó. Hát mégiscsak vagy erre, vagy arra. Élet-kirekesztettség. Oda-vissza. Száműzött.

Pécsett olyan lakóövezetben is jártunk, ahol hatalmas házak vannak, zsebkendőnyi telken. És tömegével. Szűk utcákkal. Sosem laknék ott. Jómódúak egymás valagában. Tényleg, pár méterre van a szomszéd háza. – Még mindig jobb, szerényebben élni, de tudni elmenni lazulni. Ezek tiszta dilisek. Mind. Egymásnak mutogatnak az autókból közlekedés közben.

Az a gond, hogy igény van rá. Akinek a fejében sötét lakozik, egyszerű módszerekkel akar előnyökhöz jutni. – A vallás egy kulturális giccs. Gyors és egyszerű módszerekkel hat az érzelmekre.

2018-06-06 Ma is későn értem haza, mint minden nap, és ma is bementem hozzá, mint minden nap. Azzal fogadott, hogy “ne menj el!…” Közel hajolva kérdeztem tőle valamit, vagy mondtam neki, és odahúzott a fejéhez, szeretgetve, mint ahogy a gyerekemet szoktam. Végül is én is, neki az vagyok. Régebben nem szoktunk ilyet csinálni. De most pár hete, hogy szinte nem tud beszélni, vagy ölelget, vagy puszilgat, vagy simogat. Megható volt a mai is. Sokáig úgy tartott, pedig alig van ereje. – Inkább csak mutogat valamire. És az ölelgetés közben olyan keserű, sírásszerű hang jött ki belőle. Nem sírás, inkább búgás, vagy ilyesmi. Hmm… De mintha belül keseregne. És éreztem, egyszerűen akarja érezni egy szerettét, mert nagy a szomorúsága, a magányossága, a félelme; látom rajta. Abban a helyzetben van, hogy jön ez a felismerés. – Mennyire egyedül lehet egész nap!… Micsoda fájdalom az, hogy ilyenkor sokat van egyedül. Le is ültem mellé megint, egészen ajtózárásig. Időnként belenéztünk egymás szemébe. Ha valamilyen tárggyal akart valamit, mutogatott rá. Enyhe etetés volt. Akárha két hónapos kisgyerek volna. Ujjammal. (Múltkor pár szem cseresznyét a fogammal, számmal magoztam ki, és eszembe jutott, hogy szinte a madárkák is így etetik a kicsinyeiket.) Kis, zsemlebelet adtam neki, szolgálati gyümölcspéppel. Érdekes kontraszt volt, hogy amikor átölelte a fejemet, ő fehér volt és hideg, én meg barna, meg vörös és forró a naptól, trikóban. Simogatta a vállamat is. – Remélem át tudott venni egy kis napenergiát. Amikor jöttem el, egykedvűen nézett félig nyitott szemekkel. Mondtam neki, hogy integessen, de nem tudott.

Rohadt egy napom volt, egy mogorva, idegbajos palival. Alig lehet érteni amit mondani akar, és akkor is négy feladatot ad. Tegnap a délelőttöt utáltam, ma az egész napot.

Ja, nehéz volt a tegnapi nap, de mennem kell tovább. Bármi történik. Így-úgy, valahogy alkalmazkodva. Az anyám picit mocorgósabb volt, de rettenetesen sovány. Kicsit próbált viccelődni a mozdulataival.

Hazug, képmutató élet, és erre a közösségi média jól rá is erősít. Boldog boldogtalanok. Miért, miért… Kicsit keverve a pozitív szemlélettel, ami helyes. Nem a belső megerősítés, hanem a másikban keltett visszfény a fontos. Tanács világutazóknak: lefotóztatni magunkat,

• kaktusz előtt,
• pálmafa előtt,
• jó autó előtt,
• teljesen más bőrszínű emberrel ölelgetve.
• utcazenésszel. És mindig nagyon nevetni. De adott esetben jó egy szelfi, a háttérben a Földdel. Ha éppen űrutazáson vagyunk.

Eskü nagyon jót aludtam az elmúlt éjszaka, és valamelyik Pink Floyd dalszöveg ment közben a fejemben, de nem tudom melyik…

Amúgy is az álmomban tudom, hogy volt már egy bizonyos jelenet rendre. Utóbb viszont visszamaradt éber létbe is, és le tudtam leplezni. Történik ugyanis, hogy egy erdőszélen vagyok, szemben az erdővel, és egy gyalogösvény vezet be, de talán inkább autócsapás, mélyen; és az az erdő meg olyan sűrű, fent a lombkoronában, hogy alatta sötét van. (De azért egy kicsit lehet látni.) És csend. Odamegyek a bejárathoz, és hangosan bekiabálok, hogy vannak-e állatok. (A hangtól csak megrémülnek.) De soha nem hallok, látok semmit. – Utóbb viszont arra lettem figyelmes, hogy mókusok futkostak a talajon, aztán egy őz volt látható, talán egy szarvas is, és a végén egy fehér farkas. Kicsit néztem, hogy milyen szép, aztán úgy gondoltam, jobb, ha hátrálok…

A Krisnások szerint Isten nevének emlegetése segíti a vele való azonosulást. – Most mit mondjak erre?… Már azt is felhasználják. Egyébként pénz van benne. Mivel tömeges (populáris), szavazatokat lehet szerezni vele. Azzal meg befolyást. A befolyással meg… ma pont megtapasztaltam ezt. – Boldog agymosást. – Amúgy meg jó a gazembereknek, mert semmiből nem csinálnak elvi kérdést. – Fontos megérteni, hogy csak az szerezhet vele matériát, aki vezető, és nem hisz benne (csak úgy csinál).

Egyéniség Tett egy aranyos megjegyzést. Kis varázslat. Van egy kis oda-vissza világunk. Meg tud olvasztani. Mindig kételkedem benne, aztán pedig nincs miért. Tényleg furfangos gondolatai vannak. Akárha meggyőzne valamiről, pont az igazat kerülve.

A hétvégén megint olyan dumát nyomott, hogy ilyen gyerekből csak egy van. (Mondom elfogultan.) Tényleg, nem hinném, hogy bármikor volna szerencsém egy másikkal. Pedig esélyt kell adni, épp akkorát, vagy talán nagyobbat. De olvastam is, hogy minden hatodik-hetedik.Vagyis az nem pontos, hogy csak egy, hanem csak valami varázslat, szűkebb körben.

Amikor jön, mindig rajta a roma szleng, de aztán pár óra múlva elmúlik. Kicsi duzzogás is, akaratosság is, aztán az is elfogy. Jókat sportolunk együtt. Az én hangulatom meg lehúzta a lehetséges vidámságot. De nyugis, megértő voltam vele, meg ő is velem. Egypár dolgot mindig megbeszélünk, hogy legyünk jobban; nagyobb biztonságban. Idősebb, kicsit tágítja a határokat a világban, ez érthető. Engedem is, hol így, hol úgy. Menet közben úgyis észrevesszük, hogy mi volt túlzás.

Egyébként nehéz olyan országban demokráciát építeni, ahol minden egyes élőlény a másikkal van elfoglalva (negatív összefüggésben), nem magával. Ha bármiről egyeztetni kell, pl. véleményeket a hétköznapokban, az első reakció a túloldalról, hogy a beszélgető (vitázó) partner “hülye”. Ennyi. Ez az érv, egy elvont témára.

EQ A kérdés csak az, hogy akinek kisebb az érzelmi intelligenciája, kevesebbet is lát-e a világból?… Felfogja-e annyira, hogy az méltó legyen ember mivoltára (2018-ban), vagy csak annyira, mint egy szikla?… – A sziklának egyre megy; nincsenek befelé jövő impulzusai. Nem látja a világot se szépnek, se csúnyának. Anyag. Nem fogja fel. Lehet hideg vagy meleg; lényegtelen. – Amúgy az ember is anyagból áll, ha él; mégis más… Vannak érzései a hasonló, organikus szerveződésekkel szemben. Interakcióban. Ki így, ki úgy. Egyik véglet Teréz anya, a másik Sztálin. – Melyiknek volt szebb élete? Ismerősöm mondta, hogy Sztálinnak nem lehetett meg mindene (a látszat ellenére), mert állandóan félt. (Amiben van logika.) Ugyanakkor Teréz anya egész életében másokat szolgált, és nem tudom, ebből mennyit kapott vissza. Vagy hogy a lelki gazdagsága boldoggá tette-e őt (még életében).

Következetesnek kell lennem a rokonaimmal, akik nem vettek rész az anyám gondozásában, sőt, még nem is érdeklődtek, azoknak egy köszönés, semmi más; még a gyerekeiknek sem. Nagyon megbántottak, nagyon megsértettek. És főleg az anyámat.

2018-06-02 Közel hajolva kérdezgettem, hogy van, aztán oda akart húzni magához, közelebb hajoltam, megpusziltam, ő meg átölelt, aztán én is őt. Később kicsit próbált viccelődni a mozdulataival, egy-egy szót mondott talán, keservesen. Az ételt kicsit rágta, kicsit kortyolgatta az italt, de inkább tartott mindent a szájában. A gyerekkel is próbált valahogy viccelődni. De amúgy nagyon rosszul néz ki. Amikor mentem, hanyatt feküdt, mint egy élő halott. Nagyon vékony, fehér, és csak egy pelenka volt rajta. Raktam rá ruhát.

Rettenetes kín minden nap ezt végigélni, és idegfeszültséggel, depresszióval kijönni onnan. És hogy mindezt nem siettethetem, mert nem is akarom, de nem is lassíthatom ennél jobban. Nagyon nehéz érzelmileg végignézni, hogy fogy el. Ugyanakkor nagyon hálás, nagyon vár. Egyre jobban. Ahogy csökken az életereje, úgy ragaszkodik inkább. Simogat, cirógat, ölelget, puszilgat. (Pedig mi nem voltunk ilyenek korábban.) – Fájdalmas ez minden. Talán annyi, hogy míg a korábbi napokban nem láttam semmi vidámságot rajta, tegnap minimális volt. Talán a gyerek miatt. – Megvisel ez engem nagyon, de erősnek kell lennem.

Amikor simogattam az arcát, a fejét, olyan, mintha csak egy koponyát fognék; ennyire sovány. – Nagyon elegem van! Több, mint két éve ápolom napi szinten egyedül.

Jön be a cigifüst, mikor az ember szellőztet!… Nem hiszem el!…

2018-05-31 Ma nagyon rosszul volt. Szinte nem is tudott beszélni. Tele volt váladékkal a tüdeje. Vagy három órát ott voltam mellette. Időnként simogatta, cirógatta, vagy megfogta az arcomat, fejemet. Vagy belekapaszkodott a nyakláncomba. Néha belenéztünk egymást szemébe. Szenvedés volt az arcán. A létezés kényelmetlensége. Alig tudott mozogni, tárgyak után nyúlni. Mindig megfogta az újságot, aztán eldobta. Az ételt is rágta-rágta, aztán kiköpte vagy eldobta. Már több, mint két éve odajárok, tudom, hogy az ilyen állapot nem jelent jót. Nem is tudok mit mondani. Nagyon fáj, főleg, hogy az elmúlt években, amióta fekvőbeteg lett, nagyon kapaszkodott belém, nagyon hálás volt nekem. Hogy átvészeli-e ezt az éjszakát, vagy nem, nem tudom. De szerintem nem. És ott láttam a szememmel, hogy milyen ez: szenvedés. Megint egyedül voltam mellette a családból. Most, hogy még rosszabbul van, még jobban eltűntek mellőle. De eddig is, de most végképp. Nem foglalkozom vele, de mégis fáj, és érthetetlen. Tegnap is úgy etettem, mint egy kis madárkát, és eszembe jutott, hogy ő is így etette a gyerekeit régen. És ezt minden gyerekének tudnia kéne.

Érdekes, öt nap után éreztem magam normálisan fizikailag, lelkileg az új melóhelyen.

Eldobálgatja a kaját, állandó hasmenése van. Milyen kilátások ezek?!…

Előtte két nappal, meg csókolgatott… – Nem is tudom… minden bennem van, de nehéz. Mit lehet meríteni pozitívat egy elmúláson?…

2018-05-29 “Te vagy a legszebb!” “Ne akarj meghalni kisfiam.”

Nem tudom mire érthette, hogy ne kerüljek soha ilyen helyzetbe (mint most ő), vagy soha ne dobjam el az életemet. – Ott az elsőre gondoltam, de most a másodikra.

{ateista, értetlen kiáltványom} Vannak emberek, akik kiállnak mások elé, és valami istenről beszélnek. Furcsa szertartásokkal babrálnak. És azt mondogatják, hogy mindenki csináljon ugyanúgy, és akkor jó lesz. Aki meg máshogy csinál valami babrálást, azt le kéne lőni. Vagy kizárni-bezárni, üldözni, utálni. Aki meg nem babrál, az hülye. Önmagukat körberajzolják a felvilágosultság lehetőségén belül.

Egy üvegbe (palackba) zárni a zenét…

Az már nagyon korán megmutatkozott, hogy a (klasszikus) politikai térfélen hol is helyezkedik el ő. Mert bár visszafogott stílusú, de mégis szereti, ha hangot adnak azok, akiknek valami nem tetszik egy társadalomban; ilyen zenéket hallgatott. Lázadó, kritikus rappet, vagy rockot. Amúgy is érzékenyen szemléli a nehéz sorsúakat, és inkább szimpatizál velük. Kisebb korban mindig mondta, hogy ő sohasem hagyná el az országunkat, mert ez neki nagyon fontos. Mostanában megfordult ez benne. Azt mondja, sok itt a gond, nehézség.

Legutóbb kérdezgette, hogy az emberiségnek milyen módon lehet vége. Hogy vége lesz-e ennek. Aztán ezekről beszélgettünk: globális felmelegedés, ózonlyuk, totális atomháború, napkitágulás. – A környezeti szennyezést nem nagyon értette, hogy miért is csinálja az ember, ha nincs érdekében. Én meg mondtam, hogy mert az a jelenben annyira nem érzékelhető, csak hosszabb távon, és inkább az adott pillanatokra jellemző előnyök motiválják az embereket.

Másfél éves volt, és a földgömblabdán odabökött Magyarországra, bárhonnan odaforgatva. Ausztrália volt az “Ótilája”, és amikor a kis tenyerével simogatta az Atlanti óceánt, azt mondta: “sok víz”.

Kétévesen meg odahozta nekem az ébresztőórát, hogy megmutassa a pici ujjával, milyen mutatót is kell nézni a számlap összefüggésében a “mindjárt tíz órá”-hoz.

Felgyújtja magát, áldozati pózban, demonstratíve. Élve öngyilkosság.

Ahogy idősödik az ember, hajlamos egyre jobban belezuhanni az élvezetekbe; bármilyenbe. Tényleg tudatosnak, tervszerűnek kell lenni. A legfontosabb az egészség, a nyugalom. És ezeknek ellentmondanak az élvezetek gátlástalan térnyerése.

2018-05-23 Megint levette magáról a felsőt, de felöltöztettem, mondtam, hogy ne haragudjon, mert nem jöttem egy-két napig. Azt mondta, rám sosem haragszik. Valami ilyesmit. Evett nápolyit, ivott is. De nem volt életkedve. Bár azt mondta, ő jól van. A személyzet szerint nem eszik, eldobálja az ételt. – Szomorú volt így látni. Tiszta ideg voltam. Főleg, hogy megint mondja a szobatársa, hogy folyamat engem emleget.

Érdekszutykok, hogy vagytok?…

Serpenyőt belülről soha kemény dörzsikével (főleg fémmel), csak puha szivaccsal. Leszedi a zsírból, olajból képződött védőréteget. A fa eszközöket, edényeket, vágódeszkákat mosogatószer nélkül, kíméletesen mosni. Időnként olajjal, vagy disznózsírral átkenni; nem szabad, hogy száraz legyen. Mosogatáskor is ügyelni, hogy ne szívja meg magát vízzel.

Ne kezdjél erősebbel.

A negyvenes nők a világ legaljasabb bűnözői.

Kezd megjönni az önbizalmam.

Beképzeli magát alárendelt helyzetbe, és rosszul érzi magát.

Az az érzésem, hogy kell keresnem valami nagyon egyszerű melóhelyet. Ahol nem kell beszélnem okosokkal. Valahol valami növényeket gondozni, az jó volna. – Legközelebb ha elmegyünk a gyerekkel túrázni, felmegyek vele egy hegytetőre, lefekszem a talajra, és bámulom az eget. Talán kitisztul a fejem. Vagy eszembe jut valami. Vagy lesz valami motiváció. – Nem létezik, hogy ennyi felesleges interakcióra kellett ideszületnem.

Sima kommunikáció kellett volna hogy legyen. Bazmeg azonos nyelvet beszéltünk, de valamelyikünk külföldi volt.

Ha leszállna elém egy ufó, mondanám neki, hogy vigyen el innen. Nem veszthetnék. – Ma beszélgettem egy röfögős disznóval… Nem volt élmény. – Kemény egy halál az élet!…

Tök jó egy olyan országban élni, ahol minden új társadalmi rendszert kipróbálnak. És vagy bejön, vagy megdöglünk. Eddig mindig az utóbbira vitt a sors rulettje bennünket. Köszi.

Szép lassan elhaltak az egyéb orientációi.

2018 május, jócskán…

Minden nap végignézem, hogy lesz az élőből halott.

“Itt a legszebb fiú a világon!” …és végigsimogatta az arcomat.

“Drága kisfiam…”

Ha történik vele valami, azt a pozitív hozzáállást tudom alkalmazni, hogy a kisfiamban él tovább. Mostanában úgyis nagyon látom az arcában a vonásait.

Megérte a több, mint két év… Valahogy ezt most érzem. Letisztult a családi filozófiája. Kölcsönös megerősítés.

2018-05-20 Ez valami hihetetlen, amilyen viszonyok között találtam megint. Félig ruha nélkül, csontsoványan, rémülten. Felkiabálva fogadott bennünket. Annyira megváltások voltunk. Mi azért nem tudtunk vidámak lenni. Rendbe tettem, adtunk enni, inni. – Kora hajnalban felébredtem, eszembe jutott, és nem tudtam visszaaludni. Ha állatokat tartanak ilyen körülmények között, akkor eljárás indul ellenük, és bezárják a telepet. Embernél ez valahogy egészen másképp néz ki. Talán nincs mihez viszonyítani az érzelmeket. Mert ugyanis mindenki ezt várja, pont az elmúlást. Állatokkal idealistábbak az emberek. Már amikor. Ha meg kell játszaniuk magukat. Ez borzalom ez az egész lét!… És a személyzet is, a leghitványabb fajtából. De azért van kevés kivétel.

MOCSKOS EGY ÁLLAT AZ EMBER!!!…

A bolondok házában a normálisak is meghülyülnek.

Mindenki mentegeti magát, és össze-vissza hazudozik.

Jókat dumálgattunk a világ dolgairól. Szidta az országunkat. Hogy milyen rosszkedvű itt minden. Hogy mikor lesz vége az emberiségnek. Hogy vége lesz-e. Meg miért van ez a nagy környezetszennyezés, a füstölés. És hogy a Nap mikor nyel be bennünket. Az atombombákról, meg a reaktorokról, az ilyenek baleseteiről. Hogy mennyire vagyunk biztonságban. Én nagyon relax voltam, de valahogy csak a keserű témákat hozta fel. Szeretem amikor ilyen értelmes, és higgadt.

Mi a kérdés?… Nem ez az ország választotta meg a populista vezetőit? Többségi képviselet a bolondok házában. – Le kell számolni egy illúzióval, szerintem.

Depresszív egy hányás ez az ország. Megértem a drogosokat. de lehet, csak rossz kedvem van. Vagy nem tudom magam eléggé pozitívba meditálni. És az a vicc, hogy mindezért mi vagyunk a hibásak.

Készítek egy nagy bili krumplilevest. Aztán majd ha kész, megküldöm arcomat vele. De ma jön a gyerek is hozzám, remélem ő is eszik belőle szépen. Ha van itthon valami húsféle, mint most, akkor teszek bele valami sárkánybordát is. A levesekkel csak a krumplilevessel van sikerélményem; így alakult. Azt hiszem, a hús-, meg zöldségleveseket nem főztem eléggé. Inkább csak ízletes lé lett, mint jó leves. Utánaolvastam, és láttam, hogy igazán minden levest jobb sokkal tovább főzni, azzal csak nyerni lehet. Mindegy, arra jutottam, optimalizálva az energiámat, hogy a krumplileves az, amelyikkel a lehető leggyorsabban, a lehető legjobb eredményt lehet elérni. – De igyekszem is, kábé olyan… gulyásleves minőségre alkotom meg. Főzésben nem vagyok egy nagy doktor. Az első ütős kajám (azóta is), az a lecsó volt. – Az anyám mindig jól főzött, és gyorsan. Talán a legjobb étele a sült kacsa volt. Töltelékkel, krumplipürével. Mire kész lett, a tepsiben valamennyire kifolyt a töltelék, bele az aranyszínű zsírba. Isten!… Azóta se… Viszont egyetlen kaját nem tudott jól megcsinálni, az a lecsó volt. Soha nem szerettem a lecsót, mert azt hittem, az csak olyan lehet, mint az anyámé. Aztán egyszer, mikor katona voltam, alföldi gyerekek főztek ott bent lecsót. Na, nagyokat néztem, meg ettem!… Először is, ezerféle paprikából készítették. Minél több, annál jobb. Zöld, meg piros, sárga, narancs, tarka, cseresznye, hegyes, meg minden. És fontos, hogy nem főzték agyon. És alig tettek bele zsiradékot. Tettek, de nem sokat. És kötelező elem, hogy kurva mocskos módon csípősnek kell lenni. Jóféle házikenyér is hadd fogyjon. – Az anyám az szétfőzte a paprikákat, meg mindent, csak a héjak lebegtek ott valami temérdek zsíros, vizes lében. – Á, ők ezt teljesen máshogy csinálták. Meg tojással. Nagyon finom, kicsit lazít a töménységén. De később már úgy voltam vele, ha nagyon jól sikerül a lecsó, akkor kár bele a tojás. Nekem az vált be, hogy minden sorrendiséget figyelmen kívül hagyva, dobálom bele a hagymát, aztán a paprikát, meg a paradicsomot. A paradicsommal vigyázni kell, ha sok, édes lesz, ha kevés, akkor meg nem eléggé jó a lecsó. Úgy tapasztaltam, hogy kevés, nagyon apróra kockázott szalonna jót tesz neki, csak az íze végett. Annyi, hogy én elég jól megküldöm pirospaprikával, meg fekete borssal is. Addig, amíg a színnel és illattal elégedett nem vagyok.

Azt mondta a Zacher Gábor, hogy Magyarországon van 800 ezer alkoholista, és 20 ezer drogos. (Negyvenszeres a különbség!)

Legutóbb a Viberen a kisfiam a “hogy” elé vesszőt tett! – Na, a kis 8 és fél éves.

Fej leesik, elgurul…

Van az az ember, amelyik lemondott az anyjáról, pedig az meg folyamat várná. Megérdemli az élet büntetését. Haljon meg!…

“Hogy vagy? – Ha téged látlak, akkor jól.”

Jó volt találkozni az ismerős tizenéves csajjal. Helyes, meg aranyos, meg csinos is volt. Mondtam is neki.

De délután a másik még nagyobb hatással volt rám. Az huszonéves lehetett. Nem hiszem, hogy harminc feletti. A kórház erkélyén, ott volt az öregjével, a nagyfaterjával. Szeretetben. Komolyan, rég láttam ilyen normális csajt. Szép volt, csinos, és még kedves is. Semmi megjátszás. Hú, milyen bőre volt!… Annyira ritka az ilyen. Sokáig beszélgettem velük.

Egyébként az ilyen az sajnos nem életre való. Fatális világmegváltás. Az meg ide vezet. Ugye, a halálhoz. Ezek a tényleges egybites gondolkodások. Aki az én ideológiámon van, azt imádom, a másikat megölöm.

Ma két olyan jó csajt láttunk a kisfiammal, hogy csak lestünk! Az egyik komoran nézett egy bolt pultja mögött, és szép, egyenes, hosszú haja volt, olyan, darkosan volt kifestve, a nyakán fekete, szűk, valami szalag, fekete pántos izé rajta felül, hasa kint. Egyszerűen rohadt jól nézett ki. Szuggesztív volt. Nem tudtam levenni róla a szemem.

A másik meg fehér saru, vékony, teljesen simulós farmer short, fehér pántos valami trikó vagy mi, hosszú haj copfosan, közepesen barna bőr, szép arc, és valami eszméletlen testalkat. És egy meredek, hosszú lépcsősoron ment felfelé előttünk egy pasival. Két hibátlan gömb volt a feneke, amelyek félig kidudorodva jöttek ki a gatyeszból. És köztük is el lehetett látni a tájat. Hát… Meg a dereka is, meg a válla is… meg a lábai is.

Végre lehet bámulni a nőket a fiammal. Régebben mindig mérges volt az ilyesmiért. Most együtt döntjük el, hogy jó, vagy béna az illető. Többnyire egyetértőleg, de néha eltérő véleményen vagyunk. (Vagy bólogatunk, vagy ingatjuk a fejünket némán egymásra nézve, vigyorogva.)

Ahhoz sok kell, hogy valaki ilyen helyzetben is tényszerű és természettudományos tudjon maradni.

2018-05-10 Borzasztó állapotban volt ma. Sovány, kiszáradva, a tüdeje tele váladékkal. Örült nekem, és élni akar. (Mondta.) De párszor beszélt a halálról. Azt mondja, senki sem akar meghalni. Nagyon nehéz ez az egész. Bekentem az alkarját, mert fájlalta, és két csont volt, semmi más. Száraz bőre. Nagyon nyomasztó ezt elviselnem egyedül. Most sem tudok aludni, pedig már két óra van. Azóta nem is ettem semmit. A személyzet úgy beszél velük, mint a kutyával. Nem is tudok mit mondani, valahogy valami lesz. Féltem őt is, de már magamat is. Bő két éve ápolom. Egyedül. Kikészültem.

Igazságos volna, ha az élet visszaadná azt a sok kegyetlenséget, érzéketlenséget, amit a gyerekei adtak neki. Most az élete végén. Egymás mögé bújtak, mind rám mutogattak. Nem látogatták, sorsára hagyták. – Szeretném látni, hogy az élet megadja nekik azt, amiben az anyám volt; megérdemlik.

Egyedül nagyon nehéz. Ilyen család. És még mi vár rám?!… De erősnek kell lennem. Mindent elviselni. Nem tudom, hogy fog menni. Amúgy is nehéz éveim vannak. – Hát most mit mondjak?!… Csalódtam egy csomó emberben. Hogy én mennyinek viseltem el az őrületeit?!… Most sehol sincsenek; nincsen visszahála. Tanultam ebből, okosabb lettem, talán erősebb is, de ki is készültem, és gonoszabb is vagyok. Végtelenül megvetem a más kárára önzést. Sokára, de mégis idejében kapcsoltam. Rám már nem számíthatnak. Csak azok, akik partnereim. Oda-vissza. Egyensúlyban.

Muszáj megérteni, hogy a kevesebb szellemi képességgel kevesebb felfogás is jár. Kis, szánalmas túlélők. Undorító minden. Magányos vagyok. Ezek között. – Persze, nekem is van hibám, de azért nincs kivel beszéljek. Alig. Párszor még értelmesebbek között is magányos vagyok, ha olyan a téma. Én nem akartam pozitívan kiemelni magam. Csak adja magát. Hát ha felületesek, előítéletesek, pár szavakkal dobálóznak bonyolult társadalmi kérdésekre.

És nem is tudom, hogy mi a tanulság… Mostanában megint meghalt két fiatal ismerősöm. Meg az a sok halál, amit láttam a kórházban!… – Ma is láttam egy régi kollégámat; egy rövid ideig együtt dolgoztunk, nálam idősebb, gyakorlottabb volt; megjátszotta magát, hogy amikor én kezdő voltam, ő ügyesebb. Ezt mutatványozta a főnököknek. Mostanában már nem is köszöntem neki. Erős, nagydarab hajtós ember volt. Ma láttam összetörve, vékonyan, görnyedten, bottal. Önsajnálattal nézett rám. Biztos valami betegsége lett. – Az ember nem örül senki bajának, de arra gondoltam, a magabiztosság elmúlt; pont ezt láttam rajta.

Nekem meg most tele kéne lennem életösztönnel, de mitől?!… Ennyi halál látványától?!… Ennyi pelenkás öregtől? Relatívvá vált minden. És biztos vagyok benne, hogy ez bölcsesség, de túlzott. Muszáj értéket találni akkor is, ha már tudja az ember, hogy minden nagyon mulandó. Az érték is értéktelen. Csupa kettősség. Szükség van rá, de nem is ér semmit. – Azt hiszem itt szoktak felhagyni a karrierépítéssel azok, akik ilyenen keresztülmennek. Aki nincs ilyen tapasztalatban, az nem tudja. De még lehet… – Boldog lelki nyugalomban vannak a tévedhetetlenségükben. Talán az életük végén lesznek okosabbak. Amikor lejárt a lemez. És kénytelenek végigtekinteni. Látják, hogy mennyi fölösleges dolgot csináltak. És milyen szánalmas indulatokkal voltak, mennyi olyasmivel nem foglalkoztak, amivel kellett volna.

Láttam másik régi, kisfőnökömet is pelenkában, beszűkülve. Borzasztó. És a magyar viszonyokban. Mint valami kis állatkák. Főemlősök. Mind várva a halált, bután. Pedig nem, de azért felületesben igen. Meg egyszer egy fiatal, nagydarab srácot is, négykézláb próbált kijönni a kórteremből, de képtelen volt rá. Csak egy pelenka volt rajta. Beszélni sem tudott. Segélykérőn nézett rám. – Menekültem. Ott mindenki segélykérőn néz. És a rokonaik sehol nincsenek. És a személyzet sem örül, ha segítünk nekik. – Na, azok is szép madarak. Megutáltam őket. Érzéketlenek. És értem, hogy egész nap ezt látják stb., de tudom mit beszélek, nem erről van szó. Olyanok, és a feletteseik a felelősek, hogy ott lehetnek. Packáznak a halálraítéltekkel. Egyébként az öregek, mindamellett, hogy nehéz velük, meggyőződésem, hogy normálisabbak, udvariasabbak, mint a személyzet.

És akkor mi van, ha most eszem egy jót?!… Semmi.

Az anyám szemét kölyke nem kapott az élettől elég büntetést, pedig megérdemelné.

Én tudom, hogy pszichopata vagy…

Itt egy csomó olyan arc van, akinek az életét lehetne egyszerűsíteni egy nullával.

Ebből az örvénylő rossz hangulatból próbálok kijönni. Hogy egyáltalán csinálni valamit, meg egyik lábat a másik elé tenni. Megy, de nagyon lassan. Ezt ma éreztem.

Necsupaliszt…

Ránézek az órára, és tíz-tíz. Számmisztika. Gyorsan kívánok valamit: Pusztuljanak az ellenségeim.

Ez nem gonoszság, egyszerűen a másik ember rovására lehet előrelépni, csak.

Az életünket kell szebbé tenni, nem az online profilunkat.

Vannak olyan témák, amelyek a nyitott emberekből is kőbaltásat csinálnak.

Önjófejségből.

Hülye alkoholista kurva. Terpeszben tánglizik. Ráomlott az ideológiájuk.

Azért lettek ezek diktatúrák, hogy el lehessen tenni a pénzeket. A migráció, meg bármi ilyesmi csak arra kellenek, jöttek kapóra, hogy ezzel be lehessen uszítani az embereket, a hatalom mellé állítani, és lebontani az ellenzéket, a jogrendszert stb. És mindez azért történt, mert az átmenet gyenge volt, nincsenek kellően erős szabályok a demokratikus rendszer védelmében, és az embereknek sincs erről élményük; nem tudják mikor sérül az.

Én annyira nem vagyok nacionalista, hogy irritál a magyar zászló.

Énnekem már valahogy nem feltétlen tetszik ez a busójárás… pedig élőben még sosem láttam. – A legnagyobb maskarások a látogatók. – Viszont van egy-két népviselet, ami nagyon tetszik az eseményen.

Vad éjszaka után, szépen letisztult lett a reggel a sportolástól, és a feladatok számbavételétől.

Meddig kell még várnom, hogy az élet igazságot tegyen?!…

Kezdek rájönni, hogy az öltönyösök a legrosszabbak; be kéne szántani őket.

Mi is sírva fogunk tapsolni, mint Koreában. Hányás volt az egész életünk a Kárpát medencében. Kádár óta hallom, hogy ez nem jó, az nem jó, majd jó lesz. Meg ebben vagyunk a legjobbak, meg abban, mások meg szarok. És mégis bámuljuk a jó autókat a parkolókban, meg a Balatonon, meg a motorokat, meg turkálóból öltözünk. Fogorvosra, fodrászra nem jut pénz. Stb. Alkoholizmus, tüdőrák.

Demokráciára éretlen, hülye népnek volt egy esélye 88-90-ben, erre megint szolgaságba sodorja magát. És itt van a felelőssége a közéleti elitnek, a tanultaknak. Faszok voltak, hagytak mindent. Most is a választáson az ellenzék annyira sem volt innovatív, mint a kormánypártok. Basztak bemenni az öregek otthonába.

Engem inkább az érdekelne, hogy Kanada, Svédország, Új Zéland és Ausztrália miért lettek a világ legdemokratikusabb országai? Ezekben a nemzetekben miért nem a populista/nacionalista ígérgetőkre ikszelnek? Egyébként nálunk én fordítva látom, a miniszterelnök nem hibás, hanem olyan amilyen, a világon mindenhol vannak aljas, önző, harácsoló emberek, a kérdés az, hogy nálunk ezt miért nem akadályozza meg se ember, se párt, se szervezet. – Hiába volnának fékek, vagy valami, nem működnek. A szisztémát minden országnak magának kell kidolgoznia. Nekünk is. Vagy bénák vagyunk, vagy nem is akarjuk, hogy legyen. Egy valamit nem ért a magyar ember: Azt hiszi, az állam pénze, az valami végtelen mennyiség. Téved. A korrupció miatt növekedni fog a szegénység, és az adózás. – Az is lehet, hogy egyszer valami nagy cirkusz lett itt, valami forradalom, de az is lehet, hogy halk belenyugvás, teljes elszegényedés, szolgalelkűség. Egyelőre ez utóbbi látszik megvalósulni.

Amint elkezdjük mi is húzni a lábunkat, felzabálnak bennünket. – Olyan élet van itt, mint Afrikában a füvön. Élsz vagy halsz. Menekülsz vagy megdöglesz.

A Helsinki, meg a TASZ, meg a Transparency, meg ilyen szervezetek nélkül már elnyelt volna bennünket a pöcegödör. Én most ezeket a csoportokat többre tartom, mint az egész ellenzéket. – Ide jutottunk.

Megint olyan rémálmom volt, hogy elveszett a gyerekem… Á, nehéz volt.

Tudtam, hogy lelassítják, majd kinyiffantják a problémás öregasszonyt. – Nekem is sok bosszúságot okozott.

“Drága fiam, csak még ne halljak meg!… Akkor elleszünk valahogyan.”

A 80iq népnek pont ez jó.

Hú de jó csajt láttam a sportparkban! Alsós gyerekeket vitt le tornázni. Farmer miniszoknya, felül meg valami olyan ing, hogy félrelógott, az egész válla kint volt, meg minden; kerek, izmos feneke. Mondtam addig nem hagyom abba, amíg ő is itt marad. A kis szoknya elől, középen végig gombolós. Már halálra gyúrtam magam. De néha a fa mögé bújt takarásba.

Friss felismerésem, hogy az érzelmileg lehúzósokat kidobáljam az életemből. Visszaélnek a nyitott, nyugodt stílusommal.

A ragadós pszichopatákat le kell vakarni.

Beleállni, belelátni…

Titokzatos kontextusban…

Én meg onnan közelítem meg a kérdést, hogy a választók törzsbázisát olyanok alkotják, akikhez más nyelven kell beszélni. Más szavakat használni, és egyáltalán kedvezni nekik valamivel. Tudom, hogy ez a populizmus, de a disznók nem a filozófiának örülnek, hanem a mosléknak. Ez van.

Az az érdekes benned, hogy semmi érdekes nincs benned.

Megisszák a sert, és okosak lesznek tőle.

Jó volt legutóbb a gyerekkel. Nyugi, szeretet, sok mindennek a megbeszélése, túrázás, kajálgatás, ivászat.

De most tényleg jó, ha befelé jövő hívás érkezik a telefonra, de ha olyan az illető, akkor mindegy is, hogy megtörtént az eset.

Fanatikus, eszement hülyékkel nem élvezet a beszélgetés. Rendszerint szóhoz sem hagyják jutni az embert. – És undorító, gyerekgyűlölők.

Kérdés, honnan beszélhetünk…

Állni, hogyha egyedül vagyok…

Ha egyedül él az ember, nagyon tervszerűen kell létezni, különben szétesik.

Azt mondta, hogy nem akar meghalni, itt akar maradni velünk – amikor voltunk nála a gyerekkel. – Na, ennyit a régi mantráról, hogy miszerint az öregek meg akarnak halni, mert nekik sem jó az, ami van… velük. Megható volt, a gyerek is aranyos volt. Az anyám meg vagy százszor megdicsérte, hogy milyen szép gyerek.

Na, kíváncsi leszek mit fognak ezek tenni az élettel evés nélkül. Mindenki szeret zabálni, én is, de főleg az egyszerű ember; az képtelen más boldogságot látni, mint a zabálás. Autó, ház, meg ilyesmi hamar megunható. De a zabálás a mindennapos öröm.

82,9 kg

A diktátorok nem szoktak jó útra térni, pont azért, mert felelősségre lehetne vonni őket a korábbi tetteikért.

Igen garázda, mert egy békétlen országban miért kell békét szítani.

Kedden reggel meg délben szinte haldoklott, délutánra már jobban nézett ki, de képtelenség volt felébreszteni. Másnap viszont ugyan ment bele az infúzió, mégis egész szépen beszélt, és jó hangulatban volt. Azt mondta, persze, hogy jobban vagyok, mert ettem. Például tudta, hogy kórházban van. De kedden délben azt nem felejtem el, hogy csak nézni tudott a mozgásokra, azt is keservesen, és ahogy hangosan kérdeztem tőle, hogy: jöjjek este?, úgy bólogatott, hogy alig lehetett észrevenni; talán egy millimétert mozgott a feje. Milyen egy ilyen állapot, amikor az ember még gondolkodni tud, de kommunikálni nem?!… És szegényben az akarat megvolt, hogy igenis látni akar. Kedden ahogy megláttam, tiszta gyomoridegem lett. Egész nap nem tudtam enni. Szerdára valamennyire stabilizálódott az állapotom, a helyzethez képest viszonylag nyugodt voltam, és hát amikor megláttam majdnem normális állapotában, nagyon megkönnyebbültem. Most mit mondjak?!… Sejtettem, tudtam, hogy ez lesz, de mégis. Láttam már ott halottakat, és egyre közömbösebb voltam velük, de ő mégiscsak az anyám.

Kedden a kisfiam nagyon aranyos volt. Nem is akart eljönni a kórházból, pedig már noszogattam. Mondtam neki, hogy simogassa meg a homlokát, és meg is tette. Aranyos jelenet volt. – Ott ültünk, a gyerek az ölemben, és csak néztük. Aludt nagyon mélyen.

Pedig előtte tartottam neki egy hosszabb lelki beszédet, mert mostanában nagyon hanyagolja a kommunikációt velem, és kevéssé gondolkodik rajtam; szinte semennyire. Mondtam neki, annak ellenére, hogy ez nagyon fáj, én realista vagyok, és olyan leszek eztán, mint ő. Azt fogom viszonozni, amit tőle kapok. De megmondtam neki, hogy bármikor javulhat a viszonyunk, ha ő is olyan. Már később a mamánál a kórházban bizonyította, hogy mégis csupa szív. Azzal, hogy nem akart eljönni. Most meg minden nap kérdezi a mamát, meg fel is hív telefonon. – Úgy látszik néha érdemes elbeszélgetni az embernek a gyerekével őszintén, fontos dolgokról.

Pedagógus létére, annyi ész szorult belé, mint egy gilisztába.

2018-04-25 Érdekes, az anyám szeretett dicsekedni a népes családjával, most mégis szinte egyedül haldoklik.

Ilyen és ilyen magas, olyan mint egy ember, és tökéletesen csak a pénzszerzésre van kiképezve. Ma testközelből úgy néztem egy ilyen orvost, mint egy csirkét.

Szarok mindenkire, és ennél progresszívebbet nem tudok mondani.

A felvilágosultságot nem lehet importálni. Azt meg kell élni, érlelni.

A disznóknak moslék kell, és ha meghallják a vödör nyikorgását, akkor már folyik a nyáluk. Ostoba, tanulatlan, sötét, megvezethető, elvtelen, csiki-csuki nép. Soha az életben nem lesz itt normális demokrácia. Nem érdemes foglalkozni vele. – Magunkat tudjuk formálni, lehet keresni a hasonlókat, és együtt jókat beszélgetni, a többivel nem kell foglalkozni, reménytelen.

Az állat is csak ember. Ill. az ember is csak állat.

A nép az oka. Talán az nem helyes, hogy hibás, inkább olyan, amilyen. És az meg ilyen. A disznóknak sem kezdenek az emberek filozofálni, hanem visznek neki moslékot; mert annak örül.

Le kell építeni magamban a kiskölyköt addig, amíg így viszonyul hozzám.

A szakkört is hagyom. Nem nyomulok rá a gyerekre. Ha hív a lény, akkor nem veszem fel. Ha ír, nem válaszolok rá.

A mai nap volt először, hogy a gyermekem korlátozni akarja a velem való találkozást. Hagyom.

Nem bírom tovább. Egyedül. Ennyi ideje gondozni. Elengedem. Kikészültem.

“Téged szeretlek csak, te jössz mindig énhozzám.”

Voltak évek, amikor az anyám volt a legrosszabb a napomban; mostanában ő a legjobb. Néha, máskor meg a kisfiam.

Épületes. Sovinizmus. De ez is csak az állampárt az elhúzódó kampánya, sok éve. Tudták, valamire fel kell ültetni a népet, hogy rájuk szavazzanak; ők legyenek a megmentők. – Eleve nem szeretem a hagyományokat. Ész nélküli cselekvések. Meg a nacionalizmus… hogy büszkének lenni arra, ami van. Pl. hogy magyar, hogy román, hogy nő, hogy férfi, hogy Kati a nevem stb. Minek kell megünnepelni egy névnapot, például…

Az egész államigazgatásban hülye hernyók dolgoznak!!! Undorító egy beteg görény az összes!!!

Az én rostámon már csak a kétfarkúak maradtan fenn. (Pl. egyedül tőlük hallottam, hogy majd eljárnak vidékre, elmagyarázni az embereknek, hogy nem kell félni, nincs migránsveszély.) Nem is csoda, hogy ennyi elvtelen szar között nem értek el nagyobb eredményt. – A meglévő viszonyok közt kell túlélni.

Tegnap az is megfordult a szabadelvű fejemben, hogy talán igazuk van. Nekem folyamat azon kell gondolkodnom, hogy kéne pénzt szereznem. Arra gondoltam, talán logikus valami párt mellett toporogni, akkor ott van az ember, ahol döntés születik; tudja a maga malmára hajtani a vizet. Akkor meg már csak az a legjobb, amelyik párt hatalmon van; annál vannak pénzek, amiket el lehet lopni. Vagy élni a befolyással. – De hát nem teszem. Kinek van igaza? A sok kis, elvtelen szürke egérnek, akik jobb kocsival járnak, mint én, vagy azoknak, akik beáldozzák az életüket egy igazságosság érdekében?…

Ő ugyanúgy a pénzre megy, mint a bárki, bármilyen minőségű étellel. És ebben a folyamatban alap a hazugság.

Amikor kicsi volt:

“Apa, ne menj át egyedül az úton, mert elüt az autó és meghalsz, én utánad megyek, és én is meghalok.” * Azt mondja, sokat aggódik azért, nehogy meghaljak, mivel idősebb vagyok. És ha meghalnék, becsukva tartaná a szemét, mert akkor ő is meghalna. * Este azzal jött, hogy ha nagyon beteg lennék, szólna egy orvosnak, és ő adna nekem vért, hogy jobban legyek. Úgy gondolja, azt a számba csepegtetnék.

Micsoda progresszív arc lehet, hogy ugyanazt a nevet adta a gyerekének, mint a sajátja.

Minden halmazban van tébolyult.

Ez olyan, mint az egyház modernizálása. Nem fog menni.

Modorosan nem lehet erőszakos embereket elzavarni.

Hajlok arra, hogy ezek tényleg nem fogják végighúzni 2022-ig. Nem tudom, kokaint szívnak, vagy mi van?… Pontosan maguk ellen játszanak.

Remélem az a sok, tanyasi, vallásos vén hülye, most boldog, hogy olyasmit csinált, amiről fogalma sem volt.

Kicsi volt a gyerek, arra jártunk, bevittem egy templom előterébe, hogy lásson olyat is. Nagyon ritkán szokott csúnyát mondani, a fene tudja honnan hallotta, talán az óvodából, ha akkor már járt oda. 2-3 éves lehetett. Pont ott mondott olyat, hogy “isten bassza…"… Na, mondom gyere, húzzunk innen, mert ránk szakad. – Egyszerű nép vagyunk… csak a természetes dolgokban hiszünk.

Okos, jó fej, de mégis egy szar kutya. Hazudik.

Az egyháziak folyamat modernizálni próbálják azt, amit nem lehet.

Megkérdeztem a kisfiamat, hogy szerinte van-e pokol? Azt mondta nincs. – Ennyi.

Nem leszek vallásos soha, de jobboldali se. Végül is, ugyanaz a sötétség mindkettő.

Nem tudom, hogy fogok-e még valakit annyira szeretni az életben, mint a gyerekemet… – Az nagyon sok mindent jelent, hogy megtisztel a bizalmával. Nagyon őszinte hozzám. Én teljesen megértő vagyok vele!… Olyankor. – Jó, hát néha összeveszünk, de az előfordul. Igyekszünk gyorsan kibékülni. – Olyan, lélek kapcsolat. Elszenvedem a fájdalmát, és oda-vissza, ő is az enyémet. Osztozunk egymás örömében. – De ahogy látni, mennyire ad az értékeimre!?… Sokszor másodpercek alatt… azt csinálja, amit én; az a választása, ami nekem… – Mostanában érdeklődik a közélet iránt. Érdekes, szokatlan egy nyolc évestől. Pedig én nem beszéltem neki erről. Politikusok, igazságosság, szegénység, ENSZ, választás… ilyesmiket kérdez. – Az már korábban is látszott, hogy empatikus típus. Segítő, megértő. – Azt hiszem, látszik az életfilozófiája, de az még sokat változhat. – Nem tudom, az ilyesmi veleszületett-e?… De egy kis lázadás is van benne. Elméleti szinten biztos. És elég erős. Vad véleménye van néha, ha igazságtalanságot lát. – Kérdeztem, honnan vannak az ismereteid, azt mondja, látja a választási plakátokat, meg a politikai agitációt a tévében. Azt elég nehezen értette meg, hogy a hivatalos tájékoztatás lehet öncélú és félrevezető is. – Legutóbb az ENSZ-en rugózott. Folyamat kérdezgette, hogy mi az, és hol van. Én meg mindig el is mondtam neki. Közben persze egy játékalkalmazásról is beszélt. Meg hogy miért nem veszik már le az óriásplakátokat, ha vége… Mondtam, hogy ahhoz idő kell, meg sok is van kint. – Szóval váratlan volt. Például azzal is előállt, hogy én megyek-e választani. Úgy gondolta, ha rendes egy politikus, akkor maradjon élete végéig. Aztán átbeszéltük ezt, hogy pont azért van a választás, nehogy elrosszuljon. Meg hogy ki volt előtte miniszterelnök, meg melyik volt a legrendesebb, szerintem… Meg szerinte én jó lennék politikusnak. Úgy látja. Azt nem is nagyon tudom, hogy közélet kérdésekről miért nem beszéltem neki soha… Talán azért, mert én is túl sokat foglalkozom vele. Nem tudom, talán azért, mert azt gondoltam, száraz téma neki. Vagy nem tudom… talán, hogy meg sem érti, vagy korai… Eszembe sem jutott. Vagy mert a benne szereplők meg sem érdemlik, hogy velük foglalkoztassam?!… Mindegy, gondolom, a választások miatt sok információ lebegett itt, aztán felfogta. Az lesz a kérdés, hogy ennek elmúltával is előjön-e majd ilyen témákkal.

Abból látszik, hogy nem elég jó egy pedagógus, ha a gyerek nem tud mit kezdetni vele, és ő sem tud mit kezdeni a gyerekkel.

Ma azon gondolkoztam, a kirekesztés, a megkülönböztetés a természet alapállapota. Az elfogadáshoz, az egyezkedéshez, a demokráciához akarat kell. Azt erélyesen fenn kell tartani. Mert ha nem, akkor kényelmesen visszasüllyed az elnyomásba. (Lehet, hogy a társadalom entrópiája a hatalmi berendezkedés.) Mindegy, itt lehet, az ellenzék abban tévedett, hogy a hatalmi csoportok majd maguktól demokratikusan maradnak. De nem!… Ezt a mindenkori ellenzéknek, sajtónak kell határozottan kikövetelnie, megtartatnia. – Erre a magyar társadalom is erőtlen, igazán nincs is szabadság élménye (politikai öntudata).

Én úgy érzem, kb. 1990-2004-ig volt valami… és a problémákat két megszállott hozta.

A disznók mikor meghallják a moslékos vödör zörgését, már mennek a gazdihoz. Hát még ha az meg is vakargatja a hátukat!…

Mész a disznókhoz, egyik kezedben egy mappa, benne a társadalmat fejlesztő stratégia, a másikban egy vödör alma. Mit gondolsz, melyikhez mennek oda?…

Ez a többségi képviselet nem biztos, hogy pont ebben a formában jó. (Ember és ember nem egyforma. Jogokban igen /jogosan/, de tartalomban, felvilágosultságban nem.) Szinte fűti a populizmust.

Megtanította hazudni. Pont neki, rákényszeríti.

Azért aranyos, ha látja, hogy rosszkedvem van, akkor próbál a kedvemben járni.

Take it easy, nap süt. Listán filozófiaazonosság, egyéniben másik életszemlélet.

A (nyolc éves) kisgyerekem mostanában közéleti kérdéseket is feszeget. Pedig én nem beszélek neki ilyesmiről. – Érdekes, mostantól nem akarja, hogy közzétegyek róla aktuális fényképeket.

Egyik nap megkérdezte, hogy Sztálin él-e még. Meg aztán törölgette a főzelékes edény alját a papírtörlővel, és meg akarta enni. Megrémültem. Nagyon picit mintha rosszabbodna. Soványodik is.

A sajtó és az ellenzék a hibás. A lakosság az nem, mert azok nem profik. Olyanok amilyenek. Javarészt tudatlanok. – Itt a sajtó sem ment végig a törvénysértéseken. Végig kellett volna nyomozniuk minden szálat. Annyi történt, hogy írtak róla. Soha, semmi nem lett kiterítve teljesen. Egy kivétel volt, amikor a HVG kifingatta a köztársasági elnököt. Az szép munka volt. Az ellenzék meg erőtlen. Ennyi. Azért erőtlen, mert ennyi a népszerűsége. És nem kell azzal jönni, hogy nincs lehetőség. De van! Mindig van valami. Át kell lépni határokat. A sajtó és az ellenzék a hibás, ők a profik, hogy a lakosságot formálják, tájékoztassák. – Az a vicc, hogy a bénázásuk miatt egyre szűkülnek a lehetőségeik. Emiatt az lesz, hogy évekre előre egyre elnyomóbb rendszer lesz, és csak “határozott” módon lehet majd abból kijönni.

Érdekes, mostanában a nyolc éves gyerekem szóba hozza a politikát. Pedig én soha nem beszélek neki erről. Ma azt kérdezte meg, kik voltak a korábbi miniszterelnökök, és melyik volt a legjobb. Elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy az Antall József. Pedig akkoriban nem szerettem. A fene se gondolta, hogy utána még rosszabbak jönnek.

Erősnek kell lenni, a szabadságeszménykép meghalt. – A kormánypárt még 7 százalékot javított is az egy hónappal ezelőtti állapothoz képest. Úgy látom, ez idő alatt a Fidesz, a Jobbik és az MSZP felszívta magát; ami jó hír, hogy legalább a DK nem.

Szomorú, de szerintem a nyugdíjas cunami ellen nincs megoldás. (A jelen ellenzéki pártok közül az öregeket egyik sem tudtam megszólítani érdemben.)

Tegnap már a második néni volt, akit én vettem észre, hogy meghalt. Mindig az van, hogy nem mozog. Alaposan nézem kis távolságról, és nincs lélegzés. Főleg. De semmi más. A legjobban a tüdőn lehet látni; nem emelkedik, nem süllyed. Az első olyan volt, mint aki alszik. Mint ahogy szokott. Nyitott szájjal, nyugodtan. A második, meg mintha sandítva nézne. Kissé nyitott szemekkel. Csillogott is. Hozzászoktam. Igaz, ezek nem az én hozzátartozóim. Teljesen közömbös vagyok. Legfeljebb megfigyelem. De valahogy elég hamar unalmas is. – Nincs a halálban semmi különleges. Egyszerűen megszűnik működni a test. Tárggyá válik. – A saját hozzátartozó lehet, hogy félelmetesebb. Sőt, biztos. Vagy valami megrendítő. Nem tudom, de tegnap azon gondolkoztam, hogy tényleg, a modern embernek nincs halálélménye; annyira intézményesült. Pedig nincs benne semmi extra. – Meg hát a világról… Hogy nyilván az egyén számára a világ azért van, mert felfogja. Az nagy filozófiai kérdés, hogy amúgy is van-e. Szólnak érvek mellette, mert csomó ember még tapasztalja; meg a fizika. De az egyénnek megszűnt, az biztos. Ha meghalt. A világ kikapcsolt. Mi meg itt mászkálunk rajta. Akkor hát van?!… Biztos. Inkább. De azért a halál után, nem nagyon van értelme. De absztrakt biztosan van. Mivel csak az élet fogja fel, használja, fontos, hogy éljen is; tudatosítsa. Tanulság?!… Következtetés?!… Nem tudom, de valami biztosan kiolvasható belőle. Hogy az ember jobban tudjon valamit kezdeni az élettel. Furcsa látni ideátról. Simán megy minden tovább. Pedig neki nagy változás történt. Megszűnt egy összefüggés. – Folyamat azon gondolkodom, mit lehetne hasznosítani belőle. Ebből a tapasztalásból. Valahogy 100 százalék, van jelentésértéke. – Talán kitölteni jobban. Az életet. Az biztos, hogy nem csak élvezettel, hanem mindennel. Sokrétűséggel. Értelemmel. – Most kéne megfejtenem, hogy látom az élőket is, meg a holtakat is. Talán a tudatos boldogság. A tudat annyiban, hogy okosan, értelemmel. És feltétlenül tudni, hogy jön a vége, és nincs tovább. (Kár képzelegni bármilyen folytatáson; önbecsapás; misztérium.) A boldogsággal eléggé elmaradásban vagyok…

Szóval: 1.) tudat: felvilágosultság; valamit hátrahagyni; 2.) boldogság: élvezete (kiteljesítése) az életnek; 3.) végesség: egyszeri alkalom.

(Persze, a boldogság nem feltétlenül a vidámságot jelenti. Lehet a kiteljesedés is, ami belső öröm, akármilyen /felszínes/ hangulata is van.)

Okosan, vidáman, idővel jól gazdálkodva.

Két mocskos vén dög mindig megtett mindent, hogy ellehetetlenítse a gyereknek a velem való viszonyát. Napokra elvitték, meg ilyenek, már egészen kicsi kora óta. Ezeket mind vissza fogják kapni. (Nem felejtem el.) Tetves dögök. Dögöljenek meg. De fegyvertelenek, mert se eszük, se érzelmeik.

2018 április

A sötétség ellen nincs menekvés.

Az hiszem le kell állnom a levesek készítésével, mert az nem megy. Kivétel a krumplileves. Hiába, kinek mi a profilja. Észre kell venni. – Egyébként a krumplileves a legegyszerűbb, és ahhoz képest elég jó is.

Láttam egy olyan jó húsvéti kívánságot, hogy engem is megindított (sajátra).

Áldott, békés ünnepeket kívánok magamnak, másoknak, mindenkinek, az összes embernek a földgolyón, a földönkívülieknek, a más galaktikában élőknek is, mindenféle istennek, a földi gilisztáknak is, meg a kúszó növényeknek is, meg az egész Univerzumnak! És még a kavicsoknak is.

Toji-nyuszi, húsvét-eszi-zabi, alkohol-cuki-muki… sokna-hami-hami (HAM…and eggs) vááá…

A legnagyobb trógerek menet közben változtatják meg a szabályokat/megállapodásokat, a saját előnyükre. (Ugye, vannak ilyen szakik is.) Amikor nem volt hatalomban, a demokratikus lehetőségek szélesítéséért küzdött, amikor bekerült, azok szűkítéséért.

Most olvasom, hogy a világ bármely pontján az emberek kb. kétharmada szinte bármi rosszat megtesz mások ellen, ha azt nekik valami vezér mondja.

Tizennyolc évesen nem voltam különösen politikailag motivált, de elmentem az első választásomra. Még szocialista rendszer volt. (Szesztilalom, meg minden.) Benne volt a borítékban egy lap, szép nemzetiszínű szegéllyel keretezve, és középen rá volt nyomtatva egy név, Akiről semmi fogalmam nem volt. Valahogy furcsálltam, hogy mi a franc választás ezen?!… Egy közül mi a választás?!… Nem értettem, bedobtam, és túl voltam rajta. Ilyen egy országban élünk.

Kurva nagy fáradás minden vallás már 2018-ban. És akkor Galilei-t is 359 évre rá rehabilitálták. Kicsit lassan kapcsolnak, nem is érdemes foglalkozni velük.

Egy nagyon picit azért ők is felelősek. Kicsit el kell kezdeni gondolkodni. Nem nagyban, először csak kicsiben. Hogy mi miért van. Menjen ki a dombtetőre, üljön le a fűbe, és elmélkedjen. Egyedül. Nem csak pofázni a kocsmában valakivel, mert akkor az ember nem fér hozzá a saját gondolataihoz.

Mert itt valakiknek van felelőssége. Nyilván, a nyitott, szabadelvű, tanultabb embereknek. Főleg a politikusoknak. Úgyhogy a magyar ellenzék nulla. Oktatás, oktatás, oktatás.

Nem csak Budapest az ország. A nagyobbik fele máshol van. – Az eddigi választási modell nem jó. Mindenki jogosult legyen szavazni, de az eszének megfelelő arányban érjen valamit a szavazata. (Mint a részvénytársaságoknál.) Különben jön a populizmus. – Jó kérdés, hogy akkor máshol miért működik, pl. Svédországban. Szerintem azért, mert ha van az átlagos IQ-nak egy bizonyos szintje, akkor már megy a dolog, ha nincs, akkor populizmus, diktatúra, korrupció. – Nálunk soha nem lesz normális demokrácia, ahogy Irakban sem, meg Iránban, meg Indiában, meg Pakisztánban, meg Észak-Koreában, meg az oroszoknál stb.-nél sem.

Freedom(NOT(Fidesz))

Miért nyeri szarrá magát az állampárt:

1. Évek alatt folyamatosan kampányoltak.
2. Megszerezték az M1 tévét. (Ami még szocialista örökség, és mindenki azt bámulja.)
3. Az idős és/vagy befolyásolható, nem felvilágosult emberekre mentek rá. (Mert azok vannak többen, és irányíthatóak. Demagógiával, uszítással.)
4. Temérdek tőkét szereztek, amit bármikor be lehet vetni kampánycélokra.

Ha az a következtetés, hogy a miniszterelnök megbolondult, az téves. Nem, ilyen gazember. Azért adja a bolondot, mert akiknek meg akarja szerezni a bizalmát, azok azok. A saját nyelvükön beszél hozzájuk. Ha a célja a hatalom, miért beszélne toleránsan, nyitottan? Arra az ideológiára kevesen foghatóak, mert ahhoz felvilágosultság kell.

A komcsik letöltötték az öregek agyát, most a fasiszták meg feltöltik. Szerencsétlenek csak a kapacitást biztosítják alanyi jogon. Bazmeg ez tiszta mátrix. Odamennek a gyűlésekre, és feltőkésítik az agyukat, egy kis soviniszta gyűlölettel.

Egyébként ahol megjelennek az öregek, ott vége mindennek. Ez jelzi is. Mármint biztos, hogy ott valami gond van. Úgyis mindig fáziskésésben vannak. Én tisztelem őket, de hát ez van. Mindig olyan ruhákat, napszemüvegeket hordanak, amiket mi már ledobtunk. Így vannak a pártokkal is. A fiatalság kimegy a demagógok alól, az öregek meg odamennek, vagy ott is maradnak. Megfigyeltem ezt már min. két kormánypártnál is

Depresszív egy fos ország, de mint mindig, az ilyenből kijön valami jó is. A szemétdombon nő virág.

Én mindig mondtam, hogy ezek már nem gazdagok, hanem egy új uralkodó osztály. Ekkora vagyon, már nem gazdagság, hanem hatalom. – Ébresztő!

Lepapírozzuk… – Anyádat is, jó?!…

Jelenleg, ha a pártok aktivitását nézem, de csak az olyanokét, akik nem fertőződtek meg a régmúlttal, az antidemokratikus eszközökkel, akkor LMP és kutyapárt (MKKP). Ha azt nézzük, hogy ezek közül melyik tud nagyobb tömegrendezvényeket csinálni, akkor MKKP. De ne felejtsük el azt sem, amit tettek azért, hogy az a kretén népszavazás se legyen sikeres. Sőt, még a kutyás köztévés szereplés is a legjobb volt az összes közül, és igaz, hogy nem bírtam végignézni, de mégis csak ők adták vissza a leghitelesebben az állami televíziónak azt, amit azok csináltak éveken át: üres, eszetlen, értéktelen csacsogás.

Szerintem meg az egész világon a demokráciafelfogást kicsit át kéne gondolni. Jó az, csak nem eléggé. Ember és ember nem egyforma. Esélyekben kapjon mindenki meg mindent a fejlődéshez. De aztán ha véleményt kell formálni, pl. választani, akkor ne legyen mindenki egyforma. Mert nem az. Az élet is ilyen. A Pentagonban sem vesz részt a stratégiai döntéshozatalban a takarító. Legalábbis nem ugyanúgy, mint egy tábornok. A politikai állásfoglalás szellemi kérdés. Elvont. Egyáltalán nem az, hogy valaki hogy tud kifaragni egy fából valamit, vagy megkenni egy vajas kenyeret. Kellene egy szorzó, mindenkinek az elvont, szellemi képességéhez mérten. Valahogy mérni a bölcsességet, nyitottságot, a társadalmi rálátottságot. Kaphatna jobb értéket akár egyszerű ember is, ha olyan. Így a bölcsebb, nyitottabb, rétegesebb gondolkodásúak nagyobb erővel vehetnének részt a döntéshozatalban, mint mások. (Azok kevésbé.) Mindjárt eltűnne a világból a populizmus. – Ez valami képtelenség, hogy sokkal okosabb emberek véleménye azonosat számít, egy olyanéval, aki bármilyen helyzetet az életben zsigerből old meg (ha egyáltalán), soha nem mérlegel semmit.

Akkor is, ha tudatlanok felültek a demagógiának, az agymosásnak, ez a kommunikáció (kormány) még csak gyűlölködő, kirekesztő. Ezek szerint a magyarok véleményt formáló többsége ilyen. Szomorú. Tovább fogunk élni olyan közegben, ahol alig lesz diskurzus. Ahol az ellenvéleményt formálókat meg akarják semmisíteni. Undorító! A kérdés csak az, hogy miért? Miért életszerű ez? Mire reakció? Mi a magyar szenvedés tárgya, amire az a válasz, hogy “gyűlölni”? (A kormány szempontjából világos, a hatalomszerzés-tőkeösszpontosítás.) – Én a sikertelenségre tippelek. Megnyomorított lelkek, akik a “látás” hitétől kicsit lenyugszanak, hogy ők igenis megvethetnek valakiket. (Ellenzék, migránsok, bankok, akárkik.) – Spirituális gyógymód. És mint az ilyen, nem visz messzire. Sőt, komoly gondok lesznek ebből. A megnyugvás rövidtávú. Később elszigetelődéshez vezet, erőszakhoz, szenvedéshez. – Egy tény, a mai magyar állapotot nem tagadhatjuk le. Amúgy az ország tárgyi környezete ugyanúgy néz ki, mint pár éve, a lakosság túlnyomó többségének fel sem tűnik semmi. Csak a tulajdonjog kerül néhány kézbe. – Politikai, gazdasági központosítás, egyeduralom.

Talán ilyenek kellenek, hogy nyitottabbak, felvilágosultabbak legyenek a sötét tömegek. És mivel a demokrácia a többségre épül, még sajnos maradunk ebben. Lassú folyamat lesz. Megvezethetőek, meg amíg a gyűlölet erősebb mozgatóerő, mint az elfogadás, addig nem lesz javulás. De ez is változhat, ha valakik pozitív ráhatást tesznek a közgondolkodásra.

Marha, barom egy nép a magyar.

Hogy azzal kezdte, korábban, hetekkel, hogy mostanában kicsit vele van jó barátságban, mert ő is akart már…

Azért van abban valami nagyon durva, hogy a nyolc és kilenc éves beszélgetnek egymással, hogy már mindketten gondoltak az öngyilkosságra. És mondja az egyik, hogy csak az Xbox-át, meg az anyját sajnálta volna. Inkább nem ugrott le; a másik meg késsel vágta volna el magát; aztán meg később mégis, csak kicsit, talán azt is véletlenül a figyelemfelhívás közben.

Nyomorúság, és megvan az én felelősségem is, de másé is. Nagyon keserű…

Ma megint kértek tőlem pár forintot…

A hülyék mindig magabiztosak.

“Gyuszi tudja, hogy itt vagyok?… Gyuszika az egy nagy hülye.”

Egyébként az önelégült vadmarháknál előbb jön a demencia. Szépen, lassan, óvatosan. Először csak kínosak a poénok, aztán már egyre több minden.

Mindig ki kell állni az egyenjogúság mellett, de vannak nők, akik szomjazzák az elnyomatottságot.

Tényleg, ha az ember egyedül él, nagyon kell összpontosítani.

Magyar téridő: KI-hallgatnak - BE-jelentenek LE-hallgatnak - FEL-jelentenek

Felébredt. Azzal kezdte, hogy az anyja régebben szabadabb volt. – no comment.

Egyik nap azt mondta a nagy semmiből, hogy egy ismert emberbe két sorozatot beleeresztene, mert sok a szegény ember.

De azért nehéz kérdés tényleg. Mert az együttműködés a demokrácia, de mi van akkor, ha korábbi nem együttműködőkkel kéne együttműködni?… Ha hagyománya lenne nálunk a demokráciának, nem lett volna szocialista építés. De még aztán az utódpártok se lettek volna. Ha meg… akkor már indítsanak új szereplőket. Aztán a szemkilövetővel is elég nehéz demokrataként viselkedni. De tényleg meg kéne egyezni, de ilyenekkel nagyon nehéz. Valójában nem is lehet hiteles demokráciát kiépíteni gazemberekkel.

Szociálpszichológia: közös ellenségkép. Eredmény: összetartja az embereket egy halmazba, és az ellenségkép megnevezésével mozgósíthatóak. Régi, de aljas trükk.

Nem kell odamenni. Disznókkal nem lehet kommunikálni. Igénylik is a szellemi egysíkúságot. Nem óhajtanak semmi mást befogadni. Sötét középkor.

Az ellenzék azért gyenge, mert gyenge.

Egyszerű üzenetekkel kellett volna megszólítani, az amúgy nem túl felvilágosult néptömegeket. Baloldali értékekkel. Pl. Jobb életet, több pénzt, szebb és egészségesebb környezetet, és a megtermelt javak igazságosabb elosztását! Fejlettebb, szabadabb, boldogabb Magyarországot! – Ehelyett inkább az ment, hogy beolvastak a kormányzóknak, hogy ilyenek, meg olyanok. És igazán a korrupció elleni harc is csak abban nyilvánult meg, hogy ezt ráolvasták azokra, akik elkövették; azok meg rántottak egyet a vállukon, és folyamat ment éveket át a médiumokban a saját, stratégiai agymosásuk, készülve a bármikori választásra. – Tömören: az ellenzék a kormánnyal volt elfoglalva, a kormány meg a szavazókkal; ennek van most itt az eredménye.

Ha csak a Medián grafikonját nézzük tárgyilagosan, akkor már abból látszik, hogy törvénytelenség, erőszakosság, féldiktatúra van itt. Ugyanis ennyi év kormányzás után, ennyire kiugró népszerűség csak így lehet. Média-agymosás. Nagyon kiegyenlítetlen. Az ellenzék totál gyenge, szinte lényegtelen a köztük lévő különbség. Egyértelműsíti az antidemokratikus folyamatokat. – Nagyon fontos, hogy a felelősséget nem háríthatjuk át teljes mértékben. Az ellenzék eddig képtelen volt megállítani a káros folyamatokat. Nyilván ötlettelen. Ez egy intellektuális harc (stratégiában); és ebben alulmaradtak.

Én sosem hittem annyira az összefogásban. Viszont a Hódmezővásárhely az üdítő volt. Abban máshogy látom már, ha az ellenzék ennyire gyenge, és ez nem látszik változni, akkor tényleg össze kellene fogni, de az összesnek. Ha marad a Párt, később még nehezebb lesz ellene fellépni. Még sötétebb időszak fog következni, nyilván le fogják törni azokat a folyamatokat, amelyek most már kényesek nekik. Üldözés és még nagyobb agymosás lesz.

Szomorú, hogy a Párt fog megint nyerni, mert tovább tartja a sötétséget ebben az országban. Pedig pont ellentétes folyamatokra volna szükség, és akkor is még hátrányban lennénk a világ fejlettebbik felével. – A demokráciánál egyelőre nincs jobb. Úgyhogy a sötét gondolkodású népnek joga van megválasztani magának azt, amit akar (önmaga tükörképét). – 88 óta egyik kormányt sem tartottam felvilágosultnak, az meg egy külön probléma. De valami fejlődésnek lennie kell. Elvileg.

Attól, hogy nem vallásos, még nem felvilágosult. Viszont szükséges hozzá. Elgondolkodni, megérteni folyamatokat, jelenségeket, összefüggéseket; nyitottnak lenni az újra, a másra. Individuálisnak lenni, saját, alapvető értékekkel. – Körülményesebb, mint elfogadni már meglévő, megcsontosult nézeteket; viszont szabadságot ad, és fejleszt. Önmagában hordozza a továbblépés lehetőségét.

Én vettem észre, hogy a néni nem él. Gyanítottam, hogy ha nem lélegzik, akkor vége…

Ma meg a kerítésen kezdtem el gondolkodni, hogy van annak két fele. Egyik oldalnak se jó. Egyik nem jöhet be, a másik nem mehet ki. Milyen egy marha állapot. Melyik van bezárva? Pont ez a nyitottság. Oké, hogy az ajtón kimehet, de máshol nem. Mi van, ha épp túrázik, vagy bármi, és képtelen a haza népe véletlenül egy pár métert átmenni a határon, mert egy rohadt rács rányomul az arcára. Jó nagy hülye magyar nép! Volt már itt kerítés. Nem csak másokat zárunk ki, hanem magunkat is be. Főleg abban az összefüggésben, hogy most már a környezetünkben mindenki jobban áll, mint mi. Ilyen helyzetben inkább barátságosnak kellene lennünk. Nyitott ajtót mutatni mindenkinek. Börtön. Eléggé jellemzi az országot, a viszonyokat, ahol annyira őrzik a határokat. – Jól tették annak idején, hogy kontroll alatt tartották a migránsokat, de a kerítés elhamarkodott volt. Csak azért, mert anyagilag szegény ország, nem kellenek nekünk olyanok, akiken segíteni kellene, mert magunkon sem tudunk. De a fejlett országokba menjenek, ha akarnak, szépen kerüljenek, és hajrá. De nem gond, mert ide nem akart jönni célként egyik sem. Hiába jobb hely valamivel, mint Szíria, de annyival nem, hogy Magyarország miatt hagyja el.

Ma egy (roma) nő szólongatta a gyerekét, hogy “Rómeó"… – Na, ilyen nevet én élőben ma hallottam először. – Megnéztem, és adható. Bár, amúgy is híve volnék, hogy lehessen bárkinek bármilyen, akár sorszáma, vagy azonosítója is. Tök jó tuti, csak egyéni neveket lehetne kitalálni. Pl. y3NbNU40. – Amúgy a héten másodszor kértek tőlem 100 forintot. Persze nem adtam. Én is csóró vagyok. Előbbi egy roma nő volt a teszkó parkolóban, most meg egy fiatal srác alkoholszaggal. Aztán meg totál elnézést kért. – Tényleg jól megy ebben az országban. Rómeó és 100 forint.

Undorító szar!

Persze, hogy van mitől félni hülyéknek: mert vagy meghalunk, vagy megőrülünk.

Aztán meg elsétáltam a kocsma mellett, és az az, ami nekem nem kell. Dühödt vita volt, az ilyen helyen megszokott stílusban. Okádék. Mint valami marhatelep.

Nyomasztó volt ma a kórház… Az, ami van ott!?… Emberhalál.

Praktikus az alkoholista házaspár összekarolása. Stabilabb a járás.

Rossz hangulatban a legjobb az ember ízlése. …mert kidob minden feleslegeset, hatástalant.

Mi van Tünde?…

Organikus.

Giccspornó.

Kilakoltatták az agyadat.

Infóáramlás, pletyka.

“Cunikámnak; annak nem kell, akkor itt eladom.”

“Jaj, de rendes vagy, nem felejtem el, míg élök.”

Ilyet most látok először, hogy egy néni praktikusan a bibliát olvassa. Tényleg különös, már nem a középkorban vagyunk. – És akkor még az utolsó kenet, meg ilyesmi. Fel sem fogom. Úgy látszik még van ilyen.

Rosszindulatú, kárörvendő, irigy. Jó tulajdonsága nincs.

Milyen jó lenne nekem egy ilyen fedőnév: Versovics Anna.

Ezeknek a homály tengerimalacoknak még el kell magyarázni, hogy egy embernek lehessen már más véleménye!…

Szeretek itt élni, ömlik az emberre a pozitív hangulat.

Vissza kell térnem a jobb agyféltekémhez, különben kiégek, mint a fos.

Nem lehet sok embernek írni, főleg névvel.

A demokrácia csak díszlet egy üzleti érvényesüléshez.

Három témában kerestem világtérképet: demokrácia, korrupció és GDP. Mind a háromnál azonos helyek jöttek ki a legjobbnak:

• Az Atlanti óceán északi részének két partja: USA, Kanada (Kanada még inkább) és Nyugat-Európa (Észak-Nyugat Európa még inkább).
• Ausztrália és Új Zéland. Tehát ez azt mutatja, ahol nagyobb a demokrácia, ott kicsi a korrupció, és nagy a GDP. – A demokrácia a leglényegesebb, az hoz mindent.

Frankón most láttam a teszkó külső sarkánál egy patkányt! A járda kellős közepén szaglászott nyugodtan. Jól nézett ki, jó húsban volt, téli bunda, meg minden. Már majdnem odaértem, amikor visszafutott. A vastag hó alatt volt egy kis alagútja az áruházig. – Most láttam életemben másodszor. Először Bécsben valami parkban, úgy egymilliót. Biztos ez is a fejlődésünket mutatja. (Bár… India is tele van velük.) Ha arra gondolok, hogy állítólag ezek terjesztenek mindenféle betegségeket, akkor pont jó.

Már vagy egy hónapja nem lehet jelentkezni a gyerekeknek a nyári napközire, mert betelt. A nyárira, holott még tél van, tökig érő hóval. Túl nagy az érdeklődés. El nem tudom képzelni, hogy egy város miért nem tudja akár az összeset fogadni. Van pár iskola a városban, meg egy sportcsarnok, egy színház, amelyek nyáron üresen fognak állni. Mindben van ebédlő, meg vécé is. Pedagógus is van. Akkor mi nincs?… És fizetős! A brazil őserdőben ha egy törzs elmegy valahová, akkor egy felnőtt otthon marad a kölykökkel. Ennyi. – De most komolyan, ha az aktuális ideológia szerint: Isten, Haza, CSALÁD, akkor talán kéne ebben tenni valamit. – Meg folyamat megy a nyafogás, hogy kevés a gyerek. Hát akkor?!…

Hisztis alkoholisták.

Nem, a cigányok az külön…

Egyik nap azt mondta, ha én nem lennék, ő már nem is tudja hol lenne. – Ezt jól látja…

Vásároltunk az egyik multinál, és tele volt nyugdíjassal, úgy csoszogtak a polcok között, mint valami zombik. A haverom mondja, hogy “Olyan ez az ország, mint egy nyugdíjas rezervátum”. – Egész reggel ezen röhögtem. Elképzeltem, ahogy az ország határainál a betérő, Land Roveres, Toyota terepjárós, szafarikalapos, napszemüveges, fényképezőgépes turistákat szép, ezüstszínű, ovális tábla fogadja: “* Természetvédelmi terület * A világörökség része * *** NYUGDÍJAS REZERVÁTUM *** Kérjük, a folyamatokba ne avatkozzanak bele, ne etessék őket, és a saját biztonságuk érdekében az autókból ne szálljanak ki! Vigyázzanak a tisztaságra, jó szórakozást!”

Adalék ahhoz, hogy a gyűlölet-szeretet mennyire egy tőröl fakad. Két nagyokos, rányomult a telefonos kiszavazásra, amikor ment az élőshow. (Valóságshow.) Amúgy pedig nagy szarrágók hírében álltak. És hogy ez a szimpátia-utálat, érdekesség-unalom együttesét szemléltessék akaratlanul, meg hát a toleranciát, amit nagyon nem tudnak, hogy mi az. Történt ugyanis, hogy a garasoskodók képesek voltak az emelt percdíjas szavazással kiszavazni azt, akit a műsorfolyamban a leghülyébbnek, legelviselhetetlenebbnek tartottak. – Há’ büszkék is lehettek magukra, mert a nézők (velük együtt) kiszavazták az illetőt. Nagy volt az öröm. Aztán jöttek a következő részek, és ugyanők panaszkodtak, hogy amióta X nem szerepel a műsorban, azóta tök unalom.

De ezt én is megtapasztaltam egy ügyintézéskor. Mondja az illető, hogy “sajnálja"… a károkat. Én meg mondom, "önök miatt”. Erre mondja, hogy “tudja”. /De mégsem változtatnak semmin./

Ez ám az elvont gondolkodás. Akaratlanos. És még azt hinnénk, az egyszerű ember hülye; pedig nem. Tök csodálatos dolgokra képes. Simán feldob egy megoldhatatlan egyenletet, hogy blokkolja a helyzetet. Saját magában, vagy másban… semmi sem érdekes.

A gyerek megrúgja labdával az ablakot, és azt mondja, nem az övé a labda???!!!…

Vagy amikor a két kölyök rugdossa a labdát a járdán egymásnak, egy a golyó eltalálja egy járókelő százezres szemüvegét. Az elvon elme-apuka mondja, hogy “nem volt szándékos.” – Hát nem hát, az én időmben úgy volt, ha jött egy felnőtt, akkor mondtuk, hogy várj, ne rúgd még; megvártuk míg elment, aztán folytattuk. Tehát ebben az összefüggésben szándékos volt. Indirekt. Persze, nem akartak kirugdalni embereket, de amúgy szartak mindenkire, és ezt még az apuka is befoglalta a lelkébe. – Az ilyennel nem is érdemes vitatkozni, mert úgyis ők a jobbak. Olyan, áthatolhatatlan információt mondanak, ami visz mindent.

Vagy amikor a vásárló mondja a magánboltosnak, hogy írja fel (hitelre), mert csak nagy pénze van???!!!…

Olyat mondott egy nyanya, hogy azonnal egy erős mágneses tér vette körbe a hallgató fejét, hogy az alig talált ki az ajtón.

Folyamat nézzük a jobbféle túlélős filmeket, és sikerült venni a piacon egy tajvani, hentes csontvágókést. Olyan, mint egy machete. Annál kisebb, és vékonyabb a pengéje. Meg hát rozsdamentes. De nagyon hajlékony, jó acél. – Elmentünk az erdőbe kipróbálni, hogy mennyire lehet vele kivágni vékonyabb ágakat, csinálni belőlük valamit. Nagyon jó, viszi, mint a fene. Élvezte, egész nap csapkodta vele a növényzetet. – Egy helyen kihajlott az éle, mert feszegetett vele, és ez inkább hajlékony acél; de nem gond, láttam, hogy tompábbra (nagyobb élszögre) kell az élét csiszolni, és úgy erősebb lesz. Először tartottunk tőle, hogy talán a fa kifog rajta, mert nem kifejezetten bozótvágó, de ha belegondolok, a csont még keményebb, mint a fa; tehát bírnia kell. Sokat volt a jó levegőn, élvezte.

Mondja, hogy “mindenki, aki élvezettel öl"… (szórakozásból) vagyis, hogy azoknál pszichés problémák vannak. Konkrétan pszichopata hajlam. Vagyis az maga. És érdekes, mert logikus is, de így ezen én nem gondolkodtam el. – Nyilván állatokat is. Sőt, épp arról volt szó. Vadászokról, vadászatról.

Amúgy is tetszenek a szociálpszichológiai tesztek, mert hihetetlen dolgokat tudnak kitalálni az evvel foglalkozók, igencsak intelligencia, meg elvont gondolkodás kell hozzá. Ilyen volt például hat éve, egy érdekes cikk, egy érdekes teszt, amit egy amerikai kutató végzett el:

https://index.hu/tudomany/2012/07/19/az_autosok_6_-a_szadista_gyilkos/

Két nap szürkeség után kisütött a nap!

Szép tiszta helyzet volt. Simán beszéd nélkül odament hozzá, és némán dörzsölgette a karját. Nagyon emberi volt. Mindenki tudta, hogy mi van; ők is, meg én is. Soha nem beszélt. Nem volt abban az állapotban. Aztán amikor egyedül maradt, messziről néztem. Ő meg engem. Tudta, hogy mit nézek, és én is tudtam, hogy ő mit. Értelmet láttam a szemében. Nem volt bekorlátozva. Félelem sem volt. Belenyugvás. Nagyon komoly. Egy arc, két vascső között. – Ideje már tudom, hogy nem a vég kezdete a legelgondolkodtatóbb, hanem annak a közelsége.

Az anyám emelgetésétől megint beállt a derekam. Nagyon fáj. Régebben is volt már egyszer.

A gyerekpezsgő eleve egy szédült hülyeség, mert rávezeti a gyerekeket a későbbi, gondolkodástól független alkoholizálásra. Akár a cigirágó a cigizésre.

3.) Két, fiatal lány miniszoknyában, fekete harisnyával, barna, hosszú hajjal, szép arccal, egyik hatalmas gömbformákkal mellmagasságban. – (Mintha nem is tél lenne. Hanyagul rávetett kabátokkal.)

1.) Van remény az emberiség megmenekülésére… Mikor a kisfiammal ráfordultunk az áruház melletti, kis, rövid járdára gyalogszerrel, abban a pillanatban szembe jött velünk két, annyira bombázó tinicsaj, miniszoknyában, hogy az valami hihetetlen! Mint a középkorban, mikor a páncélos lovagok felállnak egymással szemben, és megindulnak. Barna, hosszú, egyenes haj, gyönyörű arcok, fekete harisnyanadrág, fekete kabát kigombolva, és az egyiknek a méregzöld testhezálló pólóját annyira kinyomta valami két, hatalmas gömb, hogy elhajlította a fényt is. Na. Eskü, arra gondoltam, ebben a retek városban azért van egy kevés érték. Sőt, tökéletesség. – Miért nem csak ilyenek mászkálnak?!…

2.) Két, tökéletes, miniszoknyás, fekete harisnyás, barna, hosszú, egyenes hajú, gyönyörű arcú tini csaj jött velünk szemben. Az egyik hatalmas körívekkel mellmagasságban, a méregzöld, testhez feszülő pólójában.

Fülbemászó dallamok…

Tegnap köszöntem egy töknek, és képtelen volt visszaköszönni. De hogy én is milyen hülye vagyok, hiszen a zöldségek nincsenek azon a szinten. – Nem ám, tudom, hogy a növények okosak, csak az emberek hülyék.

Érdemben akkor lehet valakitől elbúcsúzni, amikor még jelen van.

A gonosz emberek vissza kell, hogy kapják az élettől. Az nem lehet, hogy megtorlás nélkül maradjanak. Kell, hogy legyen egy egyensúlyelmélet; egy hullámszisztéma. – Most!…

Há’ ma megint milyen élményem volt!?… Engem soha nem érdekelt, hogy ki mit fogyaszt*, hogy jobban legyen a lelke, de azt szem előtt kell tartani, hogy ez addig jó, amíg a szociális kapcsolatokat nem rombolja, hanem esetleg még inkább hasznára válik. Egyébként meg: a “kutyákat” láncon kell tartani.

• Vannak olyan élethelyzetek, sorsok, stabilan, vagy időlegesen, amikor nem lehet felfogni a dolgokat. Az emberi agy elég bonyolult szerkezet (még azoknak is, akik nem használják ki), ilyenkor érthető, valami fogódzó, vagy bármi használata, ami letompítja (vagy éppen élénkíti, vagy eltereli) a kúszó gondolatokat. És ehhez, szinte mindenki használ valamit: alkohol, gyógyszer, drog, eszement hobbik, kaja, elfoglaltságok, tévésorozatok, vallás, cigaretta, kávé stb.; utóbbi kettő eleve idegméreg.

Potyogtatják ki a szájukon a negatív szavakat, mint madarak a kakit röptükben. /kis végtermékek/

1333 (mínusz a szóközök) karakter, és ekkora szöveget még nem tudott fejből. Nem ez volt a cél, csak az, hogy szeresse meg az olvasást, és azért ajánlottam neki, mert ez a költemény igazán kihasználja a magyar nyelv lehetőségeit. Dalllamos, könnyed, vidám.

http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/aranylac.htm

Lefüleltem egy kis szegmenst, ahol továbblépés szükségeltetik. Vagy nem is tudom… jártasság. Nem szereti az unalmas gyakorlást, amiben igazán nem is gondolkodni kell, hanem rutinná lenni. És megjegyezni szabályokat, tényeket.

Agyprémium.

Soha nem jutott eszembe letesztelni a radírokat, de azt tudtam, hogy vannak jobbak. Most megtettem, és a Rotring mindegyiket hazavágta. A többi bóvli, maszatol.

És itt a módszer: https://www.jetpens.com/blog/a-guide-to-erasers/pt/597

“Jaj de rendes vagy, nem felejtem el, míg élök.”

Ügyes volt tegnap megint. (Ez volt az elvont és szellemi rész.) És győztem megdicsérni órákon át. Megmondtam, hogy nagyon szép ahhoz képest, hogy a körülmények nem mindig megfelelőek. – (Aztán a gyakorlatiasság, szórakozásból.) Faragta a bot végét, mint ahogy a túlélő filmben látta. Hasította is tőrrel, két kézzel. Elvonulva játszott a többiektől. Meg valamiért most nagyon akarja az izmait erősíteni edzéssel. Egyébként kezd jól helyezkedni társaságban. Érvényesül. Pedig pont ettől féltem, hogy nem így lesz. Kicsit dumásabb, nyomulósabb. Nem is okoskodtam neki. Hagytam, hogy saját maga körül forgassa a világot.

Hatással vannak rá a túlélőfilmek, mert azt mondta, ha egy autós engem elgázolna, kivenné a kabátomból a tőrt, és rendesen elbánna az illetővel, mintha csak egy elejtett nagyvad lenne. – Nem részletezem…

Néha kicsit idegennek érzem magam…

Egyébként meg jó buli az egész, milyen absztrakt képesek lemondani mások életéről. Úgy simán. Lehet rokon is, bármilyen szeretteik. Jobb az úgy neki – mondják. Jobb volna. De milyen érdekes az élet, amint ők vannak életveszélyes helyzetben, akkor jaj, foggal körömmel kapaszkodnak. Nahát!… És akkor még ott van az a megtapasztalás, hogy ők is láthatják a rokonaikat, akik immár őtőle szabadulnának, azzal az arckifejezéssel, hogy: jobb volna neki is, ha… ne szenvedjen.

Jövök a kórházból visszafelé, és megállít egy öreg néni, feketében, bottal. Kérdezi, merre van a bíróság. Mondom arra, meg arra, egy nagy szögletes épület. Azt mondja, megy a hagyatékira. Én kérdezem, hogy na, meghalt a férje, azt mondja nem. (Én megrémültem, hogy talán a gyereke.) Ekkor mondja, hogy az anyja, 98 (!) éves volt. Mondom: ügyes volt, hogy ilyen sokáig tudott élni. Mondja: ő gondozta folyamat, pedig négyen vannak lánytestvérek, az egyik igaz meghalt, de a másik kettő nem segített. Mondom neki, ez szomorú, de legalább ne álljon szóba velük. Azt mondja, ez így is van, de legalább megörökölte a hagyatékot.

Szép kis, romantikus magyar történet.

Egyébiránt nem tudom, hogy az ilyesmit mennyire “hálálja” vissza az élet igazságelmélete. Néha van rá példa, máskor meg nem. Pedig valami egyensúlynak lennie kell.

A múltkori nénikés eset az még szomorúbb. Hogy pont az, aki egyedül képes volt annak idején az egész óvodai hozzátartozók közül úgy köszönni minden egyes alkalommal, hogy kedvesen, mélyen, és hosszan rá is mosolygott az emberre, akivel épp találkozott. Mindig vitte az unokáját oviba. – Egyszer összetörve jön velem szembe, és kérdezi az anyámat, aztán mondja, hogy neki meg meghalt a lánya, és a férje is, gyors egymásutánban. – Akkoriban még párszor találkoztam vele, és éli az életét, de képtelen felfogni a dolgokat. Megtört lett. Soha többé nem lesz már optimista, látom rajta. Érthető. Én azért is csodálom, hogy egyáltalán…

Nézek ott valakit, és az jutott eszembe, hogy mennyi kárt tesz az elmében az élet!?…

És érdekes, az erőszakosak egymást sem szívlelik.

Egy ország civilizáltságának a mértékét mutatja, hogy bánik a gyalogosaival, kerékpárosaival. Ugye, mert ez a kettő a legegészségesebb, és a legvédtelenebb az autókkal szemben.

Egyik este lefekvéskor valahogy mondja, most azért könnyebb az iskolában, amióta gyakorlunk itthon.

Vigyázni kell rá, hogy soha nem legyen semmi lelki, vagy fizika baja, akár az úton, vagy bárhol. Én hiszek benne, hogy átlag feletti képességei vannak. Ezek ritkán láthatóak, de ott vannak. Voltak erre már korai jelek is. Másfél évesen megmutatta a földgömbön a különböző részeket, kétévesen magától kezdte megérteni a mutatós órát. A játszóházban is mindenki tudta, hogy nagy elme. Nagyon korán megtanult beszélni, csodájára jártak. De félszeg volt, ritkán szólalt meg, de ha igen, csak lestek, hogy hogy beszél, és mit. Az ovi sajnos visszaesés volt. Talán csak vadságot tanult, de igaz, az is kell az élethez, de szellemileg az lehúzás volt. Sejtettem, hogy az iskola menni fog neki. Pár hét után, valahogy megtalálta a két leghiggadtabb gyereket, azok lettek a barátai. Nem azért mert jó tanulók, hanem nyugodtak. Később tudtam meg, hogy ők így hárman-négyen a legjobbak az osztályban. – Beszéltem egy anyával, akinek a lánya osztálytársa, hogy mennyire sokat tanulnak otthon, amitől mi sajnos nagyon messze vagyunk. Tehát kell a gyakorlás, de neki elég kevés is elég. Gyorsan fog a feje. De tény, hogy utál tanulni, viszont van kötelességtudata, ami ritka ilyen kicsi gyereknél. Jó, hát azért itthon ha rajta múlna, nem lenne soha tanulás, meg el se menne iskolába, de ha ott van, nagyon normálisan akar viselkedni. Szerintem nem akar szégyent magára. Érzem rajta.

Jó dolog volt az a játszóház! Valahogy ott is, meg az iskolában is jobban kijöttek a személyiségjegyek, mint az óvodában. Lehet, hogy a tanmenet része is, nem tudom. A játszóházban még jobban az egyének vannak a figyelem középpontjában, mert még annyira kicsik. Az oviban, az első kényszeres közösségben meg még nincs annyira személyes elvárás, hanem “csak” csoporttevékenység. Az iskolában, meg minden közösségi lét mellett, mégis csak egyéni teljesítményt kell hozni.

Értelmes dolgokról beszélgettünk, azt mondja, ő együtt érez egy, amúgy jó gyerekkel, akit mindenki bánt a fiú osztályában. (És úgy általában sajnálja azokat, akiknek valami bajuk van.) Én mondtam neki, hogy az nagyon veszélyes amit csinálnak vele, az a: kiközösítés. Mondtam neki, hogy talán próbáljon meg haverkodni vele, azt mondta, már gondolt rá, hogy beszél vele.

Egyik ki nem áll, a másik meg azt mondja, én vagyok a világon a legrendesebb. – Most akkor hogy van ez?…

Ne használj felesleges energiát, mert ezért valahol meghal egy madár.

Aranyos, először kiteszi a nem létező szótöredékben lévő i-re a pontot (az írásgyakorlásban), aztán írja alá a szöveget.

Bevált a korai fejlesztés. Megmaradt bennem, hogy minél kisebb egy gyerek, annál jobb a tanulási képessége. (Egy könyvből.) Ez azt jelenti, hogy 0 naposan a legjobb; gyakorlatilag zseni. De hát minden ezt igazolja, hogy pl. anyanyelvi szinten megtanulnak beszélni (egy nyelvet) vagy három év alatt. Satöbbi. A megtévesztés abban van, hogy az első hónapokban nem tudják visszajelezni, hogy mi mindent tudnak. Nem látható. Vagy csak alig. Épp ezért kell ilyenkor mazochistának lenni, és akkor is adagolni belé az infót. Nem tudom mennyi idő volt, de nagyon az elején. Valahány hét, vagy nem tudom. Még mutatni sem tudott a karjával. Észrevettem, hogy a figyelmével válaszol. Amit kérdeztem, odanézett. Háhá, röhögtem magamban, itt a visszareakció. Minden egyszerű dolgokat kérdeztem tőle, hogy hívja csak elő a fejéből rendszeresen. Egyrészt újraírja a tartalmat, megerősíti, másrészt a gondolkodás (egyszerű) folyamatát gyakorolja. Miért, hát nem az?!… Van egy kérdés, ő elgondolkodik, hogy tudja-e, és ha igen, mi a válasz. Egy feltételes elágazás. (Bár, mindig olyat kérdeztem, amit tudott. De azért ez valahogy folyamat bővült.) Ha nem tudja, akkor csak néz, gondolom, ilyenre nem is nagyon emlékszem. Volt olyan, fiatal, haver, kisgyerekes anyuka, aki torokból ki is röhögött, mikor hallotta ezeket a kérdéseimet unalomig. – Jól van na, gondoltam, lesznek még más helyzetek is, amikor a gyereknek nem csak itt a fa alatt kell hűssölni, és nézni a tarka világot. – A logika azt diktálta, vissza kell ennek jönni egyszer. Kicsit későn ismertem meg a Doman-módszert, mondom én ezt is kipróbálom. (Azért későn, mert akkor már elég izgága volt a kora miatt, nehezen ült meg a fenekén.) Megírtam a lapokat, és napokon át gyakoroltam. Heteken át. Aztán egyszer csak ment. Há, én is néztem!… A szókészletet eleinte sokra vettem, az hiba volt. Később csökkentettem, és akkor alakult. És azt is tudtam, hogy ez nem olvasás, de azért mégiscsak fejlesztés. Hogy absztrakt jeleket felismer. – Ja, meg ő akkor már tudott beszélni. Sokkal poénosabb, amikor még olyan kicsik a gyerekek, hogy beszélni sem tudnak, de “olvasni”, szótáblákat igen. És akkor ez mit jelent?… Hogy a fejük sokkal fejlettebb, mint a beszédkészségük. Vagyis a hangképző rendszerük. – Meg ez amúgy is poén, hogy egy gyerek még nem beszél, de felismer jópár szót. Ő mondjuk sokat nem tudott, nem is tudom, ötöt-hatot, nyolcat… nem tudom. – Meg aztán valahogy a számolást is hihetetlenül meg képesek oldani pár hónaposan, legalábbis megszámolni pöttyöket, azokkal is kísérleteztem, de azt hiszem abban nem nagyon volt semmi. És furcsa, amit ebben a kérdésben Doman bemutatott, mert a fene se gondolta volna, hogy a mozgásképesség, és az ilyesmi egymást erősítik. – Olyan tökéletesen most sem értem. Ő is csak közvetve jött rá a szóképes tanításra. – Amúgy a beszédről is azt írja, hogy öt éves korig képlékeny minden, addig kell beleadni mindent. Hogy megszületésükkor mindenféle nyelvekre képesek, később szűkülnek be, gondolom 5 évesen. – És ez teljesen ellentétes azzal, hogy pont ebben az időben kezdik el az iskolát. Vagy inkább még később. – Sőt, Magyarországon elég nagy az ellenszél a korai fejlesztéssel, sokan kifejezetten károsnak tartják. Az ilyeneknek én is mindig azt mondtam, hogy majd meglátjuk, lehet, hogy nem előnyös. Nyitott voltam én arra is. Mit lehet tudni egy új szisztémáról. Meg az elvont kérdések. Hadd szokja. Főleg kint valahol a természetben, ahol az ember jobban érzi a magányosságát. Készteti valami körbenézésre.

Bevált a korai fejlesztés. Megmaradt bennem, hogy minél kisebb egy gyerek, annál jobb a tanulási képessége. (Egy könyvből.) Ez azt jelenti, hogy 0 naposan a legjobb; gyakorlatilag zseni. De hát minden ezt igazolja, hogy pl. anyanyelvi szinten megtanulnak beszélni (egy nyelvet) vagy három év alatt. Satöbbi. A megtévesztés abban van, hogy az első hónapokban nem tudják visszajelezni, hogy mi mindent tudnak. Nem látható. Vagy csak alig. Épp ezért kell ilyenkor mazochistának lenni, és akkor is adagolni belé az infót. Nem tudom mennyi idő volt, de nagyon az elején. Valahány hét, vagy nem tudom. Még mutatni sem tudott a karjával. Észrevettem, hogy a figyelmével válaszol. Amit kérdeztem, odanézett. Háhá, röhögtem magamban, itt a visszareakció. Minden egyszerű dolgokat kérdeztem tőle, hogy hívja csak elő a fejéből rendszeresen. Egyrészt újraírja a tartalmat, megerősíti, másrészt a gondolkodás (egyszerű) folyamatát gyakorolja. Miért, hát nem az?!… Van egy kérdés, ő elgondolkodik, hogy tudja-e, és ha igen, mi a válasz. Egy feltételes elágazás. (Bár, mindig olyat kérdeztem, amit tudott. De azért ez valahogy folyamat bővült.) Ha nem tudja, akkor csak néz, gondolom, ilyenre nem is nagyon emlékszem. Volt olyan, fiatal, haver, kisgyerekes anyuka, aki torokból ki is röhögött, mikor hallotta ezeket a kérdéseimet unalomig. – Jól van na, gondoltam, lesznek még más helyzetek is, amikor a gyereknek nem csak itt a fa alatt kell hűssölni, és nézni a tarka világot. – A logika azt diktálta, vissza kell ennek jönni egyszer. Kicsit későn ismertem meg a Doman-módszert, mondom én ezt is kipróbálom. (Azért későn, mert akkor már elég izgága volt a kora miatt, nehezen ült meg a fenekén.) Megírtam a lapokat, és napokon át gyakoroltam. Heteken át. Aztán egyszer csak ment. Há, én is néztem!… A szókészletet eleinte sokra vettem, az hiba volt. Később csökkentettem, és akkor alakult. És azt is tudtam, hogy ez nem olvasás, de azért mégiscsak fejlesztés. Hogy absztrakt jeleket felismer. – Ja, meg ő akkor már tudott beszélni. Sokkal poénosabb, amikor még olyan kicsik a gyerekek, hogy beszélni sem tudnak, de “olvasni”, szótáblákat igen. És akkor ez mit jelent?… Hogy a fejük sokkal fejlettebb, mint a beszédkészségük. Vagyis a hangképző rendszerük. – Meg ez amúgy is poén, hogy egy gyerek még nem beszél, de felismer jópár szót. Ő mondjuk sokat nem tudott, nem is tudom, ötöt-hatot, nyolcat… nem tudom. – Meg aztán valahogy a számolást is hihetetlenül meg képesek oldani pár hónaposan, legalábbis megszámolni pöttyöket, azokkal is kísérleteztem, de azt hiszem abban nem nagyon volt semmi.És furcsa, amit ebben a kérdésben Domain bemutatott, mert a fene se gondolta volna, hogy a mozgásképesség, és az ilyesmi egymást erősítik. – Olyan tökéletesen most sem értem. Ő is csak közvetve jött rá a szóképes tanításra. – Amúgy a beszédről is azt írja, hogy öt éves korig képlékeny minden, addig kell beleadni mindent. Hogy megszületésükkor mindenféle nyelvekre képesek, később szűkülnek be, gondolom 5 évesen. – És ez teljesen ellentétes azzal, hogy pont ebben az időben kezdik el az iskolát. Vagy inkább még később. – Sőt, Magyarországon elég nagy az ellenszél a korai fejlesztéssel, sokan kifejezetten károsnak tartják. Az ilyeneknek én is mindig azt mondtam, hogy majd meglátjuk, lehet, hogy nem előnyös. Nyitott voltam én arra is. Mit lehet tudni egy új szisztémáról. Meg az elvont kérdések. Hadd szokja. Főleg kint valahol a természetben, ahol az ember jobban érzi a magányosságát. Készteti valami körbenézésre.

Érzelmi intelligencia.

Undorító egy ország. Tiszta nyomor, nem lehet pénzt keresni, és még ki is rabolják az embert. Már a kaja is olcsóbb Ausztriában, Németországban, mint nálunk, az agrárországban. A hatóságok a szart is kipréselik az egyszerű emberből, míg a nagy, korrupt gengsztereket békén hagyják. És amiről kurvakevés szó esik, hogy ami eltűnik a korrupcióban, az szegényíti a lakosságot eleve is, meg még növeli is az adókat. Tényleg undormány ami itt van. És az ellenzék az elmúlt négy évben sem volt képes érdemben elérni a lakosságot. Minden ismerősöm jobban él, akik bárhová elmentek ebből az országból. Faszán megkaptuk a jutalmat a hűségünkért, hogy maradtunk.

Magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik, magyarázkodik…

Van egy kis elmenápolyi.

Tele van szeméttel a fejem. Főleg szendergéskor keverednek is, amikor nincs annyira erő, hogy összetartsa őket.

Hát mondja, hogy nem olvasásból, meg írásból (hanem nyelvtanból kéne gyakorolnia), én meg mondom, hogy hát az a nyelvtan.

Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, a környezetemben mindenki tökéletes. Nincs is milyen hibájukat beismerni, mert olyan nincs nekik.

Miért kell nekem ezt a dögevőt nézni?…

Vasárnap, tehát rántott húst kalapálunk.

Minél egyszerűbb az életed, annál boldogabb vagy – hangzott el a tévében.

Meg egy amerikai vámtiszt nő mondja, hogy a nők többet hazudnak, és sajnálja, hogy ezt kell mondania, de ez van.

Könnyű felfogni a (hozzátartozói) halált hülyéknek.

Eltemette az alkoholista házastársát, aztán gyorsan szerzett egy másikat, és vígan dagonyázik, mint egy disznó.

Nem lehet, hogy arra gondolt, hogy egész életben úgy kéne élnünk (nem gondolva a halálra), hogy ne vegyük körbe magunkat szeméttel? – Én meg úgy gondolom, úgy kéne élnünk, mintha holnap meghalnánk. (Akkor talán tartalmasabb.)

Tegnap délelőtt találkoztam egy rendes magyar emberrel. Én is csodálkoztam… Azért van itt remény…

A mai magyar valóság inkább ez. Csak persze mindenki rejtegeti. De azért azt is említsük meg, hogy a testvéreknél, rokonságnál megy az öreg kiszolgáltatottságakor a nagy sunnyogás, egymás mögé bújás, hogy ki gondozza; lehetőleg a másik, akármelyik másik.

Ja, én egészen eljutottam oda, már évekkel korábban, hogy három gyerektől felfelé senki nem lehet környezetvédő. Főleg aktív. Ilyen szervezetben. Akkoriban nem nagyon értették miről beszélek. Az ember rohadt önző fajta. És egy nagy csoda a gyereknevelés, nekem is az, de azért ne legyünk képmutatóak; főleg azok ne, akik televállalják magukat, aztán komolyan aggódnak a világért.

Amúgy is helyesebb egyszerűbbé tenni a tárgyi környezetünket, és uralkodni a vásárlási mánián, amit a cégek erőltetnek ránk. Erre a legnagyobb példa a december, de van más is. Mindenféle hülye szokás és hagyomány. Na, és mindamellett, hogy mindenki egyéni és misztikus akar lenni, soha az életben ennyire nem majmolták egymást az emberek, mint manapság; tehát senki nem akar kimaradni. Ha egyszer valami beüt (amihez vásárolni kell), akkor megy az összes. Aminek a végkifejlete, hogy tele van a családi környezet szeméttel, ipari hulladékkal. Tényleg felesleges tárgyakkal. Ezeknek az előállítása meg csak hajtotta a gyártókapacitást, szennyezve az élővilágot.

Az az érdekes benned, hogy semmi érdekes nincs benned.

Igaz, hogy féloldalas a jelen helyzet, de nem véletlenül. Ez most így jó. Azért a férfiaknak volt itt több száz éven át fölényük; legyünk már őszinték.

Azon agyaltam, hogy nem sül le a képükről a bőr, hogy milyen szegény, meggyötört embereket fosztanak ki!… Hát hogy néznek ki azok, akik ott hallgatják a minisztert!… – De, amúgy meg igaz, ez kell nekik. A migránsok gyűlölete fontosabb, mint a saját boldogságuk. – Magyar jellem.

Eseményhorizont.

Fáradás. Én meg már ezt, hogy a tetkónak egy ilyen tonnás szintje, mintha az hozna valami mélységet egy személyiségnek. – Jó lesz azt szemlélni, hogy milyen gyorsan kifordul majd a divat belőle.

Amikor negyvenes nők heteken át szervezkednek, összebeszélnek, hogy elmennek csajos bulizni. Rém hajak, köröm, büdös parfüm, nagy seggek, izzadó fejek, torokból röhögés, és teljesen részegek, és valami olyan tájidegenek, hogy az na!… (Undormány öltözetben.) Nekem teljes fogamzásgátlás. És még beképzeltek is. Tetkó, barna, fényes harisnyában.

A világ folyásának nincs erkölcsi érzéke. Csak a társadalomnak. A pszichopaták is szabadon tevékenykedhetnek. (Még örömüket is lelik benne.)

Kinek modernebb a lakása…

Ez egy sötét nemzet. Nem kell idegeskedni a választások miatt, meg amiatt sem, hogy mik történnek. Itt már minden elbaszódott jó rég óta. Egyénileg kell túlélni. Kis, szellemi körökben élni. Továbbvinni az értelem lángját. Nem is tudom minek, csak úgy. Undergroundban. Tudomásul kell venni, hogy a lakosság 5 százaléka értelmes. Kár erőlködni megérteni, vagy megértetni. Magyarországon az IQ púp nem 100-on van, hanem kb. 90-en. Belső ázsiai stílus.

…és mi marad a legyekben?…

Több esze van, mint az anyjának…

Este olyan jót festettünk, mint még soha!

…azon minden elfér, még szarral is bekenhetem.

Elalváskor, szenderegve, félálomban azt kérdezi tőlem: “nem hallod, hogy valakik jönnek fel a lépcsőn?”

Nagy, rohadt, hátasló.

Fúj, beszéltem egy rohadt döggel!…

Az is igaz, hogy a hegyikristály is, meg a rohadt dög ember is anyagból van, de micsoda különbség mégis a szépérzéknek!…

Zeller, kelkáposzta, sárga- és fehérrépa. Na, ezeket szépen megtisztítottam, porciókra szabdaltam, bezacskóztam, és be a fagyasztóba. Hosszú távú leves használatra. Kényelmesen. (De van ott még medvehagyma, meg húsféleörvény is.) Krumpli, hagyma, fokhagyma, az meg jön a frissből.

Egy hülye volt, aki kitalálta, hogy a gyalogátkelőhelyre ráengedi az autósokat a lámpa. (Tudom, az volt a cél, hogy gyorsítsák a forgalmat.) Elsőbbsége volna a gyalogosoknak (amúgy is), DE NEM ADJÁK MEG! Előtte-mögötte elhajtanak, vagy rányomulnak pofátlanul, úgy, hogy a gyalogos ott bandukol a zebrán szatyrokkal, gyerekkel, a saját, folyamatosan világító zöld lámpájuknál. – Hol menjen át a gyalogos?… A zebrán, vagy máshol? Hol biztonságosabb? Ha máshol, akkor legalább ő maga döntheti el, mikor nem jön autó. Ha lámpás, befordulós gyalogátkelőhely van, akkor a lámpa kiengedi a gyalogos csordát, zöldje van, és rá az autósokat, azoknak is zöld van, és az autósok fel vannak háborodva, hogy a gyalogosok akadályozzák őket a haladásban, hiszen zöldjük volt. – És senki nem ellenőrzi, hogy megadják-e az elsőbbséget. Szerintem otromba dolog a gyalogos előtt átmenni az autósnak, de még mögötte is. Legalább várja meg, amíg átér. – Borzasztó! Folyamat ilyeneket lehet hallani, hogy gyalogátkelőhelynél van a gázolás. Kicsit kéne a KRESZ-t módosítani, vagy ellenőrizni a közlekedést. – Nyugat-Európában, nem tudom mivel érték el, de csak ha az út szélét megközelíti a gyalogos, már lassít, és meg is áll az autó. Még ott is, ahol nincs is gyalogátkelőhely. – Egyszer olvastam, hogy bizonyos országokban kiadványt adnak a Magyarországra készülő turistáknak, hogy a gyalogátkelőhelyeken, vagy ha gyalogosként átmennek az úton vigyázzanak magukra, mert az életükkel játszanak.

Egyébként bármilyen bekanyarodó járművel szemben a gyalogosnak elsőbbsége van, ha van gyalogátkelőhely, ha nincs. Fontos tudni azt is, hogy sok autóst is elcsapnak, amikor kiszállva az autóból megy valami ügyet intézni. És az erőszakos autós is gondolhatna arra, hogy egy másik zebrán meg a saját gyerekét terrorizálja egy másik autós. – Gondolkodás!… Közösség… Úgyhogy én megállapítom, hogy jelenleg a zöld lámpás, vagy bármilyen gyalogátkelőhelyen a gyalogosnak nincs elsőbbsége (nem hivatalosan, de ez a valóság), érdemes észnél lenni az autósokkal szemben.

A hatóságok Magyarországon a gyalogosokat cserbenhagyják; kiteszik őket az autósok önbíráskodásainak. És nagyon kiegyenlítetlen, mert a gyalogos védtelen, míg a másik meg vagy egy tonna vassal van. És akkor a dodzsemes nemhogy ezt bekalkulálná előzékenyen, hanem fordítva, még ő fenyeget a nagyobb súllyal, meg lóerőkkel. Tiszta ketrecharc.

Fincsiklandozó.

Annyira nagyon szeretem ezt a gyereket!…

Mimikri.

Senki nem tehet arról, hogy az anyja Karcsinak nevezte el.

Ritkán megcsinálja a fejem a mentes sör is.

Képtelen vagyok lelépni, olyan gyönyörű ez a lány.

Olyan, mintha egy éve ment volna el, pedig csak tegnap volt…

A hibás gén öröklődik.

Beszüntetem az emberekkel a kommunikációt. A kezdeményezést.

Bazmeg kinézek az ablakon, és az út túloldalán a volt anyósom, meg apósom sétál a gyerekemmel; van ebben valami abszurd… Jogunk van hozzá, csak azt nem tudjuk, mit csináljunk vele. – Az ember valahogy megérzi az orientációt.

Idén is csak egyedül voltam nála szentestekor. (100%, hogy a szeretet ünnepe.)

40-től felfelé képtelen vagyok szót érteni a nőkkel.

Tegnap ahogy jöttem a kórházból, a kihalt utcán, egy csóró, középkorú pasas bandukolt velem szemben, és oldalra nézve sandított egy építkezésre. Gondoltam, simán elmegyünk egymás mellett, erre hirtelen féltesttel pillanatra megállt előttem, és “békés karácsony”-t mondott, én megköszöntem, és hasonló jókat kívántam, és már mentünk is tovább. – Meglepődtem. Valahogy arra gondoltam, vannak azért itt még normális emberek. Se egzisztencia, se hírnév, se semmi, se karácsonyfa, se semmi látvány, se szép ruha, és mégis… nem is a szokás. Nekem biztosan nem, de ha már az, vannak még érzékenyek, épp, csak a lényegre. – (Nem is olyan a közeg, hogy érvényesülhetnének.) Nekem az is tetszett, hogy “békés”-t mondott, nem “kellemes”-et. Mi kellemes?… Egy termálvízben dögleni. És nem is “áldott”-at, mint az most politikailag korrekt, mert épp olyan kormányunk van, amelyik ezt erőlteti a fejünkbe, hogy a tisztes keresztény kultúra letéteményese, tehát alap, és minden alap ő is. – Amúgy meg a béke az kell ide, pont. – Egyszerű, csóró, kódorgó, magányos, de bölcs és szeretetteljes.

Sok hülye alkalmi Tereza anya…

Hú de idegenül érzem magam a letisztított tűzhely körül.

Pojácák.

Nem sok mindent visz át a túlvilágra… ez jutott eszembe a szomszédjáról, annyira sovány.

Annyi mosogatnivalóm van, hogy egy év száműzetés.

Kis tücsköm.

Ki kell magam körül az embereket takarítani, mert annyira elhülyülök, hogy nem találok ki az ajtón.

Most jutott eszembe, az anyám kockázott fokhagymát a kocsonyára, a paprikára tette, miután kiöntötte a tányérokba, attól volt olyan jó illata, íze.

Minden családba kerül egy gonosz.

A kicsikémet nem felejtem, hogy a lázálomban percekig milyen volt. Nyitott szemmel félrebeszélt, el akart kapni, megfogni a levegőben tárgyakat, meg a karomat fejte, mintha be akarna húzni magába, aztán rám nézett, és mintha vigyorogni akarna, hogy mind kilátszott az összes foga, és nagyon lassan elkezdett sírni. Először azt hittem, hogy poénkodik, majd láttam, hogy inkább kétségbeesett, és nagyon fél, vagy fájdalmai vannak, vagy szenved valamitől kikaptam az ágyból, be az ölembe a kis-nagy nyolcévest, és magamhoz szorítottam, aztán nagyon lassan kezdett megnyugodni, és magához térni. – Megviselt, és meghatott. Ideges lettem, és féltem is. Attól tartottam, hogy nem jön ki ebből az állapotból.

Ugyanolyan tök feje van, mint egy átlagembernek. És igenis tudja tenni a dolgokat, felemeli a kezével, leteszi, meg ilyesmi. Nagy ész nem kell hozzá, csak akarat. Szinte hihetetlen, mert az átlagos külső mögött egy akkora nagy, összeszáradt agyú, nyers buta rejtezik, hogy az hihetetlen. Úgy röhög torokból, hogy csak zeng minden, és nem is szégyelli. Semmilyen összefüggést nem ismer fel. Hogy mit kéne, vagy mit nem. Teljesen szimpla, és direkt. Szerintem életében nem merengett el semmiről. – Igazán különleges. De van még (minimum) egy társa is. Egy beszélő állat.

Boldog… ránézésre inkább bulldog.

Jesszusom, a csaj rájött, ha sokat eszik, és nem mozog, eldagad.

Én egy pár embert megtanítottam már bocsánatot kérni…

Menten kipusztulok, mint a dinoszauruszok.

Hát ez egy valami a sült kacsa… volt egy bevált formám (akár csirkére), hogy kezdésnek megpirítom kevés olajon, kicsit barnára, aztán félrehúzva, levéve a hőt is, elkezdeni lassan vizet önteni bele, nehogy felrobbanjon, kell, hogy ne legyen az olaj annyira forró, aztán vagy másfél órás főzés fedővel, és a végén fedő nélkül lepirítani. Serpenyőben. Kényelmesen. De mézzel teljesen más. Nagyon komoly tanulmány…

A pápuákat nehéz túlöltözni, és mindig röhögnek!

Szabályokat kéne felállítani, de még az is macerás, hát még a betartása.

Jól haladok a környezetem egyszerűsítése felé. Minden modernebb lesz, átlátható, hatékony.

Há, múltkor milyen jól megcsináltam két dolgot is!…

Nem is tudom, az idő valahogy gyorsabb, mint a keretrendszer. – Rég kimegy alóla minden. Szokatlan, mert gyors, de benne van a sok megújulás.

Nyegle hülye mindenki. * (Telefonba nem olyan feltűnő jegyzetelni.) * Kikanalazni a szemgolyódat. * Néma ló.

Amikor lekerül a belvárosi fodrászüzlet kirakatából a kisárgult csipkefüggöny, na, onnantól kezdve tartom hivatalosnak a rendszerváltást. – De hát érthető is, tele vagyok jó szándékkal, egy életfilozófia nem változik meg egyik napról a másikra; van, hogy generációnak kell cserélődnie.

Igazam volt?!… Igazam volt. Nagy üresség, érdektelenség, pénztelenség. Egészen közelről lehet szemlélni a vezetésnek. * Ugyanis egy szélforgónak is van egy küszöbértéke, ami fölött indul csak be. Kis légáramlattól nem pörög. Na, ez a kellemetlen helyzet van a helyi kisvállalkozóknál is. Kereskedelem, vendéglátás. Ábránd, a nagy, állami kiszipolyozás mellett. * Szépen meg lehet nézni a helyi adventi vásárt, ami kiállítása a gazdasági helyzetünknek. És minden tiszteletem azoké, akik még ott hisznek valamiben. Küszködnek. * Talán ha az önkori osztogatna ingyenes zsetonokat a népnek, amivel kuponszerűen vásárolhatnának a kihelyezett kis intézményekben. Kontra: Politikusok, közalkalmazottak, nyugdíjasok. – Csak ebből a háromból meg egyik sem megy oda lazulni. A nyugi otthon nézi a tévét (M1), a közisek elmennek egy nagyobb városba ünnepelni, a politikusok meg inkább Bécsben isszák a forralt bort. – Elvis él! Boldog karácsonyt! Szép fények, zene, és csak a szél járkál a tárgyiasult környezetben…

Pedig mennyire jogosan polgárias volna enni a forró kolbászt, inni a meleg italt, hallgatni a zenét, nézegetni a ragyogó fényeket!…

Kiöregedő tyúkok szenvedése az aerobik termekben.

A Karácsony Gergely egy lépfene.

Tengerimalacokba kell botlani. De van idegsertés is. …

Rá is jöttem: a magyar ellenzék azt hiszi, minden pártnak csak kormányon van lehetősége tenni valamit; pedig ez egyáltalán nem így van. Éppen hogy azzal válhatna bármelyik elsővé, ha még ellenzékben meg tudnák mutatni, hogy tudnak fordítani a kóros folyamatokon. – (A nép értékelné.)

Megsütöttem a májat, meg a nyakat, meg a szívet, meg a zúzát. Jó lett. Kis chilit tettem mellé. Zsírral tunkiztam, aztán majonéz, később inkább nyers hagyma. Durr!…

Magam is csodálkoztam, hogy megálltam nekik, talán azért, mert évek óta békén hagytak. Egyszer ezt is ki kell próbálni. Szokásos ünnepi kérdések, persze, furcsa volt, kicsit zavarban voltam. – Tiszta gyogyósok, faszért nem hagytak elmenni, mint máskor. – Csak károgni tudtam, hogy a 2017-es év a süllyedés éve volt. És 18-ra sem látok semmi reményt. – Faszok, egy kamerával és egy mikrofonnal terrorizálni a város lakóit!… Ismerem mind a kettőt, így kibaszni velem!…

Tegnap mindig mindenemet elhagytam. Ez így nem jó. – Ja, láttam egy annyira laza csajt, hogy úgy ment, majdnem minden testrésze elgurult. Hülyének, de legalább magabiztosnak nézett ki. És arra gondoltam, talán igaza van.

Igazi esős trutyi idő van. Nagyon szexi.

Kivittem a kacsa darabolásához az új bicskámat, volt valami megérzésem, meg odakészítettem három nagy, durva konyhai szeletelőt, meg egy kisebbet is. Hát, az egyik, fogazott nagy, valamit alkotott, a mell átvágásánál, de a többi erre nem volt jó. Viszont a bicskám az vitt mindent, mint a szar! Mellcsontot, mindent. De még a combgömbcsuklókat is, ha nem céloztam jól. Igaz, annak idején megadtam a módját az élezésének, először egy mesterséges fenőkővel, aztán meg egy nagyon jó, természetes élezőkővel, a kedvencemmel. – Komolyan, csodálkoztam, de tetszett. Elég nagy is a bicska, meg vad, acélmarkolatos, erős is, van benne anyag, meg valami elég jó acélból (3CR13, keménység: 53HRC) van a pengéje. – Á, hát az csúcs volt, mint valami varrógép, úgy vágtam át a mellkas csontot. És a nyúlós bőrt is, szépen szelte. Kényelmesen, könnyen vitt mindent. Legalább volt valami haszna. Az első normális felhasználása volt. Visszadolgozza az árát. (Nem is érdemes vele adott esetben valami rézdrótos vezetéket elvágni, mert csak kibassza az élét. Azt inkább valami kukásabb bicskával.) A kacsadarabokat meg bepácoltam fűszerekkel, várok vele órákat, aztán megy a fagyóba külön-külön csomagolva.

Tegnap normális volt. És már azt is megtapasztaltam, hogy a szülőnek mindig többet kell tenni a szeretet kimutatásában, mint a gyereknek. Mert azok kicsit hanyagok ebben; függetlenül attól, hogy mi van a lelkükben. Viszont az üzenőkön megírtam neki, hogy nem fogok többet írni neki addig, amíg ő sem ír. Ennyi.

Autómosóban dolgoztam álmomban Oroszországban. A derékig felemelt jófajta kocsit belülről takarítottam. Időre. Gengsztereké volt. Vagy 30 centis sárféle volt benne. Aztán éber állapotban vettem a teszkóban egy nagy ló kacsát, féláron. Feldarabolgatom, aztán ünnepek alatt megsütögetem. – Rohadt életbe, elhagytam közben egy mappát, benne az anyám igazolványaival. Vagy fél órával később mentem vissza, és ott volt, ahová tettem, hála a jó istennek! – Meg is bolondultam volna, ha megint ilyesmit kellett volna csináltatnom. – Hihetetlen, pedig már mindenre figyelek, hogy el ne hagyjam, de úgy látszik mégsem; nem elég jó.

Hiszek az isteni gondviselésben. Pedig nem vagyok vallásos. Egyesek könyörögnek a sorshoz, hogy valahogy leckéztesse meg őket.

Mostanában én is nagyon átértékelem ezeket az internetes megnyilvánulásokat. Főleg a sajátomat. Nem fogok naplózni másoknak, inkább csak magamnak. – Idén tök hülye divat lett a Messengerben pornófilmeket küldözgetni. Nagyon fárasztó jelenség. – Szóval, csak a saját dolgaim eltárolására fogom használni ezeket a szolgáltatásokat, ezt-azt megnézek, de már nem érdekel, hogy kinek milyen jót vagy okosat mondjak. Szerszámként kell használni a lehetőségeket, nem pedig valami bűvöletként.

A mások véleményével nem kell törődni, nem kell megfelelni senkinek. Használni kell az internetet, de csak saját haszonra. – Kár az is, hogy visszaszorult az email. Magamat kell építeni, nem másokat.

Tényleg, nem tudom, hogy a kereskedelem felfedezte-e ezt a piaci rést, de nekem a legjobb volna egy max. 20 centis karácsonyfa, feldíszítve, világítással, amit csak elő kell venni egy dobozból, és bedugni a konnektorba. (De felfújható is lehetne, az még jobb is, mert összecsavarva nagyon kicsi helyet foglalna egy évig.)

Tényleg, ha valaki nem tudná, karácsonyra kell szerezni valami fenyőfát (másmilyen nem jó, mondjuk nyárfa), amire kell színes-fényes dolgokat rakni (díszítéseket, tárgyakat – de mondjuk egy 600 kilós autót nem; az már nem jó). Ráakasztani, vagy ráteríteni. Elektronikus világítás is lehet. Bármi, ami fényt ad. Aztán nagyon sokat kell enni. Még és még… Mindenkit szeretni; kibírható… pár nap. – Végén, ha élő fa volt, kidobni. Ablakon. Mehet a kukába. Ha mű, akkor learchiválni jövőre, mert akkor is lesz ilyen kényszer.

Ez a Karácsony Gergely, ez a bénabogár, ahogy kézen fogja a töketlen MSZP-s macikát, hát… nagyon gagyi. Mint valami félnótások, akik nagyon helyesen fel is vállalják a melegségüket. (Ők fogják megmenteni Magyarországot a romlástól.)

Kérjük, telefonálás előtt a gyógyszereiket vegyék be.

Általában a balta a kisebb, és fejben laposabb szerszám, a fejsze nagyobb, és inkább ék alakú fejjel. A szekerce kisebb, az éle hosszan lefelé hajlik, hogy a használó alatta tudja megfogni, közel a fejhez, és van benne szöghúzó is, akár kettő is.

Ha okosat tudsz mondani, akkor meghallgatlak, ha nem, akkor viszlát.

Öngyilkossági kísérlet: átkelni a zebrán.

A kisváros, az város light. Igaz, hogy most a legszebb az ünnepi világítás, amióta csak világ a világ, de azért az adventi vásár az jó. Az is jó. Első hétvégén ki is próbáltuk a kisfiammal, és teával révültünk. Tényleg jó volt, adventi vásár light, de akkor is… Jobb lenne, ha több árus volna, mert így iparművészetileg light. Amúgy a vásár bright, de azért mégis light. Gondolom, azért kevés a vállalkozókedvű árus, mert attól tartanak, hogy a bevétel light – lenne. Mindenképpen adventi vásár light, mert hétköznap zárva. És ha zárva, akkor light. Ha kicsit nyitva, és látogató light, akkor a vállalkozóknak bevétel light. Így lesz az, még talán, hogy bár bright a vásár, mégis lehet, jövőre annyira adventi vásár lesz a városházától két méterre, hogy light; azaz nem is lesz. Mert a vállalkozók látják, hogy idén light, akkor jövőre sem lesz bright. Így van az, hogy a város vezetése közelről láthatja, hogy mitől light egy vásár, ha a látogatóknak a pénztárcája light. Így van az, hogy akarunk valamit, és mégsem lesz semmi. Bármennyire az akaratunk az, hogy hasít a mi magyar honunk, mégis inkább csak light.

Hülye kurvák!…

A formából kell, hogy felismerjék a helyzetet, nem a címkéből.

Most már nemcsak a Facebook-ot tartom unalmasnak, hanem az Instagramot is.

Tényleg nincs motivációm. Egy rohadt űrlapot is képtelen voltam hiba nélkül kitölteni, és aztán röhögve fogadtam.

Bringás csavarhúzókészlet (belefoglalt imbuszkulcs készlettel), egy állítható villáskulcs, meg egy kombinált fogó. Ez a legkisebb, de leghasznosabb szerszámgyűjtemény, ha fontos a kevés hely. – Amúgy minél több, annál jobb; de hát valahol egy véget kell szabni. És adott esetben lehet minimál elvárás is.

Szegény, most hogy úgy alakult, kétszer mentünk egy-egy nap, mondja, hogy jöjjek ám naponta többször!

Tényleg hülye picsák.

A fiatalokban van a legtöbb progresszió!… Stílus. Minimális tárgyiasult környezet.

Én úgy gondolom, hogy szinte mindenkinek összejön. Akkor nehezebb, ha egyszerre minden. Vagy egynél több. Akinek eddig nem, annak jó. Lehet, hogy soha, de lehet, hogy egyszer csak… én nem kívánom. Nem rajtam múlik. Meg senkin. Az élet dobja. Akkor majd lehet révülni. Egyébként az a legjobb megtapasztalás; belülről, saját bőrön. Majd lehet emlékezni…

Ma pont eszembe jutott, hogy azok az öregek, akik a szocialista építés időszakában szocializálódtak egész életükre, nem léteznek ellenségkép nélkül. Ez régen is így volt, ez volt a mocskos, hanyatló, nyugati kapitalista világ. A burzsoá elnyomás. Most ugyanezzel lehet őket befogni. Ki az ellenség?… És amúgy is vezérelvűek. Diktatúrában megszokták. Fontos elhitetni velük, hogy egy jó eszmében hisznek. A saját javukra. Hmm… ja. Dilinyósok. Fúj, migránsok, fúj Soros!…

Lehet, veszek egy spéci baltát, ha elmegyünk a kisfiammal gengszterkedni az erdőbe, legyen egy ilyen is. Ismerje meg ezt is. Remélem nem lenne baja. (Lábai…) Majd elmagyarázok neki mindent. Meg még úgysincs. – Meg hátha egyszer találkozunk egy zombi hadsereggel, és akkor lesz valami fegyverünk. Számítógépen már úgyis eljátszott velük százszor.

Megint megtudott lepni… Ő nem mondott semmit, én is csak véletlenül láttam meg, de mostanában írhatta. Ami fénykép már a kezdetektől ott van nála a kisfiamról, annak a hátlapjára írt egy ünnepi üdvözlő szöveget, mintha képeslap lenne. Gondolom neki küldte volna. – Jó pár hónapja, amikor próbáltattam vele az írást, két-három betűnél több nem nagyon ment, és az is épp eléggé megviselt engem. – Most meg ezzel brillírozott. De szerintem már el is felejtette. Az is csoda, hogy ki tudta venni a fiókjából az alkoholos filcet, amit azért vittem, hogy a cuccaira ráírjam a nevét. Meg hogy honnan tudta, hogy közelednek az ünnepek?!… Egyébként a halottak napját is valahogyan megérezte. Talán az időjárásból. – Mostanában jól van, jól bánnak vele, elégedett vagyok.

Feladónak még a régi címünket adta meg, ahol vagy száz éve laktunk. Komolyan megható!… Nem is tudok mit mondani… főleg, hogy a fiamnak szánta.

Miken gondolkozol egesz nap? – a kaján!

Tényleg, most már lúggal mossák az agyakat. Véletlenül az M1-re kapcsoltam, ahol azt magyarázzák, hogy Soros pénzt ad a vidéki társadalmi szervezeteknek, akiknek a révén migránsokat akarnak betelepíteni. Aztán mutatnak valami nagy, magyar panelházat, és mondják, hogy ők nem akarják, hogy az a sok szociális lakás, amiben szegény magyarok laknak, hogy megteljenek migránsokkal, és elveszítsük a kultúránkat. Mondja ezt, valami helyi politikus, öltönyben. – (Szintet léptek. Annyira durva a hazugság, hogy már fájdalmas.) A dolog előzménye, hogy Soros üzente, nem hagyja, hogy Magyarországon elnyomják a civil szervezeteket, és a vidéki lapokat, ezért ő ezeket támogatni fogja pénzzel, hogy megmaradjanak a demokratikus rendszerek. Ennyi. Ebben az összefüggésben Soros meg sem említette a migránsokat, nem is arról van szó. Tehát: a kormánypropaganda szerint, a mi lakásainkba migránsokat akar telepíteni a Soros, és ha mi ezt el akarjuk kerülni, akkor szavaznunk kell a kormánypártra majd a választásokkor, ugyanis ők, megvédenek bennünket ettől. – Oké, értjük. – Mit kell még tennünk szabad akaratunkból?…

A nyugdíjasok mennyire biztosak lehetnek, hogy értik a dolgok menetét. – Áhá, nem kellenek ide azok, igenis!… Egyébként tegnap nyomasztó látvány volt, a buszmegálló tele volt öreggel. Csak. Olyan látomásom volt, mintha valami elkülönített nyugdíjas birtokon lennék. Hú, nagyon életidegen volt!… Mintha egy egész város valami (kintlakásos) öregek otthona lenne. – Pont eszembe jutott a kormánypropaganda, hogy tényleg, sikerült megcélozniuk a szavazóbázisukat, megtartani őket ebben az országban. – De hol vannak a fiatalok?!…

A nyugdíjasoknak van egy szervük, ami sosem betegszik meg. Az, amivel beszélni tudnak. Az olyan gumiból van, ami soha nem fárad el. – Az kitart a végsőkig. – Mind, kis, egyéni tévébemondó; nagy megmondó. Világ bölcsei.

Nincs itt semmi látnivaló!…

Amikor tanítják a célzást: alsó széle közepe. – Dehogy is: homlok közepe.

Have a nice day… have a nice weekend… meg satöbbi is átkerült az amerikaiból a magyarba, nagyon helyesen; hangoljuk magunkat pozitívra, de ez nálunk úgy néz ki, hogy kedvesen kívánnak minden szépet, aztán ugyanolyan állatok egymással, mint bármikor; azonnal elgázolnak például bárkit a zebrán, ha nem elég éber.

Szép napot!

Az életnek van egy hullámszerkezete. Balgaság azt hinni, hogy mindig csak felfelé tart. Persze, az emberek szeretnek a relatív viszonyokkal szórakozni, és kellemes tévérzetet teremteni maguknak. Például azt hinni, ha ráfókuszálják a kameráikat egy lefelé tartóra, akkor attól ők felemelkednek; pedig nem, ez csak optikai csalódás.

Persze, azon nem lehet csodálkozni, hogy néha beborul az elméje az olyannak, akinek beborult (átmenetileg) az élete is.

Olyan depresszív az elborult elméje, hogy csoda, hogy még vécére kimegy. Dülledt szemekkel mondja a maga igazát, és egyre keservesebb harcot folytat, hogy elrejtse a tébolyát. Közben gonosz mindenkivel.

Városomnak szebb az ünnepi kivilágítása, mint eddig bármikor; tényleg. Ugyan első nap végigröhögcséltem, sírást mímelve a gyerekemnek, hogy lám, mennyire megható ez a sok szeretet, mostantól nincs testvérgyűlölet, mostantól mindenki jól bánik a gyerekekkel stb. Azért ha szebb valami, az jó. Végre monokróm lett a karácsonyfa. Kevésbé giccses. Haladás. – Este azon gondolkoztam, a karácsonyi ünnepeket meg is lehetne szabadítani minden vallási felhangtól, és akkor is ugyanilyen szép lehetne. Pl. “Vidám telet mindenkinek!” – lenne a feliraton, bármilyen, a mostanihoz hasonló díszítésekkel. – A tél sötét és hideg, érthető a szebbé tétele. Fényekkel, színekkel, étellel-itallal. Ünnep, zene.

Egyik nap felfigyeltem, hogy az ajándékboltban gyakorlatilag ipari hulladékot lehet venni. Megrökönyödtem, hogy ezt előállítják, minden környezeti szennyeződéssel, aztán valakik ezért pénzt is adnak, és megint szemét lesz belőle. Kellenek a nem kifejezetten hasznos tárgyak is, de az, ami ennyire giccs, és hasznavehetetlen, csak valami hülye divathóbortnak az eredménye, az értelmetlen. De így szép a világ, lehessen benne bármi.

Kisvárosi emberek, nem túl öregek, vállalkozók; jönnek-mennek végzik a dolgukat, és a véleményük rá van írva az arcukra. Olyanok, mint a falusiak. Kipletykálnak másokat, és vagy dulifuliznak, vagy rajonganak. – Kőbevésett életfilozófia. Hagyományos családmodell. Némi modern külsőséggel.

“ A kispolgár gondolkodása saját világának rabjává teszi őt.“ https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Kispolg%C3%A1r

És ő az, aki?…

Ma pont patentül mentek a dolgok.

Nagy, rohadt tehén.

Téli huzavona Olyan, mint egy tinédzser. Utál vastagon felöltözni, viszont fázik abban, amit ő elégnek gondol. Ma el is mondtam neki. Jó kis ellentmondás. tájékoztattam, hogy létezik olyan szint is, amikor egyáltalán nem érzi az ember a hideget. Addig kell fokozni. – Új jelenség. Szerintem el is szokott a hidegtől, a kintléttől. – Ha nem változik, nekem kell irányítanom a dolgokat. Nem értem miért nem látja át ezt.

Dumálgattunk erről-arról, aztán kicsit jobban sikerült kiraknom a puzzle-t. A lelkivilága. Ami amúgy megdolgozza a fejem. Voltak ellentmondásos részek. Közben minden egy logikán ment. Félreértettük egymást. Így szokott ez lenni az életben. Most néha beköpött egy-egy választékosat. Pl. “elvont értelemben is, meg nem elvont értelemben is”. Én meg törtem a fejem, hogy ahhoz a témához hogy jöhet elvont értelem; még én éreztem magam hülyén, de nem szóltam. Máshogy van most minden, hogy jobban értem. – Meg különben is, ki a fene várja el, hogy egyszerű legyen. Jó kis fejtörés. – Megint láttam valamit. Egymás előtt úgysem tudunk elrejteni semmit. – Az biztos, hogy az én logikámon megy. De nem teljesen; nem is baj. Egyelőre jobb. (Ő meg engem lát jobbnak.) – Miért is ne lennének egy nyolcévesnek orientációi. Többféle. Pont akkor jó diplomáciában. – Néha húzza az agyamat, de talán egyre kevesebbszer. Átértékel, átlát. Ritkán akaratos, mint a fene. Máskor meg aranyos, és még segíteni is akar. Szereti a rögtönzött protokollt. Nagy arc!… Kiharcolja a magáét, de azért sérül is néha. Egyértelműen, sajnos. – Elég felvilágosult. Talán megint kezd visszatérni, hogy a korát meghaladóan fogalmaz. Ritkán. De azért benne van az ellenkező is. Egy kicsit majd mindent máshogy csinálunk. – Totál kötelességtudó az iskolában. (Ha én ezt jól látom.) Nem gondoltam volna. Nem tudom mi motiválja, az eredményesség, vagy csak nem akar konfliktust. Még talán az is igaz, hogy eddig, ennyire nem volt ilyen. Ott, akkor mindent alárendel. Ez minden szülő álma. – Jó, hát van benne zsiványság is, meg ügymenet a haverokkal, de számon tartja a kötelességeit. Még engem is hátrébb sorol adott esetben. * Fura, de tulajdonképpen inkább ez jó. Talán biztonságot is akar. Jó tagja lenni egy közösségnek; szerényen. Mindegy, lesznek még kanyarok…

Voltam helyi rendezvényen, és hát az a gőg… amint kiderül az ellenvélemény. Nőkkel is közönségesen. De hát nincs mit tenni. Mindenféle világfelfogást el kell fogadni. Többség dönt.

Még ha zenepedagógus is, ahogy öregszik, szűkül össze a fej, nem lehet mit tenni.

Azt hiszem rájöttem valamire; erre jó volt, hogy annyit jártam hozzá.

Kötelességtudó. Az iskolában biztos. Én legalábbis ezt látom rajta. Még a napköziben is. A kereteket mindenképpen betartja; jó, azért van benne élet, de sokkal kötelességtudóbb, mint én azt gondoltam. Sokkal!… Igazán meglepett.

Fene se tud eligazodni ezen a gyereken. Többnyire nagyon aranyos, néha érthetetlen.

Magyar verseny: ki tud önmagából a lehető legtöbbet elrejteni, és a másikról a lehető legtöbbet megtudni.

{zöld környezet, újrahasznosítás} Tegnap (míg vittem ki a szemetet) találtam a kukában egy 8-10 literes, hatalmas, fehér /átlátszó/, hosszúkás, üveg borosballont. Mindig szerettem volna egy ilyet, beletelepíteni valami élővilágot. Meg is csináltam növényes akváriumnak. Vettem a tetejéhez egy nagy parafadugót is.

A komcsi időkben azt mondták a mai vérnyugdíjasoknak, hogy az “imperialisták”, aztán a későbbi, új baloldal (rájuk), hogy “bérből és fizetésből élők”, a jobb oldal meg, hogy “zúnió, migráncsok, soros”.

Valamivel több, mint kettőre (2,33) jut egy nem normális (fel-le). – Ha csak a le, akkor kicsivel több, mint ötre (5,66, vagy a fel is). – Kb. minden hatodik (6,66) zizzent, vagy éppen túl jó.

Milyen egy vérnyugdíjas: Pocakos, nagy, püffedt fejű, a magyart is alig beszéli, és mindenhol megáll okoskodni, és mellette vagy ellene szólni. Sokszor önmagával is ellentmondásban. Félcsokoládé színű a bőre. Hajlott hátú, rongyokba öltözött, nagyon ráncos, nagyon közönséges; üldözi a békés embereket. Bárkihez odamegy kéretlenül beszélgetni. Nyavalyog, panaszkodik, sérteget. Nő létére részeges, üldöz mindenki, mint Pac-Man, feszegeti magán a válltáskáját, és totyog mindenki után; nem is annyira öreg. Bajszos, éppen, hogy szürke mitugrász, aztán a kutyája vezeti mindenhová, udvariasan köszön, és elkezdi zaklatni a békés embereket. Nyomoz. Magánszorgalomból. A tévében látta, hogy veszedelem tör az országunkra. Megmondta a nagy vezér. Védeni, védeni, bárkivel szemben. Mindenki béna, és rosszat akar; ő az elrendeltetett, aki megoldja a világ problémáit. Iszik, állandóan a szer hatása alatt ő a legokosabb. Becsenget, bekopogtat bárkihez, és elregéli az ellenvéleményét. Szép lakás, nagy tévé. Akkora hasa van, hogy leér a földre. Nagyon okos; minden őhozzá tartozik. Végzi is az ügyeket. Régen kommunista volt, most a rosseb tudja, hogy mi. De aktív. Igazi, régi, párttitkárféle. Fiatalabb nyugdíjas, azt hiszem nő, olyan gorillaféle testalkattal. Annyit tud beszélni, mint a rosseb. A járdán. Mindent eligazít. A dolgokat. Hogy jól menjenek. Ő a nem hivatalos polgármester. -Nő. Tör elő az arcából az ostobaság. Őszhajú, erkélyen leskelődő, pojáca, ripacs típus, és igazán feljelentgető. Tényleg azt hiszi, annyira intelligens. Az is, csak kérdés, hogy kikhez képest.

Én azt hittem, hogy túlzás, de tényleg vannak vérnyugdíjasok. Tudtam, hogy évek óta a politikai rendezvényeken csak ők verekednek, meg tolakodnak a boltokban, meg mindenhol okoskodnak, meg rémesen öltöznek, de mégsem gondoltam ekkora veszedelemnek. És semmi sem hat ellenük: sem a fokhagyma, sem az ezüst, sem a napfény, sem a kereszt. – Félek, hogy kinyírják az egész írott civilizációnkat. Lebontják a tudatosságot, a logikát, az ízlést, a művészeteket. – Bár… az emberiség túlélte a pestisjárványokat is…

Megírtam a Momentumnak: A vérnyugdíjasokra találjatok ki valami kommunikációt. Olyat, ami előreviszi őket. Nehéz lesz, mert tényleg agyamentek. Az M1 teljesen kimosta az agyukat. Meg amúgy sem sok volt azokban a fejekben. – Gyagyásokat hogy lehet meggyőzni észérvekkel?… Ők a magyarországi szavazóbázis; a gerinc. Máskülönben egy maréknyi entellektüelnek beszéltek csak. A vérnyugdíjashoz a kifinomult beszédstílus nem jó; akárha valami idegen civilizációból jöttek beszélnének; nem is tudják kódolni. Érted, kódolatlan csatorna!… Csak a nagy, demagóg ígérgetésekben hisznek. Ezt kezdték a szocik, és a Fidesz folytatta.

Az ismerős azt mondja, a gyógyszerekkel szedik szét az agyukat. Szerintem isznak is. – {Vérnyugdíjas.}

Kéne jelentkeznem egy Mars utazásra… kis kikapcsolódás.

Tényleg létezik a vérnyugdíjas. Nézi az M1-et, és megváltja a világot. Harcias, és mindenhez köze van. Gyűlöl mindenkit.

Tavaly minden karácsonyi nap ketten buliztunk a rangidőssel, még szenteste is, december 24-én; nyugalom volt. Csak mondtam neki, hogy milyen nap van. Mi a nagy áhítat. Aztán február 16-án is, amikor születésnapja volt. Elvoltunk ketten. Vittem egy szelet tortát, boltit. Nem érdekelte különösebben a nyolcvan, inkább csak a torta; igaza is van. Aztán március 8-án, a nőnapkor is ketten piszmogtunk, akkor azt hiszem nem mondtam neki semmit, meg nem is vittem. – Ez a három dátum úgy elég közel volt egymáshoz… mint valami családi Bermuda-háromszög.

A nagy sajnálkozásról jut eszembe, hogy persze, hogy sajnálják azt a viszonyrendszert, ami aránytalan volt. (Kép-mu-ta-tás.) Többet kapni, mint adni. Ja, de mi azt a sajnálkozást már elfogyasztottuk évekkel korábban. Leszámítva egy maréknyi embert, akik tényleg a végéig… Idealizmus. Nem részletezem… Az élet dobál vicces dolgokat, hol ide, hol oda.

(Kóros elmebaj.) – Valaki annyira önálló volt egész életében, hogy mindent egyedül csinált. Soha senki nem segített neki. – Az anyukája kitojta a járda betonjára, és azóta magában harcol az elemekkel.

A felelősség eltusolására két módszer létezik: vagy eltűnve hallgatni, vagy vádaskodva ordítani.

A főzéssel nálam az a gond, hogy akkor állnék neki, amikor már éhes vagyok. (Ezért nincs is kedvem hozzá.) Lehet, hogy tartalékolnom kéne.

Elengedem a lelküket.

A kínai zseblámpa harmadáron, fele fénnyel, elég jól megérte a Vartához viszonyítva, amelyikről másolták pont. Megbízható. Normális az árkülönbség köztük. Nem olyan szar, mint a cipőik. Bár, itt is jól kellett válogatni, hogy pont a vartásat vegyem meg. – Végre, hogy eljutottunk az egy, normál ceruzaelemes változathoz, a három vékonnyal, meg akármennyi, akármilyennel szemben, ahol többszörös a hibalehetőség. – Jó fejek a kínaiak, mert mindent lelopnak válogatás nélkül, és néha egészen jól bele is nyúlnak. Igaz, hogy minőségben mindig másodikak lesznek, de az ár végett van esélyük. És hát van is fellépésük, hogy finoman fogalmazzak, hogy most már csak két hónapot bírnak ki a cipőik. – Eljönnek egy másik országba, és mindenkit átbasznak.

De a messziről jött pékségben is tegnap megállapítottam, hogy a kiflin, meg egyéb apróságon (ami viszont a városban a legjobb) kívül mindent megevett a nagy, magyar züllesztés. Spórolás a minőség rovására. Ez megy egy darabig, aztán jön majd a visszaesés; ez van… Nem hülyék az emberek. (Annyira.) Mit rágjanak a kenyér kinézetű, felfújt strandlabdán.

Amikor pékségben dolgoztam a műszaki részlegen, ott a pékek mondták, hogy kétféle port tesznek bele: az egyik tojáspor, baszott büdös, és “kultúrá”-t. Azt mondták, abból minél többet tesznek bele, annál nagyobb lesz a végtermék. Ennyi. Gondolom a véglet, amikor van egy burok, és benne a nagy levegő. Az illúzió. (A remény. Harapni valamit, aztán mégsem.) De tudok még egy másikat, ahol van egy nagyon jó kenyér. Rozsos. Tömör. Kicsit bepermetezem, bezacskózom, és elég puha is lesz. – Magánintézmény.

Komolyan, néha a négerek rendesebbek, mint a fehérnép. Nincs igazság. Ezért nem kell előítéletesnek lenni, még nekem sem. – Ítélkezzünk csak a viselkedés alapján.

Nem is ismeri, de már utálja.

Magyarországon két szociokulturális hagyomány létezik: egyik az irigység, a másik a hazugság. És mivel a hazugság a valóság tagadása, az úgy néz ki, hogy akit szeretnek, azt valójában utálják, csak irigylik; akit utálnak, azt ténylegesen szeretik, csak irigylik. – Az irigység az állandó.

És rohadt kiegyenlítetlen a mezőny, mert 70/30. Hetven az átlag, és harminc százalék a különlegesen jó és különlegesen rossz szellemi képességűek aránya. Még ha ötven-ötven volna… de nem, ezt a természet így találta ki. Valami belső kényszer a másság kivetése (hacsak nincs az tudatilag mellőzve). És ez lehet, hogy onnan jön, hogy biológiailag a másmilyenekből van kevesebb; ezért furcsa az egyforma sokadalomnak.

Afrikában az albínó néger kisgyerekeket megcsonkítják, mert félnek tőlük. Levágják a kezüket, lábukat; amúgy rendes, hétköznapi emberek.

Van egy érdekes összefüggés, ugyanis mind a mai napig a történelem legnagyobb intelligenciahányadosával bíró Leonardo da Vinci, állítólag undorodott a szexualitástól. (Az aktustól biztosan.) Holott ez része az egész modern világunknak, még a reklámnak is, a marketingnek is, mindennek. – Ne ítélkezzünk gyorsan, hiszen úgysem tudjuk a világot látni az ő fejével.

“Festő, tudós, matematikus, hadmérnök, feltaláló, anatómus, szobrász, építész, zeneszerző, költő és író.” /Wikipédia/

Annyi arany van, hogy még ételre is jut. Aranypor, meg ilyenek. Igazi. Szép is, meg finom is. Van, aki meg beledugja a seggébe, mértéktelenül. De az milyen, nem valami egészséges. Még majd adódik valami…

Azt hiszem ráéreztem az egyszerű, modern és vidám környezetre.

Adott zabálnivalót a gyerekeinek, mindent megtett, hogy ha betegek, kigyógyuljanak. Noszogatta őket, hogy igenis, be kell venni azt a rohadt gyógyszert, és igenis, rossz dolog a lázálom, meg az étvágytalanság, de akkor is, erőltetni kell az evést. – Tulajdonképpen minden, normális biológiai programot. – Igyekezett az őrült férjtől megvédeni őket. Ha már rajta volt a felelősség, hogy valamiért, valamikor az kellett neki. Egyformaságpárti volt. Logikusan, és logikátlanul. Jó cél, mert mindig mondta, vele hátrányosan viselkedtek a testvére ellenében. – Alapban érthető, de ha nem kap vissza kellő tiszteletet, akkor igenis különbséget kellett volna tennie, egészen addig, amíg olyanok a viszonyok; ő a rangidős. De másoknál is lehet látni, hogy a felmenők szaporodáspártiak. Abban is van logika, de azért hé-hé, nem vagyunk állatok. Mi van, ha az egyiknek nem lehet gyereke, pl. biológiai alapon, vagy egyáltalán nem is akar (de ír egy szimfóniát, vagy kap egy fizikai Nobel díjat, vagy csak…). Akkor talán azért élhessen már teljes életet, és azt is jutalmazni kell. Szinte mindenkinél látható, hogy a többgyerekes család jobban lemeríti a szülőket, mint a kevesebbes. Van benne logika, de igazságtalan is. Félre is viszi a célokat, de azoknak meg úgyis kell. – Kicsit több elmélyültség kell ahhoz, hogy az ilyenen egy szülő átlásson. Saját leágazásait kell támogatnia egyformán, nem pedig az össz elemeket. Így szaporodáspártiak a nénik és a bácsik. Ennek következménye, hogy van népes család, rokonság, de a nagy, egyéni minőség, nem biztos. – Visszahat. Na, azt meg ki-ki megérdemli.

Furcsa dolog valakit a halála után megismerni.

Szimbiózisban egy kutyával.

Idegsertés.

Öregasszony, de a pszichológiai hadviseléshez van esze.

A napköziben amikor mondtam, hogy jöjjön, elmegyünk biciklizni, úgy odarohant hozzám táskástól, kabátostól, hogy a nyitott tolltartóját is otthagyta. (Még jó, hogy a tanárnő szólt.) Keveset bringázott, aztán pont jöttek az iskolatársai, és jót játszótereztek, izzadtra futkosta magát. Röhögcséltek. Később elmentünk a parkba bringázni, és folyamat azzal nyúzott, játsszunk valamit. Valahogy kikezdeményeztem (némi dobálózás után), hogy készítsünk kavicsokból egy rajzolatot, valami fantáziát. Ez nagyon jó volt, belemerültünk. Élveztük, fotóztuk. Szinte képtelen volt abbahagyni az alkotást. – Amikor bandukoltam haza a sötétben, még megnéztem, hogy megvan-e, és ott volt. Jó érzés volt. Jó ötlete volt, hogy helyenként sötétebb kövekkel betéteket tegyen bele; nekem eszembe sem jutott volna. “Kőszörny”-nek nevezte el. Én meg inkább “trilobitá”-nak.

Komolyan megérintett tegnap, hogy milyen jó lenne ez is, meg hasonló ilyen, friss betonba építve. Játszótereken, vagy bárhol. Kifejezetten lenne kedvem hozzá, és tetszene is. Mondtam is neki, hogy azért ez nem egy gyerekrajz, nem egy olyan ábrázolás. Normál, artisztikus.

Mint ahogy az ismerős felhívta a figyelmem, hogy az újkori magyar nyelvezetben az irigy szót helytelenül alkalmazzák arra is, ha valaki a sajátját sajnálja, meg arra is, ha a másét szeretné magának. Pedig az előbbi a fösvény (legfeljebb zsugori), a másik a tényleg irigy. – Hát még akiben ez mindkettő megvan.

Pedig ismerek olyat is, akinek ha van tíz egység bármiből, akkor abból hármat azonnal elajándékoz bárkinek: rokonnak, ismerősnek, gyerekeknek az utcából, szomszédnak. – Mintha külföldi lenne.

Egész életét arra fűzte fel, hogy neki van a legtisztább lakása, és legnagyobb tévéje. Meg azt a periszkóp fejét ráirányítsa másra, és beszéljen róla. Micsoda tartalmas létezés!… És akkor annyira berúgni, hogy bekakálni a gatyába úgy, hogy a kaka ki is gurul, meg szépen pisis a nadrág. Ez az összvegyület. – Ja, meg rászáradt hányás a fejen. Szerintem most már beérett egy Nobel díjra.

Egyébként a modern világunkban, az internet idejében gyorsan szállnak az információk. De van annál egy sokkal gyorsabb, egy ősi módszer: a pletyka. Na, az gyorsabb, mint a legjobb optikai kábel; visz mindent ezerrel.

Tegnap láttam két nyugdíjas dínót. Ott forgatták a fejüket, hogy mit is kezdjenek ezzel a világgal. Érthető. Társasjáték. Egymással, vagy mással… Valamiről gondolni valamit, vagy jobban tudni, vagy szerintük azt máshogy kellene csinálni, és az jobb volna, meg egyáltalán, a világ jobb menete felé. A tikólban ők is valakik. Hát, na… Madarak, dínók, amúgy is rokonok. Röpképtelenek, de attól még…

Ahogy nézem a jófej kanadai miniszterelnököt, a zoknimániájával (ami jópofa, laza), jövök rá, ehhez környezet is kell. Itthon, nálunk nem vigyorogna annyira.

Ahogy nézem az újabb modelleket, mintha csökkenne a tetkó divatja.

A pszichológia is egy nagy tudomány, eleve kategóriákat állít bizonyos viselkedéseknek, és akkor lehet látni, hogy na, az mégsem szokványos stb. Viszont nekem a szociálpszichológia sokkal jobban tetszik. Hogy mit miért csinálnak az emberek a többinek a hatására; hát az halálos!…

Ma nagyon jó volt a levegő, talán tele volt ózonnal, vagy párával, vagy nem tudom mivel, de jót tett az egészségnek.

Humorosan mennek a dolgok családonként, ez úgy néz ki, hogy fülelik, lesik, várják az érzelmileg leggyengébbet, aztán mindent ráhagynak, még el is menekülnek. Össze-vissza dadognak, hogy annak miért igen, nekik miért nem. – Beszéltem már másokkal is, azoknál is így van. Mint amikor Afrikában a nagy marha, gnúcsorda odaér a folyóhoz, amin át kéne kelni, de ugye tele van éhes krokodillal. De azoknak csak néhány kell, aztán jóllaknak a gnúkból, mert annyi van, mint a rosseb, egy baszott nagy tenger. Mind rokonok, spanok, egy csapat, egy csorda, de bassza meg, ha áldozatot kell vállalni, menjen a faszom – gondolja mindegyik. Így, ott a víz szélén várják, hogy melyik a leghülyébb, vagy legbátrabb, vagy legizgágább (vagy melyiket lökik be). – Annyira hülyék ezek a növényevők, hogy csak bégetni tudnak, meg böfögni, de a rohadt nagy önzéshez van eszük. (A veszteségoptimalizáláshoz.) – De aztán van, hogy az elsők át is érnek, mert a krokiknak kell egy kis idő, amíg bestartolják magukat, aztán elsőként érnek a friss legelőkhöz, és még a dicsőség is az övék, hogy bevállalósak voltak. – Persze, az utolsóknak jó esélyük van a megmenekülésre, de ott szomjazhatnak, éhezhetnek órákig a töketlenek. – Cigölik a lelkiismeretet, ha egyáltalán van nekik, ha már annyira beszari önzők. Az ember is. Ha valamelyik előremegy a (látszólag) kellemetlenbe, nemhogy vele tartanának, á, lófaszt, inkább még egy hosszú bottal löknek is rajta. Menj a picsába, pusztulj te, ne én. Kínlódj te, ne én.

Hallottam, amint a pasi azt mondja a nőnek, hogy “igazi szemét kurva…”. Még jó, hogy nem öntötte betonba!…

A kereskedelemben, vendéglátásban (alkohol) nagyon komoly emberismeret van. Ki lehet próbálni. Megtapasztalni a pokol bugyrait.

Pokol tornáca: a meg nem keresztelt emberek (újszülöttek és a kereszténység előtt élők) Második kör: a szerelem bűnösei Harmadik kör: torkosok, falánkok Negyedik kör: fösvények, uzsorások, tékozlók Ötödik kör: haragosok Hatodik kör: eretnekek Hetedik kör: erőszaktevők az erőszakos tetteik fajtája szerint. Így a hetedik körnek három gyűrűje különíthető el: Gyilkosok, vérengzők, rablók, zsiványok gyűrűje Öngyilkosok és saját vagyonuk eltékozlói Istenkáromlók Nyolcadik kör: a megbízhatatlanok. Ez a kör tíz bugyorból áll, benne bugyronként a következő bűnösöket találjuk: kerítők, csábítók hízelgők szimóniákusok varázslók, jósok nyerészkedők, sikkasztók képmutatók rablók, tolvajok rossz tanácsadók viszályszítók hamisítók Kilencedik kör: az árulók bűnhődésének helyszíne. Négy különböző, névvel ellátott gyűrűből áll. A nevek az árulás fajtájára utalnak: Kaina: rokonok árulói, testvérgyilkosok Autenóra: hazaárulók Ptolomea: vendégeik elárulói Judecca: jótevőik elárulói Na, ez mind, és még több is. Dante óta fejlődött a világ.

Sokan azt sem tudják mi az az eutanázia. Nem gond, de legalább ellenzik, többen. Holott ma eszembe jutott, hogy talán ők is alkalmazzák. Inkább biztosan. Van passzív, és aktív formája. Amelyikről annyit lehet hallani, az az aktív. A másik, amikor lekapcsolják a gépet, vagy nem adnak gyógyszert, ilyesmi. Nem élesztik már újra, mert értelmetlen, fél óránként életet adni neki. Ha látszik. Ez mindennapos, és nincs is a gyakorlattal semmi gond. Amúgy is, az aktívnak is híve vagyok. Le van az alaposan szabályozva. Amatőrök persze nem tudják, csak véleményeznek róla. A passzívat is csinálják a népek évezredek óta, csak semmi képmutatás. Még a családok is. Pont ez jutott eszembe ma. Ha hagynak valakit meghalni, akkor az az. Japánban ha fogytában vannak az erőforrásnak, felviszik az öreget a hegyre, és otthagyják. Ha vége, akkor van egy arc, aki feldarabolja, és később a ragadozó madarak megeszik. Ez is passzív, gondolom teljesen logikus.

Hogy az alkoholista mocskok hogy keletkeznek, előbb, mert olyan a jellemük, a gének, vagy csak a vegyszertől. Mert talán vannak nem mocskos iszákosok is.

Undor futkos a hátamon…

Most, hogy elüzleteltem az ismerőstől a legjobb (mindent szét lehet vele szedni), kis, piros, nyeles pájszerét, jut eszembe valami. – A szocialista időszak átmenetes állapota volt, amikor a rendszer valahogy keverni akarta a kapitalista szisztémát a szocialistával, hogy valami jobb legyen. Sok érdekes ökörség született akkoriban. A gebines boltok (volt is az anyámnak), meg a DC vagy BC számla, vagy mi lószar volt a neve annak a baromságnak, amivel lehetett olyan pénzt tartani bankban, ami nem olyan mint a miénk, de azért néha kell, meg egyáltalán mindent agyonszabályoztak. Szóval a Hofinak az egyik felvételén volt hallható, hogy mondja: “Be kéne törni a világpiacra?!… – Hát hogy te hülye, pájszerral?”… Amúgy is a pénzünk külföldi, turistakénti banki fogadásáról mondta a Hofi (és jogos), hogy “Nézte a bankos, hogy mi ez… de szép! De ha matrica, miért nem ragad?!…” Mutatja a viszonyokat. Meg amikor volt egy tévébeszélgetés a szocialista piacgazdaságról (ami baromságot akkoriban találták ki), volt ott a stúdióban egypár gazdasági ember, és amikor Demján Sándorhoz került a szó, azt mondta: “Egy terméknek nem lehet világnézete”. – Döbbenetes logika az akkori viszonyokban. Tiszta kép, belülről.

Sokat változott a világ. Így ezekről a házassági, főleg női, felvett nevekről agyaltam. Én mondjuk sosem hittem a házasságban sem, pláne a felvett nevekben. Milyen furcsa. De azért már nem ott tartunk, hogy egy nő kap egy toldalékot, CSAK. Sok varia van. Érzik az emberek. De azért a változáshoz idő kell. Én biztos vagyok benne, hogy maga a házasság intézménye is tovább fog csökkenni, és a nők névfelvétele is majdnem el fog tűnni. De idővel. Én a legjobban abban hiszek, hogy mindenki tartsa meg a nevét, mert az a logikus, aztán a gyerekek kapjanak saját keresztnevet, ne a szüleiét, mert azokkal nem azonosak, különböző emberek, nem?!… De ha valaki nagyon hisz a névfelvételben, akkor mind a két fél vegye fel egymás nevét egy kötőjellel; én nem is tudtam, hogy lehet ilyet is, most néztem egy PDF dokumentumban. És a gyerek is kapja a két vezetéknevet meg kötőjelesen. De a nagy névragasztás is nagy optimizmus, amikor már kétharmad válik. Azt hiszem belehalnék, ha a gyerekemnek azonos neve lenne az enyémmel. El sem tudom képzelni. Micsoda sovinizmus!… Jól van, ébredés lesz, és van is. Sosem hittem a férfi felsőbbrendűségben, de a nőiben sem. Úgyhogy tényleges emancipáltságban. – Mikor megérzem, hogy trombitálják a sötét előjogaikat a nők, akkor rendszerint beindul a gépezet az agyamban. – Nem szabad elfelejteni, hogy igenis van jelentősége a névvel (is) kifejezett másodrendűségnek. Sőt, kifejezetten el is fordulok az olyantól, aki el akarja adni magát a politikában, vagy a tudományban, vagy bármilyen ilyen műfajban, ahol nagy a nyilvánosság, hogy a férje nevét viseli. – Volt ilyenre példa itt helyben. – Mit tud elmondani az egyéni harcáról?… Házasság… sokan mondják, hogy “elromlott a házasságunk”. Pedig az nem tud elromlani, annak csak két állapota van: vagy van, vagy nincs. Pont ezért szemfényvesztés, mert az intézményesült megállapodás alól kijön a KAPCSOLAT, fáziskésés van, és néznek a felek: hogy mi házasok vagyunk, de mi a lószarnak?!… – De ez persze nem jelent kizárólagosságot, mert léteznek jó együttműködések bármilyen felvett nevek mögött is, és a modernebb állapotok mellett is kijöhetnek a soviniszta jelenségek. http://www.medgyesegyhaza.hu/adat/htmlfiles/H%C3%A1zass%C3%A1gi%20n%C3%A9vvisel%C3%A9s%20lehets%C3%A9ges%20form%C3%A1i.pdf

Végre csináltam egy csirkepörköltet, mert arról fantáziál már hónapok óta. Nokedlivel, az fontos. Megettem a harmadát, azzal is degeszre tömtem magam, a gyerek csak megkóstolta, a többit mind elhordom neki a kórházba. Én inkább eszem hitványabb kaját. Legyen boldog. Tegnap is annyira hevesen ette, csupa zsír volt a szája körül.

Egyetemi végzettsége ellenére, van benne pár egyszerű séma is.

Dögöljetek halomra… Elborzasztó hiénák. Van valami rohadt undorító és kiábrándító itt mindenben. – Azt biztos, hogy egy csomó emberért kár, akik meghaltak, és egy csomó meg teljesen feleslegesen van itt.

Kérdeztem tőle, mit fog majd mondani a gyerekének rólam, ha én már nem leszek. Azt mondta hogy: jobb apa volt, mint amilyen én vagyok.

Máskor meg azt: Ha sok pénzed lenne, mit vennél rajta? Azt mondta: venne nekem egy házat, meg szép ruhákat. Magának meg egy Xbox-ot.

Ez valami milyen hülye fixa idea, hogy a csajok szeretnek virágzó fák ágai között bujkálva fotózkodni, mintha spontán nézegetnék azokat, megfogva a kis zsenge ágakat. – Nagyon giccses, de erős belső késztetés. Jól elférnek a világban ezekkel az azonos viselkedésekkel.

Egyébként is borzalmas, hogy a 70 százalék népesség hogy neki tud este a 15-15 százaléknyi másságnak. Mint valami hisztis madarak. Rárepülnek, és nem hagyják a szerencsétlent.

Mindenki egyéni és misztikus akar lenni, közben egymást majmolják, és semmi különös nincs bennük; sémákban gondolkodnak, nehogy kilógjanak.

A tetovált szemöldök szép keretet ad a sötét fejnek.

Létezik a Mocsokember. Ez olyan, mint a Superman, vagy Batman, vagy ilyesmi. Általában alkoholista. Bármilyen társadalmi rétegből is. – A sors meg kell hogy döglessze őket. Van kevés nem alkoholista pszichopata is.

Meg a sok rohadt tetű is, akik egész életükben aranyat dugnak a seggükbe, aztán abba halnak bele. – Későn ébrednek fel.

Alkohol, drog, cigi, tetkó, motorozás. – Na, ezeket mínuszoltam a gyerekem jövőjéből, kérve őt.

Egyszer alkoholistáktól mentes vidéken szeretnék élni…

Könyörtelenül lezavartuk a születésnapi buliját. Nagyon megszerveztük, úgy kábé fél óra alatt. És ahhoz képest, hogy ragaszkodott a tortához, alig evett belőle, és én, aki megátalkodott cukormellőző vagyok, megettem a háromnegyedét. A többit elviszem a mamának, a béna nyolcassal. De komolyan, már nem az első eset, hogy a szülinapi szám a tortán képtelen égve maradni percekig. A mai is belefulladt a röpke életébe, és esküdni mertem volna, hogy szerencsétlen magyar termék. Megnéztem, és hát nem, hanem német. Hogy ez a szemetet előállító ipar nem képes egy normális születésnapi gyertyát készíteni. És már a németek is kínaiak?!… Egyébként rájöttem, hogy a kínai cipőknek milyen gumiból van a talpa: rágógumiból. Múltkor vettem egy bicskát, na, az aztán precíz. Tényleg, jó anyag, meg minden. Szinte kiabál róla a tökéletesség. De egy rohadt gyertyát azt nem tudnak készíteni. De mindegy, mindig kiröhögjük. Úgyis évente csak egyszer kell. Aranyos volt mindenben. És mértéktartó. Meg akarta adni a minimális módját. Én meg egyre jobban relativizálom. Torta, mentes sör, meg valami spéci édesség és közös szelfi; ennyi volt a követelménye. (Aranyos volt, azt mondta, szemüvegben szebb vagyok.) Meg ajándék. Micsoda materializmus!… – Tök jól elhülyültünk. Én nem akartam megint elrontani a gyomromat, mint minden évben. A legnagyobb röhögés, mikor versenyt futottam a biciklizésével. A belvárosban, szatyrokkal a kezemben. És a kis gazember élvezte, hogy persze lehagy, mint a fene. – Mennyire láttam, hogy a hangulathoz milyen kevés is elég. – Jót alszik, engem felébresztett, mert nem szereti, ha alszom, ha ő meg nem. Most meg én alkotok, ő meg nem. – Ilyen váltófutás.

Cseles, mert engem nem hagy elaludni, ő meg mire elalszik, én nem tudok.

A nagy ideológia régen… Egyik cégnél a párttitkár nagy haverja volt az apámnak, együtt ittak, meg barmoltak, ha csak tehették. Jó nyűgös voltam, ha az alkoholünneplésüket itthon végezték, mert én sem lehettem nyugton. Én is annál a cégnél dolgoztam akkoriban. Meséli nekem a nagy pártvezér röhögve, miközben a számítógépemen játszik kómásan, hogy az egyik kollégám beárult engem, hogy ugyanis én folyton a japán ipari csodáról, meg a nyugati, logikusabb viszonyokról beszél. És adott esetben ő volt az első (évekkel később), aki magánvállalkozó lett, és most egy BMW-ben pöffeszkedik; de van annyira kibírhatatlan, hogy ott okoskodik, ha a szerelőnél gumit cserélnek neki, hogy legyen ám az a csavar bezsírozva. (Szép kis garázsos /gyerekek ellensége/ vén hülye lesz belőle.) – Szóval, beárult engem a párttitkárnál, az meg minálunk a lakásban részegen és röhögve beárulta őt is, nekem. – Na, ez volt a nagy szocialista szisztéma. Szerintem az ideológus nem hitt semmiben, csak a csajozásban, az ivászatban, meg a barmolásban, röhögésben. Pont ideális volt a feladatra.

Másik cégnél, magam sem tudom hogy jött az ötletem, mert nem vagyok egy nagy nyomulós, gondoltam, megolajozom az első napi beilleszkedésemet, és viszek két darab, fél literes, bolti cseresznyepálinkát ajándékba a népeknek. Azt tudtam más melóhelyekről, hogy a cseresznye nagyon jó, mert a legkevésbé érződik (szagban), ezért szeretik a nők is azt inni melóhelyeken, irodákban. (Az egyik helyen az irodai, fiatal nők annyira be voltak minden nap cseresznyézve, hogy kilógott a valaguk a farmerből, meg össze-vissza kúrtak mindenkivel; elhúzva a cégtől, aztán visszalógva, a helyettes nő meg nagy igyekezetben, hogy hát itt a férj, és nincs a feleség, valahogy vissza kell sumákolni.) Szóval hasítottak a dolgok az új helyen első nap, mindenki felajánlotta, hogy csókosom lesz, a nagy bajszos párttitkár rögtön mondta, hogy tegezhetem, és minden oké lesz. – Nem volt egy nagy elme az sem, inkább ártatlan, közömbös akárki. Egy biztos nem volt abban sem: ideológia. Na, az a legkevésbé. – Na, tehát egy liter, bolti cseresznye, és istenné avatnak mindenkit.

Megboldogult vendéglátó időszakunkban, odatettük a legkiöltözöttebb fiatal csajnak a teát (jófajtát), pohárban forró víz, beletettük a filtert, mellé egy citrom szeletet, keverőt, és az meg azonnal elkezdte inni, és panaszkodott, hogy vízízű.

Kim Ir Szen azt mondja, hogy jönnek a migráncsok, akkor jönnek a migráncsok. Igaz, hogy most ezt nem látjuk, de ő csak tudja. És Kim Ir Szen azt is mondja, hogy a George Soros-nak van terve Európa elpusztítására; hát akkor biztosan van. – Ő van az emelvényen, csak igaza van. (Csókolják a nők minden rendezvényen.) Meg azt is mondja, hogy Európa nem a mi barátunk, a vesztünkre játszik. – Ó, Nagy Vezér!… Drága Kim Ir Szen, védj meg bennünket a sokkal rosszabb nemzetektől, ott sokkal rosszabb élet van! Igaz, hogy sok magyar szökdös oda, onnan meg ide senki, de azok biztos megtévedt lelkek.

Az is érdekes, és talán tanulságos, hogy a konkrét dolgokban inkább hibázik. A nagy, elvi kérdésekben nem, sőt, talán életében nem mondott még ekkora bölcsességeket. – Lehet, hogy az agy csökkent képessége csak a racionális elemzésre hat ki. Talán a mélyebb filozófia most jobban hozzá is fér a képességhez, használja a felszabadult kapacitást.

Ez milyen jó ez a kötődés a gyerekhez, még tudat alatt is!… – Álmomban vittem az iskolába.

“Ezt a sors ajándékba adta nekünk… apukájának.” /mama 2017-11-16/

Komolyan gondolkodóba estem, hogy elmenjek-e hozzá az iskolába. Tegnap is el akart jönni velem, de hiába, ha másnak meg programja van vele, vagy legalábbis azt állítja. – Alig volt velem, és ő menni akart a többiekhez. elköszönt, és elhúzott. – Akkor én megkaptam tőle a tiszteletet, a figyelmet?… Ha meg nem megyek, mint a múltkor, akkor meg készre megy a lelkivilága.

Biztos tévedek, vagy éppen megszélsőségesedtem pillanatokra. – Elnézést.

A jobboldaliakat nem lehet meggyőzni semmiről. Se beszélgetéssel, se érveléssel, se semmivel. Sőt, nem is akarnak se beszélgetni, se semmit. Na, persze nem mintha meg kellene őket győzni, csak hát miért ne lehetne érvelni így-úgy, bármiféle kényszer nélkül. Sosem akarták a nyitott szelleműek, hogy elfogadják a véleményüket; inkább csak hallgassák meg, oda-vissza. – Semmi, mondják a magukét, és egyetlen céljuk van, erőszakosan tért hódítani. Az ideológiájuknak eleve, meg az értékeiknek. Aki nem befogadó ezekkel szemben, az nulla, semmi, nem tudnak mit kezdeni vele. Folyamatos törekvésben a többelvűség megszüntetésére. (És mint minden erőszakos ember, a hazugságra is jobban hajlanak.) – Igaz, hogy a bal oldalon is, a szélsőségesek ugyanilyenek, de csak a szélsőségesek, míg a jobbon az egész térfél ilyen. Ismerek társalgásra hajlamos jobbost is, de talán egy kezemen meg tudom számolni, hányat. – Eleve a hitük a konzervativizmus, ami lényegében az, hogy elutasítani minden újat. Szerintem nem csak történelmileg, hanem egyszerűen egy új látásmódot, egy új véleményt, bármit. – Nem az értékrendjük nehéz, hanem a kommunikációjuk, a szociális viszonyuk, a módszerük. Borzasztó, de mégis azt mondom (ellentétben velük), hogy szükség van rájuk az egyensúly végett. Igenis vannak a baloldalnak, a szabadelvűeknek hibáik, túlkapásaik, meg egyáltalán kell nekik is pihenőidő. De meggyőződésem, hogy a szabadelvűség a bal oldalon progresszívebb, mint a jobboldaliság (egészében). – Sőt, minden erőszakos ember jobbos (eleve belül filozófiában, stílusjegyekben). Mindegy mit hisz magáról, mindegy milyen pártpreferencián van. – Még a szélső balosok is eltévedt jobbosok, szerintem. – A szabadelvűségnek a sorsa a befogadóképesség. Nyitottnak, elfogadónak lenni mindig nehezebb, mert nem ez az ember természetes állapota; nem ezzel születik. A természet, meg az állatvilág, meg az ember születéskori üres feje is így ösztönös: ellenségesnek lenni a másmilyennel, az újszerűvel, az ismeretlennel. Ugyanúgy, ahogy modorosnak lenni is nehezebb, tanult funkció. Ordenáré nyersnek lenni semmi szellemi élmény, zsigerből jön. Akár egy hiéna.

Undorító minden…

Érdekes, leszűkült kört emleget. Szüleit, meg még valakit a családjából, a férjét, meg a mi családunkból valakit, és a gyerekemet. Ez így egészében, akik úgy nagyjából előfordulnak rendszeresen. De amit totálba, az a gyerekem, meg én. Mondta a szobatársa. De már korábban is, mások. – Ebben is van tanulság, és ezekből kettőre nem reagálok, mert hát nincsen visszacsatolás. Ha le kell egyszerűsítenem, akkor a legszűkebb kör, akik praktikusan jelentenek neki valamit érzelmileg, kettő, és a többi meg a saját családja felfelé eggyel, meg lefelé eggyel; azaz: a szüleié, meg a sajátja. – Távolabbi dolgok nincsenek, hacsak nincs gyakorlati, érzelmi haszna, megnyilvánulása. – Tehát két, max. három generáció, és vége. Amúgy jogos.

Az anyám kedvenc kajái, per elfekvő állapot: pörkölt, vagy bármilyen magyaros étel, babgulyás, lecsó stb., palacsinta, ezerrel csokisan, banán, narancs, vagy ilyesmi, konzerves kukorica, kalács, fonott, vagy kakaós, vajasan, sült szalonna-hagyma-krumpli kombó. Édes, gyümölcsös joghurtok, meg túrókrémek, édes, gyümölcsturmixok, kávé. De azért egy kis csoki, meg nápolyi, meg keksz is elmegy rosszabb napokon. Amiről folyamat fantáziál, az a csirkepörkölt nokedlival.

A havertól kaptam egy durva mennyiségű babgulyást (vagy 5 liter), tele mindennel, füstölt cucc, meg hatalmas babok, én kb. a harmadát megettem egy huzamra (majdnem meghaltam), a többit három napon át hordtam az anyámnak, forrón, de az, ami falást bemutatott, az hihetetlen! Ahogy az első nap láttam a reakcióját, minden gulyásomat rá hagyatékoltam.

Tényleg a két vállalkozóval beszélve, akik aztán tudják mi a metafizika, őszintén beszéltek nekem a tárgyiasult világ iránti megvetésükről. Legalábbis nem látnak benne semmit. Tartalom nulla. Ők maguk mondták. Nagy lélekre vall. Nem színészkedtek, mert megérzem a hazugságot. A saját bizniszükkel is szemben. Kihoztam belőlük az embert. Közös siker.

Van olyan tényleg, hogy Pac-Man a valós életben. Egyik járdáról át a másikra, onnan meg vissza, kerülve házakat, csakhogy bizonyos emberek meneküljenek másoktól.

Mariahilfer Straße Komoly kulturális kontraszt volt, amikor nyitották a határunkat nyugat felé, és mentek a népek mint a veszedelem, hogy hozzák a hűtőládát, meg a magnót, meg az aranyakat Ausztriából; belefeledkezve mesélte, az amúgy csóró ismerősöm, hogy de jó, végre mehetett normális könyvesboltokba odaát, és igazán igényes képzőművészeti albumokra költhette a devizáját. (És mesélte, hogy ilyen szép a könyv, meg olyan szép, és így, meg úgy ez a művész, meg az a művész.) Ő nem, de én észrevettem a lényeget. Aztán mondtam is neki, és jót röhögtünk. Hogy amikor a nép használati tárgyakat rabol a jólétből, te meg kultúrát?!… Megadod magad a szellemiségednek?!… Mindent alárendelsz a jobb agyféltekés érzékenységednek?… – Fúj!…

Érdekes, az apám az élete vége felé mondogatta, hogy megírja az életét. (Aztán nem lett belőle semmi.) Nemrég az anyám is mondott ilyet, hogy meg kéne az övét. – Úgy látszik, előjön aztán valami olyasmi, hogy féltik azt, ami bennük van. Információ. – Pedig az én természettudományos felfogásommal mindaz el fog tűnni. Hacsak nem az, amit a gyerekeknek adtak tovább. De a konkrét, szöveges, életműszerű biztosan. – Lehetséges, hogy idős korban (vagy halálközeli helyzetben) van egy belső kényszer az önkifejezésre. Megvonni az egyenleget. Hasznosan, mások okulására. De mivel ebben javarészt nincs gyakorlat, elvész minden. – Öntudatra ébredés. Ez vár mindenkire. Épp egy kicsi idő, a szenvedés és demencia előtt. – Rájönnek, hogy nem is voltak gépek; de már késő. Nincs idő, menni kell.

Már majdnem eljutottam arra a szintre, hogy ápolt külső, ápolatlan belsőt takar.

Beleilleszkedik a cég mintázatába.

Az anyám meg azt mondta legutóbb, hogy soha nem fogja elfelejteni, hogy mennyit teszek érte. ”Te vagy a legjobb embör a világon.” De ezt már mondta a gyerekre is, hogy annyira szereti. “Én nem tudom, ez olyan szépnek született.”

Nagy túlélő mester. A babgulyást mindenesetre mértéktelenül ette. Folyamat kérdezget a külvilágról, de sosem mondok neki konkrétat. Nem kell már vele foglalkoznia. Legalábbis a nehézségekkel nem. A gyerekről szoktam őszintén.

Születésnapi bűvöletben él.

A Fidesz az első 4-5 évben radikális, liberális párt volt. Még az egyházzal is erős szembenállással. Jó csapat volt, szimpatikusak voltak nekem. Bár, én inkább az SZDSZ-szel azonosultam. Talán intellektuálisabb volt. De már akkor láttam, hogy nagy hiba volt az SZDSZ-nek az MSZP mellett kormányra mennie, ebben évek alatt feloldódtak. Meg is érdemelték. – Biztos vagyok benne, hogy a Fideszben bizonyos vezetők látták, hogy ha kormányra akarnak kerülni valaha is, akkor keresztény-konzervatív, centrális középpártnak kell lenniük, mint az MDF, mert a szabadelvűek aránya akkora az országban, hogy máskülönben örök ellenzékiségben maradnak. Szóval a cél fontosabb volt, mint az elvhűség. (Nem tudom, hogy van-e ilyen még a világban.) – Orbán legnagyobb húzása a Nagy Imre újratemetésén mondott beszéde volt, amikor ő, először az országban nyíltan elmondta, hogy az oroszoknak el kell menniük. – Később, a tőke- és befolyáshalmozás elvtelenségét, de gyakorlati hasznát – szerintem – az MSZP-től lesték el; látták, ha be akarják ágyazni magukat hosszú időre, akkor kapcsolati, meg valós tőkét kell maguk felé fordítani, állami pénzekből. Így jut propagandára, meg bármire. Ha anyagilag erősek, akkor bármikor sikeresebben újra felállhatnak a politikai színtéren. “Fiatal Demokraták Szövetsége (1988–1995) Fiatal Demokraták Szövetsége néven 1988. március 30-án alapította 37 fiatal értelmiségi Budapesten, a Bibó István Szakkollégiumban. Az elnöki teendőket eleinte hat tagú szóvivői testület látta el.1988-tól az első szabad választásig a magát „liberális, radikális és alternatív” erőként meghatározó generációs szövetség elképzeléseit olyan, a társadalmat megmozgató tüntetéseken ismertette, mint az épülő bős-nagymarosi vízlépcső elleni tiltakozás vagy az október 23-ai demonstráció, és állást foglalt a romániai falurombolás, vagy a kínai, Tienanmen téri események ellenében. Hármas önmeghatározása a jogállamiság, a parlamentáris demokrácia, a megvesztegethetetlen politikai stílus és a kulturális sokszínűség szabadságának képviseletét jelentette.A rendszerváltó nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon két állandó résztvevővel és egy helyettessel (Orbán Viktor, Kövér László és Fodor Gábor) képviseltette magát.1990-ben, az első szabad választáson bejutott a parlamentbe és 22 fős frakciót alkotva parlamenti pártként folytatta tevékenységét. 1992-ben felvették a Liberális Internacionáléba.Orbán Viktor és Kövér László kezdeményezésére a párt 1992-től – belső vitákat kiváltva – a konzervativizmus és a jobboldaliság felé fordult, működését centralizálta; az újonnan létrehozott elnöki pozícióba 1993-ban Orbán Viktort választotta a párt kongresszusa. Mindez a Fidesz liberális jellegének megőrzését szorgalmazó Fodor Gábor és társainak kiszorulását is jelentette.[5] 1993-ban a párt e csoportja – Fodor Gábor vezetésével – kivált, s képviselő tagjai lemondtak a párt listáján szerzett parlamenti mandátumukról. (A kilépőket a tagságból több mint kétszázan követték. Fodor és társai közül néhányan a következő választáson az SZDSZ színeiben jutottak ismét a parlamentbe.)” https://hu.wikipedia.org/wiki/Fidesz_%E2%80%93_Magyar_Polg%C3%A1ri_Sz%C3%B6vets%C3%A9g

Édes kis gyerek.

Okoskodó hülye. – Ugye milyen ellentmondás.

És az intelligencia tényleg csak lefelé kompatibilis. És sokaknak ott van az a sok praktikum, amit tényleg el kell ismerni, de azért abban igaza van az ismerősnek, hogy azért vannak nyitottabb elmék, meg kevésbé. És ez adott esetben mindent felülír.

Minden napra jut egy bunkó. De van, hogy több is… viszont azért van szövetséges is.

Szűkös ismereteim alapján három országot tartok példaértéknek társadalmi kérdésekben: A legáltalánosabban, nyitottságban Hollandia. A nemek közötti egyenjogúságban Svédország. Politikai kultúrában Kanada.

Odaült mellém, de olyan képet vágott, hogy a gyerekek sorra kérdezték, hogy “mi történt, baj van?”. Most vagy ösztönösen csinálta, mert nem mentem hozzá előző nap, vagy azért, hogy megleckéztessen. Felhívja a figyelmem. Tudatosan, vagy nem. – Kétségbeesetten, némán ült. Ha kérdeztem, válaszolt, de ennyi. A másik irányba nézett. – Mondtam, ha menne focizni, csak szóljon, és megyek. Aztán szólt, én mondtam, hogy még nézem. Idő után elindultam, és hangosan utánam kiabált, hogy “szia apa!”. Na, az kellett. Este kiabál utánam, integet veszettül, és mondja, hogy elmehetnénk egyet játszani. El is mentünk, és jó volt, jó kedvű. Mindenféle kis, apró játékokat kitalált. Felmászott eszközökre, dobálózgatott kartonkorongokkal stb. Keservesen, cammogva ment hazafelé. A lépcsőháznál minden emeleten integetett nekem. – Okosabb lettem. Érzékeny, és nem várhatok mindent tőle. – Az első években felépítettünk valamit, és ezt ápolni kell. – Furcsa, mert többet vár tőlem, mint amennyit ő is megtehetne.

Ma végképp megállapítottam, hogy annyira szereti, imádja a gyerekemet, hogy megteszek érte mindent. – Amúgy is, de így meg még inkább.

A kisfiam a legnagyobb arc a világon!… Egy tökéletes szeretetnégyzet (vagy -kör). Masszív, stabil. Erős érzelmi láncokkal velem, oda-vissza. – Megállapítottam, praktikus kezdeményezéseket a gyerekek valamivel kevesebbszer csinálnak, mint a szüleik. Ez inkább a felnőttek feladata. – De azért hála a jó égnek, néha előadnak aktív akciókat, hogy kimutassák, mit is éreznek.

És tényleg, az életben mennyire fordul az időnként, hogy kit kedvelünk, és kit nem. Kit tisztelünk, és kit nem. Ki állja ki az évek múlását, és ki nem. Jellemben. Forognak ezek a viszonyrendszerek, mint valami függőlegesített félkarú rabló. Mint a buddhista templomoknál azok a forgatható hengerek. – Eltelik pár év, és minden a feje tetejére áll. Minden pont ellenkezőjébe csap. – Komoly tanulságtétel.

Jó kis sztori, hogy ma a cipőboltban odajött hozzám egy afro, tini srác, valszeg egyetemista, és kérdezte, hogy tudok-e angolul, mondtam, hogy csak picit, aztán kérdezte, merre vannak a téli cipők. Mutattam magam elé a két polcsorra, majd kihívott a végére, ahol a haverjával komoly gondokban voltak a sok kiválasztottal, de megkérdezte, mutatva a kezében, hogy a sportcipő-e a téli cipő, vagy a bokáig érő bakancs. Utóbbira igeneztem, az előbbire meg tagadtam. – Frankón elgondolkodtam, hogy tényleg, mennyire más világból jöhettek, hogy azt sem tudták, igazán mit keressenek benne. Tényleg nem tudhatták, hogy lyukacsos legyen, vagy épp zárt, vagy mi a favorit a nagy havas időben. Talán még havat sem láttak. Vagányak voltak. – Én sem tudnám a nagy Afrikában, hogy milyen fa jó dárdának például. Lehet, amit választanék, az pont a legrosszabb volna. – Vidám… talán egész eddigi életükben szandálban nyomultak; jó nekik.

Jó kis egyveleg, a befogadó és kirekesztő típusúak között.

Nem tudom mi lesz mindebből, de érdeklődéssel szemlélem.

Hova lesz a progresszió?…

A szeretetnek le kell győznie a gyűlöletet, noha pontosan ellentétes érzelmek, de mégis, a szeretetnek kell erősebbnek lennie; különben hogyan létezhetne bármilyen közösség is. – Amúgy persze van mindkettő az életben, mint a mogyorókrémben a kétszínű részek, de azért a szeretet erősebb.

Jó volt kivenni egyik nap a postaládából a kormány küldeményeit. Benne volt egy öregember fényképe, és a szöveg, hogy ugye mennyire rossz ember ő. – Ez a konzultáció, ahol a kérdésekbe csomagolják a véleményt. – Gratulálok! Ezt akarjuk, ezt az életet, ahol a mindennapi kihívásainkra a kormány elküldi az öregember fényképét. – Igazi nemzeti stratégia! Amikor jöttek a migránsok, minden magyar ösztönösen érezte, hogy ezek nem kellenek ide. De még addig se, amíg átmennek. Mert tisztázzuk, hogy soha egyik se akart itt maradni. – A kormány jól döntött, hogy elterelte őket. A kerítésben nem vagyok biztos, elég drága. De az, hogy kerüljenek ki bennünket, az helyes problémakezelés volt. És ne keverjük a helyzetet a gazdag nyugati országokéval, mert nekik megvannak az erőforrásaik, hogy segítsenek rajtuk, ha akarnak; nekünk biztosan nincsen, és nem is hiányzik ebbe a boldogtalan népességbe. Szóval talán az egyetlen jó döntése volt, tudja ő is, aztán azóta ezt fújja föl, hogy lehessenek a mi megmentőink még vagy kétszáz éven át, felügyelve a pénzek mozgását. Boldogság látni, hogy a sok kiművelt fő mennyire jó táptalaja ennek az uszításnak. – Nem leszek jobboldali soha! Ezt idén megállapítottam magamnak. És nem azért, ami történik, hanem a konzervatív szemlélet viselkedésmódja miatt. – Zárt, erőszakos. Viszont azt jól felismerik, hogy a drága magyarságnak mi kell: utálni való. – Pozitív célok mentén itt senkit sem lehet mozgósítani. Szemfényvesztés. Mint a nagy, EU-s projektek, ahol bazi tábla írja ki ötforintos pontossággal, hogy mennyi ment el arra. Mintha, ez valami átláthatóságot jelentene. Úgy tűnik…

Ajándékokat adtam a nőnek, akit zaklat. Elfogadta, kicsit nyugalom lett. De oda is álltam, hogy ne lásson arra.

Érdekes jutott eszembe: azért, mert valaki tagja egy közösségnek, nem biztos, hogy feléri ésszel. – Csak (mert) bevették kedvességből. Sznobságból bekuncsorogja magát, aztán meg kikerülik, mint szart a fűben. – Igazán nem is lehet kasztot cserélni.

Érdekes, a régi, de szánalmas viselkedés, az ordibálás. Az erőszakos, üvöltözgetés. Mintha ettől igaza lenne valakinek. Nem a hangerővel, hanem a tartalommal (önuralommal) kell érvényt szerezni a mondanivalónak. És milyen vicces, hogy ez még mindig működik. Hogy melyik oroszlán bőg nagyobbat. Vagy melyik fingik nagyobbat, vagy köp-hugyoz messzebbre. – Hiába hurcolták meg Darwint, sokkal közelebb vagyunk az állatvilághoz, mint gondolnánk.

Hú, ma nehéz nap volt!… Piszkálja a többieket. Gonoszkodik, beszólogat. És nem áll le. Nagyon veszekedtem vele. Erélyesen rászóltam folyamatosan, és hát elnézést kellett kérnem a túloldaltól. – Nagyon idegesítő helyzet. Mondtam, hogy a betegsége miatt van, de akkor is… Kinek esik az jól?!… – Visszavesz, remélem. – Hihetetlen, ott vagyok, és semmit sem akarok, hogy bárkivel konfliktus legyen. Van feladat így is bőven. (Persze, voltunk már mi is elszenvedői hasonlónak, amiért tőlünk nem kért senki elnézést.) Idegesítő!… Mert én tudom, hogy nem ő csinál ilyet, hanem a kósza áramok a fejében, mert aktív életében is modoros volt, de… hiába, ha mégis sérteget másokat. – De ez ennyire csak a mai napra volt jellemző, remélem szépen lenyugszik. – Majd bemegyek hozzá megint estefelé, úgyis van kajám bőven. Ránézek ott a hangulatra. (Ilyen az, amikor a természet a személlyel szemben destruktív; talán van valami logika benne. – Azt már amúgy is megtapasztaltam, hogy 80 körül a demencia ajándék. A személynek maga számára. Sokkal többet szenvedne mindenki, ha tudná miben is van.)

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY! A közvetlen családtagjaimtól nem vagyok kíváncsi arra, hogy mikor látogatták az anyjukat/öreganyjukat, nem akarom, hogy nekem ígérgessék, hogy igyekeznek többet menni, meg ne érdeklődjenek nálam (a hogyléte felől). Ugyanakkora rokoni távolságra vannak a célszemélytől. Mindenki maga döntse el mennyit járkál a még egyetlen nagyszülőjéhez, szülőjéhez. – Nem haragszom senkire, miért is kellene, téveszmében vannak, nem az én lelkemet kell ápolni, hanem azt, aki arra szorul. – Érdeklődni, nem nálam, hanem: Majális tér 1, telefon: 582-340. Engem nem érdekel, ha valaki odamegy. (Különben is, a jelenlét természetes, nincs mit közölni rajta. A nem megjelenés a különlegesebb, de az sem közösségi kérdés.) Ez legyen az ő lelki dolga, meg azé, akit épp megnézett. Ha… Nyitott vagyok bármilyen egyeztetésre, hogy mit szeret enni, mikor mi volt/van vele stb., azon kívül hogy valaki ott volt; vagy nem. Az nem érdekel. Nyilván, a pár havonta, meg évente egyszeri látogatás semmi hasznot nem hoz, de valóban, a nullánál valamivel több. Mondjuk 0,0027. Ennyi az egy 365-tel osztva. Ha kettő, akkor meg: 0,0055 látogatás… per év. – Ha a nullánál bármennyivel több, akkor annak örül; csak-csak hasznára válik. Béke.

A mai napban ő volt a legjobb. Pedig már épp lemondtam róla. Kerestem a logikát a cselekvéseiben. És a hivatalos ügyintézés közben majdnem ő sem, meg én sem tudjuk, hogy tulajdonképpen mit csinálunk. Bizalmi légkör. A fene se érti az egészet… – Közvetlen biológiai ráhatás.

Leszálló ág…

A kormánypropaganda tényleg tud! Elhiteti a néppel, hogy a migránsok hozzánk akarnak jönni; tömegesen. Pedig nem, még szórványban sem. Csak továbbmenni. Valami jó országba. Ide egyik se készül. Nem hülyék.

Néha olyan elvont a humora, hogy kell vagy egy-két óra, mire rájövök mit is akart mondani. – Ilyenkor nagyon bírom. Hogy tudom, több van benne. Ezért szoktam neki elvont kérdéseket feltenni. Teljesen absztrakt dolgokat. És többnyire meglepően bölcsen válaszol. – Nincs is ővele semmi gond, csak féltem, nehogy elhülyüljön. – A múltkor elmagyaráztam neki, hogy mit is jelent az agymosás. Nagyjából volt fogalma, de azért pontosítottuk. Őszinte. Oda-vissza. Kellemes vagy könyörtelen. – Édes a kis, csíkos sapkájában, ahogy össze-vissza magára gyűrködi. Ha tudná milyen jól áll neki, mindig fel is húzná. Megfelelő ellenpont. Vagyok, akkor is, ha a farmeresek vagy négyen vannak. Jó az úgy pont. Protokoll. Csak semmi cécó. Egyikünk se nézze hülyének a másikat, inkább adjuk meg… – Nulla önelégültség.

Legszívesebben az összes kézírását, rajzát megörökíteném. Meg a számokat is ahogy írja. Mindet. Annyira imádom!…

Jól elment az élete. Ma ez ugrott be. És az a sok relativizmus, amit mostanában kapok. – Hiszen kisgyerek voltam, emlékszem az első időkre. Volt itt minden, de nem látok valami nagy különöset. Nem mintha neki rónám fel; inkább az élet természetrajzának. – Kezdet és végpont. Egy ív. Ennyi. Nem egy nagy szám. Kínlódás, ügyeskedés. – És akkor minek?… Lehet, mondani a legkézenfekvőbbet, hogy: a család. De az is hol van?… Kicsit tudatosabb élet, mint ami egy állatnak jut. Nem kell itt ábrándozni; mintha csak termeszvárat építenénk. – Szánalmas!…

Ha nagyon kinyílik a felfogás, mint a puska golyója cső nélkül… Nincs az a megvezetettség. Nincs az a kényszer. A napi, rövidtávú célok. A beépített kódon túl…

Már nem fogalmaz olyan választékosan, folyamat izé-z. (Rosszul is ragoz megint. Időnként. – Fura, mert jól kezdte, aztán az oviban felvette a helytelent, aztán megint helyrekerült, aztán most újra egy kis közösségezés.) Egyáltalán nem vagyok biztos a tiszta, szellemi előremenetelében. (De ez még az iskolai ötöshöz elég lehet.) Belevette magát a gamerek videóközvetítéseibe, és a gyerekcsatornák rajzfilmjeibe, meg a színes-lapos, gyerek-iskolás bohóckodásokba, ilyen, amerikai agyzsibbasztó sorozatokba. Hát könyörgöm, évekkel ezelőtt tudományos filmeket nézett. És én aztán tényleg nem erőltetek rá semmit, ezért tartunk itt. Nem igazán lehet leszedni róla. Meggyőzéssel biztosan nem. Alternatív programokkal igen. Vagy ha kiviszem a valós világba, vagy én magam nézek valami tartalmasabb műsort, ami épp nekem tetszik, aztán van, hogy rákapcsolódik. – Szerintem csak rágógumizza a szemét, az agyát ezeken a vacakságokon. Töményen, direktben megy bele a fejébe. – És időnként romaszlengen nyomul, meg igazán mocskos szavakkal beszél, mint azok a nagyokosok a videókban. Amúgy a közvetlen idegfelületen nyugodtabb, és ez jó. Viszont belül, meg mintha bizonytalan lenne. Magányos. Ezért is tart az egyedülléttől. – Szerencsére nyitott, de azért a hetven százaléka rejtve van mindig. Harminc százalékkal elvan a külvilággal. Egyszer már gondoltam kedvesen, érdekesen el is mondom a tanárnőjének, hogy javarészt nem annyi, mint amennyinek látszik. A nagyja személyiségét megtartja; hordozza magában. – Igazán meglepett, hogy a kosaras mozdulatokkal milyen jó! Fociban is javult. Mindez abban az összefüggésben, hogy ő kiskorában nem foglalkozott ilyesmivel. Jól elrugdostuk a labdát egyik este a téren. Kicsit belezavarodtam a golyó utáni futásba, annak a figyelésébe, és a lépcsőkön haladásba. Valami diszharmónia adódott. Félig hajlított lábakkal, az agyam kiadta a parancsot, hogy “fel”. De nem. Se le. – Így adódik, hogy az ember nincs abban a kondícióban. Másnapra szép izomláz lett.

Tényleg, úgy megkérdezném, hogy milyen érzés hülyének lenni?…

Purgatórium Egyébként szerintem kb. a minden harmadik-második napnál kevesebb idősgondozás nem ér semmit; nem gyakorlati. Ettől még beszorulva maradnak az ágy szélére, éppen szomjasak vagy éhesek, vagy teljesen unják magukat. – Minimum heti három, na, elfoglalt embereknek. Az ilyen, többhavonta, meg félévente, az görögtűz, műbalhé, színészkedés, nulla. A szemtelenség kategória. És mennyit lehet hallani, hogy azért nem, mert “nem szeretem a kórházat”. (Nem csak idősekkel kapcsolatban.) Ez milyen?… Mikor ott van egy ember bajban, és az ismerős vagy hozzátartozó azt mondja, nem szeret ilyen helyre menni. (Ez a kifogás, ez az indok.) Az mennyire akar segíteni?… – Nem szereti az ilyen helyet, ahol a valakije várja a segítséget, tehát: nem szeret segíteni (nem is akar). – Egyébként ez nem idegen a természettől, az állatvilág pontosan ilyen. Javarészt a vesztére játszik az idegenek utódainak, vagy az idős, kiöregedett egyedeknek. Nem hasznos, nem előnyös a számára. Teljesen állati ösztön. Akár a hiénák vagy a keselyűk marakodása a koloncokért. Hogy jut több. Az ember is ennyire állati; már amelyik. És szép, boldog humánus életet él a karácsonyfa alatt, a mindenki más ellen összeharácsolt értékeivel; a saját családtagjai letaposásával. Gratulálok, szép új világ, van pár évtized, aztán visszakapja, és megy ő is a mellőzöttségre, meg a föld alá. – Vannak nyitott, és empatikus emberek is, de hogy a kevesebbje, az biztos. Szerintem meg pont ők a sikeresebbek. Nem az a célunk, hogy állatok legyünk, ösztönlények, hanem emberek. Ki sem látnak ezekből az indulati viszonyokból. Kétállapotúság: valamiért vagy odakapni, vagy eltaszítani. Így telik el egy élet: szeretem-utálom… Dagadok, megveszem… megeszem, kipróbálom, elutazok; – gondolkodjon a faszom, milyen hülyeség az!

Elég egyértelmű üzenete van, hogy az életüket vagy a halálukat támogatják, ha az ápolásukra nem, de a temetésükre elmennek.

Ez olyan hülye ország, elmegyek inkább apácának!… Amúgy ki kell találni a kommunikációt a néppel. A magyarokat pozitív célokkal nem lehet mozgósítani. Csak valami ellen. Meg kell hirdetni a Fidesz tervet. Ellopják a tyúkjaitokat is stb.

A kis, tömpe, lerágott körmű ujjaival eszegeti a hagymaszálakat. Végre, megvan a mód, ahogy a nyers hagymát megeszi. Csak be kell sózni előre neki. Órákra, vagy napokra. – Rákapott arra az ízre. Végre, csak persze azért mértékkel van. Most valahogy érzi, kell az a kiegészítés. Néha csak azt eszi, máskor meg pont azt nem. Annyira jól tudja szabályozni. Fénylő, zsíros kezével. – Amúgy én meg tudom csinálni neki a hangulatot. Persze, azért nem mindig. Sokszor pont akkor megy, amikor nem annyira produkálom magam; csak zabálok valami szélsőségeset. Rámozdul, kíváncsivá válik. Alapban diktátor, aki félti az életét, nehogy megmérgezzék valami rossz étellel.

Már terveztem hónapokon át, csak elfelejtettem folyton. Hogy parasztvacsit csinálok neki, mert szerintem nem evett még. Tudtommal. És hát megkérdezve, nem. Jól mentek a dolgok, jól fogadta. Agyonmagyaráztam a kérdéskört, megcsináltam a hangulatot. Rákentük a margarint a forró főtt krumplira, hagymával, szalonnával. Tolta neki, csak a rohadt falatokat nekem kellett tartogatni a szája előtt. Forró is, meg potyog is, meg csúszik. De hát ő nagyvalaki, én meg a szolgáló. (Én nem nagyon hiszek a tálalásos megoldásban, inkább a falatozósban, amikor még annyira forró, hogy alig lehet megfogni a krumpliszeletet, és rá a vajat, az elkezd megolvadni, le akar csusszanni, de nem, be a szájba.) Mivel az egy jó kör volt, elmagyaráztam neki, hogy a hiteles a sült. Frankón, valami fémvackon, a főzőlapon, lábossal letakarva. Autentikusan. Ahogy az öregapám csinálta. Istenem!… Legközelebb megcsináltam. És jobbnak találta, mint a főzöttet; na ugye! Meg akarom tanítani az alap magyar ízekre, pedig nem vagyok nacionalista, de ez valahogy kell. Olyan egyszerű dolgok még vissza vannak, mint disznózsíros kenyér elmajszolása kovászos uborkával, vagy vajas kenyér, tetejére szórt, összevagdosott zöldhagymával, vagy megint zsíros kenyér, a kezébe kapott, normál, sózott, paprikázott, bevagdosott nyers uborkával. Aztán, az igazi, a némileg állott, pihentetett, igazi zsíros deszka. Disznózsírral, lila hagymaszeletekkel a tetején, és megsózva, megpaprikázva. Vagy savanyított tejet, vagy aludttejed nyomatni jóféle házikenyérrel. A faszányos lecsó már megvolt. Füstös, szalonnakockás, pikáns. Be is zabált. Talán életében először ilyenből, mármint ami jó is. Abból vittem az anyámnak is a kórházba, volt ünneplés.

Ez a pocakos szargombóc odajön hozzám pampogni…

Egyébként ez a vicsorgó tökbe tett lámpa, nagyon gagyi. Tök unalmas.

Egyik bohóc, a másik olyan szabályos, mint egy kocka; most milyen véleményem legyen?…

Az alkoholisták ki nem állják a másmilyeneket.

Az iskolai DJ egy kicsit elizgulta a hangerőt az alsósoknak szánt bulin. Már a félemeleten elvesztettem a kapcsolatomat a fizikai világgal; csak egy nagy lökéshullám volt minden. Talán bemálnázott.

Nyaraláson érdemes odaállni bármihez, szoborhoz, kőhöz, különleges növényhez, jó autóhoz… ilyesmi. – Fontos, hogy valami legyen a képen.

Nincs semmi különös. Alapos elmélkedés. Elvitték a tárgyat. – Univerzum.

Aranyosak vagytok, mint két tejföl. – Odagurultak egymás mellé a profilképbe. Egyikke kioktatott a múltkor. Mélán olvasgattam. Nem is tudom… olyan, kedves förtelem. – Lassan elvesztem kommunikációs képességemet mások felé. Inkább csak nézek, pislogok. Sosem oktatok ki másokat. Felhagytam vele. Ilyen… jókora szerves anyag. – Szar dolog az öregedés. Elbutulás.

Hogy lehet a halálra felkészülni?… https://www.facebook.com/StichtingAmbulancewens/

Megmentettem az életét, és ezzel magamnak csináltam feladatot. – Meg is van, hogy miért hagyják magukra az öregeket.

Rákeresve, hogy melyik (chili) paprika a legfinomabb, összegezve arra jutottam, hogy általában (a szakértők szerint) a ragyás citromsárga, narancssárga, csokiszínű (barna), és még a jalapeno, meg a tabasco paprika (olyan van nekem is, élő is). Tabasco-t tettem egyszer a sült csirke mellé, csak egy darabot, és hihetetlen aromát adott mindennek!

Százszor gyorsabban tanult régen! (Holott ő most is elég jól.) Tényleg igaz, hogy minél fiatalabb, annál inkább. Egészen nulla napos koráig, amikor százszázalékos volt. Tehát ezt a tanítás-elkezdés dolgot nagyon át kell gondolni. A megtévesztő a felnőttek számára az, hogy olyankor még nem tudják visszajelezni, hogy mi megy be a fejükbe, pedig megy, nagyon sok is, és gyorsan. – Elég forradalmi voltam, de most már máshogy csinálnám, ha volna lehetőség, idő, meg pénz.

Ja, ma ünnep van, oki 23.

Ami a gyereknek a legjobb. – Jó törvény és közvélemény adta intelmek. – Hát miért, mert csak ő a legfontosabb; kellene, hogy legyen. – Szenvedés.

Most, hogy hamarosan nyolc éves lesz, én még megfogom a kezét, ha úton megyünk át. Megkövetelem. Na, hagyjuk már, láttam én épp eleget itt már közlekedési kultúrából!… Most, hogy szinte napok óta tud csak biciklizni, én azért még mellékúton sem engedem, parkolóban sem, csak parkban, füves területen, vagy bárhol, ahol autók nem fordulnak elő. És főleg, csak ha folyamatosan látom. – Most mit mondjak, máskor meg ő aggódik értem; tartozom ennyivel. – Nekem csak egy gyerekem van, nem tudom pótolni ripsz-ropsz.

A hazudozók állításainak mindig pont az ellenkezője igaz. (Úgy általánosságban is.) És soha nem érezhetik az őszinteséget másoktól sem. (Nem az a protokoll.)

Furcsa volt, mintha titkolna valamit. – Nem tud bringázni, nincs ki elvigye. Érthetetlen, nem jelentkezik elektronikus kommunikációs eszközökkel.

A társadalom szervezi magát.

Tegnap nem mozdult mellőlem. Hiába hívták a haverjai. Odamágneseződött. – Nem is kell nekem több. – Ahogy mentem, ment ő is.

Tegnap megható volt, ma meg vidám. Ő odavizionálta a kisgyerekemet; az ő unokáját. Védelmezte a széltől is. – Ma meg könnyed volt. Szépen tereferélt erről-arról. – Érdekes, valahogy azért érzi, hogy a halottak napja közeledik. Folyamat egyeztetett velem, hogy is megyünk majd ki a temetőbe. – Érdekes ez az agynak a játéka erre-arra. Kis hibák miatt nem kell valami nagyra gondolni; kezelni kell tudni. Igazodni őhozzá.

A családom másik felével elmentünk a parkba, ott meg leültünk a kiserdőben. Jól elvoltunk. Igazán nyugalom áradt belőle; átragadt rám is. Komoly filozófiai kérdéseket érintettünk. Például kérdeztem tőle, hogy mit szeret az életben a legjobban, azt mondta a szórakozást. És amikor arra voltam kíváncsi, hogy mit a legkevésbé, a szenvedést nevezte meg. Mondta, hogy pl. a betegséget is ilyen szenvedésnek gondolja. – Aztán valahogy átkanyarodtunk a témára, hogy “életminőség”. (Hát pont erről.) Beszélgettünk az eutanáziáról. Elmagyaráztam, hogy hogy is van az; hogy sokan félreértik. – Úgy látszott felfogta a lényegét. – Meg még más dolgokról is… Babrálta a terméseket, meg mindent, amit ott talált. Mindent nézegetett, meg én is. Gombát, mohát, meg minden létezőt. Faleveleket, tobozokat. Gyűjtötte is a szépeket nekem. – És hát hihetetlen, amit szinte bénultan vettem tudomásul, hogy csodálja a természetet. Ennyire még soha!… Pár napja kezdődött valami, hogy ezeket a gyönyörű őszi leveleket mutatja, hozza. De valami elementáris erővel. És tényleg szépek, pirosak, meg minden szín. Mohát, gombát, tobozt, makkot. – Talán most érik be nála valami. Nem voltam én vele erőszakos soha, csak lehetőséget adtam arra, hogy fogadja be. Nem is tudom azt jól elmagyarázni. Csak annyi, hogy nekem tetszett. Régebben sokat mentünk. – Ott, ahol folyik a csodálatos, bővizű patak, mohákkal, mészkő meredélyekkel, sziklákkal. Bükkfák, annak megfelelő hatalmas gyökerekkel a patak oldalában. Meg máshol is, bármi. – Ennyire még nem volt, hogy nem én csodáltam neki, hanem ő nekem. (Nem is voltam abban a hangulatban.) Totál lenyugodtunk. Ott ült keresztben az ölemben. Bent a kiserdőben. A fenyők alatt. Egy kivágott tuskón. Vagy tíz méterre hagytuk az összes cuccunkat a járdánál egy padon. Szatyrok, bukó, meg bicaj. Jöttek-mentek az emberek. Kivontuk magunkat. – Az, ahogy a mókusokat csodálta, aranyosan, kedvesen!… Gazdagodott lelkileg. Pedig aztán van minden az életben. Beszélgettünk az iskoláról is, meg a társairól. Aztán nézegettük a csajokat, meg a kutyásokat, meg bringázás volt. Szeret elmenni valameddig, kicsit kőröz, aztán visszajön hozzám egy fékezéssel. Vigyorogva.

Most tök unalmasnak találok mindent.

Egyébként meg tényleg, egy nagy csorda birkának nem lehet úgy nekiállni, hogy: na, vegyétek elő a füzeteket, könyveket… Nem, csak az érzelmekre hatni, az ösztönökre. – Magyarul: követik a pislákoló lámpást, vagy a kolompot, vagy bárki megszállottat.

A kompromisszumkészségben feloldódik az ember személyisége, ez igaz. (Az intoleranciában meg ki sem alakul.)

Most nézem, hogy úgy 10 éves időtartamban mennyire esett a dollár és az euró árfolyama reálértékben (kivétel a frank, az stabil). (Az arany, ezüst fordított állapotban.) Ez egy eső trend. Hosszútávú. A dollár-forint, meg az euró-forint pont ellenkezőleg. Vagyis hozzájuk képest is tudott a forint folyamatosan esni. – De akkor mi lesz, ha a dollár, meg az euró hosszútávú trendje megfordul?!… Amikor elkezdenek emelkedni. Mennyire fog bedőlni a forintunk?…

Még sosem adtam a gyerekemnek rácson át puszit.

Találkoztam Jézus Krisztussal. A kórház előtti padon volt. Le volt robbanva. Támaszkodós bottal volt. – Szóval él!…

Elképesztő az IQ grafikon! Hogy mennyire szimmetrikus. Gondolom a normál szórványhoz képest hiba van balra is, meg jobbra is. Vagy inkább nem normális előfordulás. – Egyik nap olvasom, hogy Leonardo volt talán a legintelligensebb ember, még Einstennél is jobban. Meg hogy minden hatodik, negyedik gyerek emelkedik ki. (Akkor amúgy is.) Először soknak gondoltam azt, de ahogy nézem a grafikont, nem, az pont úgy van. – Inkább a lejtő közepétől. – Nagyon fura ez a szimmetrikusság… Mint valami biológiai szabályszerűség. Természeti. – Amúgy teljesen logikus, hogy lejtő is, erre is, arra is. De hogy pont akkora!?… Mint valami céltábla. Ezek szerint a természetnek a közép az óhaja. Ne legyen vita az emberek között. Jogos, amúgy sem szeretik a különbözőséget. Annak az elviselését tanulni kell; nem veleszületett képesség. Sőt, az alacsonyabbat éppúgy kiközösítik, mint a magasabbat; nem értik meg őket. Pont, hogy a középen lévő 70%. Annyira átlagosak, hogy kötődnek az egyformasághoz. A másik 15-15 százalék, jó, ha szolidáris egymással; legalább. Mutassák meg a többségnek. – Tényleg, ez jó tanulság.

Jó két-három nap volt. Főleg onnan, ahonnan láttuk azt, amit el akartunk érni. Boldog volt. Ahányszor csak közel jött, puszit adott. És most, hogy egy más összefüggésben láttam, tapasztaltam meg, hogy fegyelmezett. Mintha jobban, mint amúgy. Hihetetlen!… Nyugalom volt. Tényleg, és teljes összhang. Kicsit az elején nem, nekem is be kellett határolnom, hogy mi vár itt ránk. Biztonság, kontra feladat. – Idegesítő volt a tudat, hogy új veszélyek lehetnek. Én jobban tudom, ő nem annyira. Viszont akarja, és igazából én sem, hogy nem. – Szerencsésebben alakultak a dolgok, mint akár lehetett volna is. És gyorsan. Ügyes, és jól szervezett. Megint eszembe jutott Glenn Doman. Amit bizonyára velem együtt sokan furcsának találnának. Hogy mi az istent erősíti a mozgás képessége az elvont szellemi képességet. Itt homályos nekem is. Csak tippelhetek. Hogy esetleg a mozgási képesség, bent az agyban, akár felhasználható másra is. Vagy öntudatára ébred a rendszer. Tényleg nem egészen világos. Annyira más műfaj. A mozgás leszervezése, és a gondolkodás, tanulás. Persze, egyiket sem hozza elő csak a másik. – Elképesztő, hogy eredetileg mozgásproblémás gyerekek terápiájával foglalkozott, és megalkotta ennek révén a legkorábbi tanítási módszert, amit gyakorlatilag csecsemőkön lehet alkalmazni. Pár hónaposan biztosan. – Szóval, lehet, hogy ilyen értelemben is fontos volt. Nagyon valószínű. Teljesebb egység. És a három nap alatt láttam, hogy javult a mozgáskoordinációja. Éjszaka aludt egyet, és másnapra sokkal stabilabb volt. Elképzeltem, ahogy az új neuronkapcsolatok rögzülnek. Olyasmi, mint lehetőség, ami eddig nem volt használva. – Eszembe jut, ahogy kevésen múlott a mászási képessége pár hónapos korában. Beleavatkoztam, késztettem. Szegénykém, kicsit szenvedett. Akarta, de nehezen érte el. Megküzdött. A színes, fényes, nagy kulcstartómat tettem oda. Meg talán más tárgyakat is. – Kicsit mindig lehet formálni a dolgokon. Ebben-abban előrehalad, másban lemarad. – Szóval, nagyon fegyelmezett volt. Nem is tudom, talán minden összeadódott. Nagyon csendesen, nagyon okosan. – Viszont volt egy szombat délelőtti akaratossága is, sok vitával. Teljesen lemerített fizikailag a felesleges harc. Aztán jövünk a járdán, és a nagy semmiből előhozakodik, hogy tudja, hogy nem volt elég türelmes és megértő. Fáradt volt. – Hát ennyi, aztán délutánra már felejtettem a balhéit, és megint hozta a puszijait.

Persze, mindenki megválasztja magának az élete értelmét. Lehet ez is, az is. Van, akinek egy zenemű megírása fontosabb, mint a gyerekvállalás; vagy akármi, pl. fizikai kutatómunka. Meg aztán akiknek biológiai okból nem lehet, annak azért még lehessen értelme az életüknek. (Megkönnyítjük a sorsukat, ha nem sugalmazunk ellenkező elvárást.) – Amúgy az állatoknál egyértelmű a szaporodási kényszer, mint létükből adódó egyetlen cél. Aztán vagy sikerül nekik, vagy nem. De az ember képes más értékeket is képviselni, akár a gyerekvállalás megvonásának az árán is, ha ő ezt úgy gondolja, hogy azzal teljesedik ki a legjobban, vagy van hasznára a társadalomnak, a következő nemzedéknek (mások gyerekeinek). – Ilyenkor mindig a középkori Leonardo, meg Michelangelo jut eszembe, akiknek tudomásom szerint nem voltak gyerekeik, és mégis tudjuk, hogy kik voltak ők. Holott nyilván sok kortársuknak lettek gyerekeik, akár sok is, és nyomtalanul eltűntek (a leszármazottaikkal együtt) az idő múlásában.

Egyébként tényleg senki nem látja, hogy mi vár rá, de jobb is.

Szépen megcsinált a foga, szélesek elől, mint a lovaknak, és igaz, hogy azok okos állatok, de ő mégsem az.

Könnyen össze lehet keverni a szerénységet a hülyeséggel.

Miben múlik el az idő.

Facebook kapcsolatok, akik a való világban, az utcán mondjuk nem köszönnek. Vagy éppen az üzenetre nem válaszolnak. Stabil kérdés, hogy ezeket törölni kell-e. A FB magyar csapata hibát követett el, hogy a (pozitív) viszonyokat “Ismerősök”-nek fordította, “Barátok” helyett. (Mint az eredeti amerikaiban.) Mert nem ugyanaz a kettő. Hacsak nem volt a céljuk a minél gyorsabb térnyerés, mert ugye az “ismerős” nagyobb halmaz, mint a barátoké. – Viszont ennek a hátránya a nagy semmi. A túl laza kapcsolatok. Elektronikusan. – Hát ki az ismerős?… Akit már kétszer látunk, minimum. – És akkor mi van, ha ismerős?!… Mire jó?… A tényen túl. – Láttam már, hallottam róla, tudatjuk egymással. És?!… A legnagyobb ellenlábasok is ismerősök. És akkor mi van? Ha mindenkit begyűjtünk, az lesz a nagy semmi. – Túlzottan nagy, és hamis halmaz. – De a valóság meg is mutatja.

Hát én ma voltam a Bence temetésén. ( És ahhoz képest, hogy igyekszem minden ilyen eseményt elsumákolni, vele kapcsolatban erős volt bennem a kényszer. Egy időben ezt-azt működtünk együtt: reklámgrafika, kis, szubkultúrás irodalom, és hát a progresszív közéleti kérdések. Ő volt az a fajta, aki nem sajnált pénzt arra, hogy igenis tartozzon valami kultúrkörhöz. – Én tudom, hogy értelmes volt, és jó érzéke volt a művészetekhez. A legjobb élményem vele kapcsolatban a kazettás sztori… A külvárosi presszóba jártunk akkoriban dumálgatni, mindenki. Kurrens zenéket nyomatott a személyzet gépről, tényleg jókat, bulizenéket. Amiket kajáltak akkoriban a fiatalok, meg az egész társaság. Mi is. Én legalábbis. Amúgy is fogyasztok mindent, csak jó legyen abban a műfajban. Nem vagyok beleragadva a koromba, egyáltalán. (Zeneileg.) Hébe-hóba mások is vittek valami kazettát, aztán az ment aznap egy kicsit. A Bence jól elvolt a fiatalok között, beugrott egy fröccsre, aztán húzott tovább. Elhallgatta a zenéket is. Biztos. Nem nagyon beszélt róla. – Egyszer hozott egyet ő is, hogy menjen az övé, de nem dicsekedett vele, semmi, csak úgy, hogy most ő hozott egyet, és szóljon az. De mit hozott?!… Most pontosan nem tudom, de a jazz legmélyebb szegletéből, Al Di Meola vagy Chick Corea, vagy valami ilyesmi. Dobtam egy hátast. – A jazz eleve erős szűrő, hát még egy ilyen!… – Ne legyünk beképzeltek, mert mások is szeretik, de azért… eléggé ínyenc műfaj, és főleg ezek az előadók. – Nekem nagyon tetszett ez a zenei fejlesztés, amit a közért tett akkor. – Nyilván a Marsról érkezett kódolt jelekként hatottak, de hát legalább lássák az egyéb érdeklődésűek, hogy van egy másik világ is. – Bence Forever…

Tök nyugodtan hülyék.

Akár egy ember is képes elhitetni, hogy az ember nem magányos; vigyázat, becsapós.

Hétéves koráig nem érdekelte a labda, a bringa, az úszás. (Fiú létére, de amúgy ez engem egyáltalán nem zavart. Tojok minden hagyományra, elvárásra, szerepre. – A saját feje után ment.) Mind a mai napig nem tud bicajozni, és úszni sem. Remélem, hamarosan lesz változás, főleg, az úszásban; az a biztonsága miatt fontos. A focira rákattant. Úgyis hiszek benne, hogy minden gyerekben egyforma értékek vannak, csak másmilyen arányokban. Összességében mindegyik ügyes, tartalmas, aranyos. Egyik erre fejlődik, a másik arra inkább. Az egyiknek ez ilyesminek megy a rovására, a másiknak az olyasminek a rovására. Aztán ez majd változik, vagy nem, az sem érdekes. Ki ebben, ki abban lesz jó az életében. Mindenki valamiben. És minthogy egy ilyen tapasztalatom van, azt láttam, hogy a gyerekek ösztönüknél fogva máshogy tanulnak, mint a felnőttek; mozaikszerűen. Kedvük szerint, lazán. Hol ezt, hol azt rakják be a tudásukba. Nem érdekli őket a végcél, az összkép. Impulzívak. – Egyébként szerintem ez a tanulás hatékonyabb. Érdekesebb, és nem unalmas. Még valahogy a tapasztalatok közötti logika sem. Egyszerűen ha van már valami, lazán működni kezd, aztán ha még több, és majdnem minden részelem összeállt, vagy mind, akkor varázslat történik, és néz a környezet, hogy miket tud: fára mászni, vagy bármi tudás. A felnőttek egyetlen blokkban tanulnak; nekiállnak, hogy na, ezt be kell kajálnom. Megérteni az egészet egyben. Vagy ha gyakorlati, akkor addig gyakorolni, amíg nem megy. – Meg kell csinálni, most, és csak azt; addig semmi mást. Másfél és kétéves kora között valami absztrakt tudás volt. Elképesztő. Igaz, kapott kívülről is impulzust, nem egyfélét. Aztán jöttek a játszóterek, és inkább a mozgásos élmények vitték el. Eleinte fura volt, de nem baj. (Később az óvoda.) Például ahogy a mutatós órát kezdte tudni leolvasni. Észrevétlenül, és arra senki sem tanította. Egészében. A tíz órától, és a tizenkettőtől. Azt hiszem, csak a játszóházban nézegettük, hogy mikor lesz ez, meg az. De nem emlékszem, hogy akkoriban a számokra tanítottam volna. Inkább korábban, de az meg annyira nem is volt érdekes. – Épp ez mutatja, hogy alkalom, vagy fejlődési állapot, vagy valami kell hozzá, pont. Amikor ez neki szimpi. Jól van, ez csak nekem élmény. Pozitívan. Emellett volt sok olyan is, ami nyomasztó volt, amikben gyenge volt. A játszótereken minden gyerek lefutotta, és erőszakosabb volt, mint ő. Időnként mentem utána, és videóztam a semmi különösebb napjait, ilyen párperces időtartamban, hogy legyen emlék róla, a nagy hétköznapokból. Erre az egyik ilyenen, odamegy az asztalhoz, maga felé fordítja a mutatós ébresztőt (amit egyébként valamikor hetekkel később földhöz is vágott, ezzel hozva el az óra halálát), és mondja nekem, hogy mindjárt tíz óra, hogy tudjam. Ott okoskodott, próbált megtanítani ENGEM, hogy hogy is kell azt a mutatós órát értelmezni, hogy miben rejlik az idő misztériuma, annak a leolvasása, ahol csak két pálcika van egy körkörös számlap előtt. – Azt hittem dobok egy hátast, hogy végre van valami emlék egy ilyen spontán megnyilvánulásából. Aztán kivágtam a hosszú videóból az érdekes részt. Nagyon aranyos, pont kétéves volt, még a pelenka is rajta van. És nem elég, hogy levágja az egészet, a számot, a mutatót, meg… mondhatná azt is, hogy: nézd, tíz óra. Á, azt is látja, hogy az lesz. Hogy merre eszi a fene azt a mutatót. Hogy épp megy a tíz felé, nem pedig jön onnan. – Imádom ezt a videód, és persze elfogult vagyok, de hát… a rosszaságát is mindig felemlegettem, meg mindent, amiben nem jó. Legfeljebb azt érthető módon azért annyira nem ünneplem.

Kétféle világlátás, és nem gondolom, hogy csak az egyik volna a helyes, mert én (épp) abba tartozom. Kell a váltakozás; hol ez, hol az az előnyösebb; úgy látszik tartósan egyik sem. A tolerancia és a hagyomány. Az óvatos töprengés és a határozott lépés között. Az egyik békés, a másik erőszakos. – Lehet, hogy mindegyik a másik nélkül végletekbe csap. – Viszont én jól érzem magam a vélemények árnyalásában, és képes vagyok az önkritikára. – Annyiban építem a magam oldalát, hogy tudom, az egyik eleve számol mások felfogásával (is), és nem csak önérdekű. Egyszerre sok ember fejével gondolkodik. Alternatívát ad, opciókat nyit meg. Sokszínűsít. – Borzalmas dologra vetemedem, azt gondolom, a nyitott elmék csak az egyik oldalon vannak. Ennek ellenére kell a másik is.

A birkákat könnyű irányítani, csak mennek a kolomp után. Nem a kolompossal van baj. Ez addig így lesz, míg ki nem eszesednek a választók. Míg fel nem ismerik a demagógiát, a manipulációt.

Szép dolog ez az egyforma testvérek dolog, de ha nem úgy van!… Ha nem, akkor a szülőnek is különbséget kell tenni, különben tovább nő a különbség az ő kárukra. (Nem lehet úgy csinálni, mintha nem lenne mit csinálni.)

Alap: mindig a másik a hibás. Ezt meg kell tanítanom a gyerekemnek; nem lesz könnyű; különben életképtelen lesz ebben a közegben. (Nem tanítom meg neki.)

De fel tudom csapni magam mostanában!… És akkor megy fel a vérnyomásom…

Bolondok körül mindenki bolonddá válik.

“Te vagy a világon a legrendesebb ember.” – Miközben evett, én meg ki-be mászkáltam a folyosó és a terem között. – Nem is tudom, kicsit vigyorogtam, meg mondtam, “ha te így gondolod…” – Tudom, hogy túlzás, de azért ez is valami. – Legalább így marad meg bennem. Remélem kevés rossz élmény vár rám. – Ezek szerint nem számolt ezzel, hogy ilyen leszek. Ja, nagyjából, de azért sok múlik rajta is. – Nem tudok mit mondani. Lehet ilyenből is építkezni belsőleg. Aki meg még nem volt ilyenben, még lehet. – Talán csak annyi, hogy megmutatjuk a gyerekeinknek. Azon túl, hogy a lelkiismeret… amivel amúgy meg a világ egyáltalán nem törődik. – És érdekes, ott kezdődik valami, ha az nekünk fontos. Ha nincs közvetlen haszna, sőt, inkább tehertétel, lemondás, és mégis… – Lehet, hogy csak a tudat fejlődése végett. Mindenki szeretne okosabb, bölcsebb lenni. Ez egy soha véget nem érő folyamat, késztetés.

Okos és aranyos, persze azért megvívjuk a magunk harcát. Néha tényleg nem könnyű, máskor meg nagyon megható. De mindenben egyezségre jutunk. Néha ő is győzköd, néha én is. Formálódik.

Mindenkinek van takargatnivalója.

Álnok.

Nyúlagyú.

Megható volt, mert nem is tudom mire számítottam. Semmire. Feküdt ott, mint bármikor. Az első napok, amikor megjöttek a hidegek. Be volt húzódva az ágyba. Mélyen, nem szokott ennyire. Aztán nézem, hogy valami öböl volt ott a takarónál. Ott nézegette a kisfiam fényképét alatta. Azt mondta, ma sírdogált is, és akkor is jó volt nézegetni. – Nem is tudom, hogy vette ki a fiókból, de kivette. – Az egész olyan különleges volt. Mint valami monitor. Leegyszerűsített világkép. És igaza volt. Ott volt a mély igazság. Pont azt tette, ami a leghelyesebb. Egyébként mondta, hogy csak még kicsit élni akar. Felvett séma szerint élhetett, mert most normálisabb. El tud igazodni a világban. Nem tudom, hogy érezhet-e valamit a gyerekem erős lelkiségéből, vagy valami más, pl. hogy igazán utolsó élménye, mint gyerek, de nagyon kötődik hozzá. Persze, az is jó ötlet volt, hogy vittem be róla fényképet. Azt hiszem, az első napokban odaragasztottam az ágy hátsó támlájához, hogy láthassa. Akkoriban rosszabbul volt. – Fenébe is az egész!… Megmondja most is, hogy őrá vigyázni kell. – Tulajdonképpen mindenből lehet épülni.

Vannak napok, amikor szédelgek ott ki-be, vagy éppen a bejáratnál háttal támaszkodom kívülről a falnak, mint aki épp bent egy gyilkossági helyszínt látott, és kirohan felfogni az egészet. Csak nézem a levegőt, és nem gondolok semmire. Három felől jövő halk segélykiáltás. Úgysem lehet értelmezni. Úgyis ki kell kapcsolni az agyat. És nem egyszeres, hanem többszörös jelenség. – Nincs semmi érdekes. – Jobb agyféltekés töltekezés. Érzelmek örvényében. Metafizika. – Érdekes, van, ahol jobban lehet látni a világ lejáródását. A múlandóságot. Jönnek-mennek, eltűnnek, félbevágódnak. Az egész egy nagy érzelem… és szenvedés. Közben meg mennek az évszakok. – Fekete, személyes cuccos zsákból lóg ki egy bot. Ilyen, gyári, járókás bot, amivel az öregek nyomulnak. Ugye világos?!… Mint a neutronbomba: a tárgyak megmaradnak, az élőlények nem. Vagy a paraván. Ideát még szolgál. Csak egy vacak valami. Ki tudja mi van a világegyetemben. Odaát, ahol a metafizika van. Paraván nem kell, az biztos. A természet örvénylik, a galaxis.

Mintha visszalassulna az idő, mint gyerekkoromban. Nem tudom, hogy jó ez, vagy rossz. – Relatívvá válik minden. És akkor kérdezgetnek emberek. Talán féltik a saját életüket. A kötődésüket.

Retek.

Viszony - iszony.

Feldarabolja az agyszövetemet.

Új-Zélandon van.

Alkoholtúró.

…mint szar a pokolban…

Ő az őrangyalom. Szegénykém, azt hiszi, ha valamiért nem tud hívni telefonon, meghaltam. – Ilyen erős kötődésben még nem volt felém. Persze, ennek egyik része a magárahagyatottság.

És mi van akkor, ha nekem van igazam, és mindenki más téved?… – Mi van akkor, ha te vagy benne a mátrixban, és én nem?…

Egyszerű, primitív nép. Akár az állatok.

Elég jól értett a pózerkedéshez.

Szépnek látják magukat.

Fenntartható alkoholizmus.

Lehet, hogy azért vannak, hogy ne lehessen megérteni őket.

Sok borzasztó dolog van az Orbánban, egyik a humora.

Most tényleg megtapasztaltam, jobb a vastag falú serpenyő. Ha vékony, hamarabb odaég, vagy épp a benne lévő elveszi a hőt.

Ma biztos az esti gyógyszerektől be volt lazulva, de azért evett egy jó nagyot. Meg én is. Nem tudom, ez valahogy kialakult három négy napja. Én is kajálok. Utólag jutott eszembe, ez is javítja a hangulatot. Ami amúgy is jó. Sőt, végigröhögcséljük az egészet. Nem vagyok én idealista, egyáltalán, de… Vannak olyan napok, amikor ő a legnormálisabb… a városlakók közül. Nem tudom, nyilván rajta múlik jobban. Jó a kedve, nagyokat nevetgél mindenen. Én meg ahogy kajál, eszméletlen étvágya van. Megint mondta, ha én nem volnék, már nem volna ott – tudja. Nem tudom, talán csak egy nagy túlélő. Tudja, hogy most ezzel tehet a legtöbbet; igaza is van. Tényleg jól kijövünk, pedig nagyon kiszolgáltatott. Hol ide, hol oda szorul be az ágyba. Aztán megyek, és rendezem. Fel is hajtom. Szereti a változatos ételeket, de nem finnyás. Furcsa az egész, de nagyon jó hangulatú. Javarészt magától eszik, de néha etetem, mint egy kis madárkát. – Most hirtelen nem is tudom, min röhögünk mindig. Talán a falánkságán. Nem is lehet ezt ésszel felfogni. Pedig kéne. Épp az az állapot, amikor vége lehet. Valamikor. Jó néven veszi, ha én is kajálok. Kínál. Igyekszem a silányabbat választani, de azért nem mindig.

Nekem úgy tűnt, gyorsan elment az élete, de sok fért bele. Ilyen eléggé idős koráig. Mégis csak mozgásképtelen. És hihetetlen, hogy mennyire jól elvan. Persze, nem véletlen egyik része. – Van tanulság.

Hamar elmegy az élet, eleinte mégis csak úgy tűnik, hogy lassan pörögnek az évek, de aztán egyszer csak eljön az idősebb kor. Meg a végén mindenki egyforma. Nem számítanak a javak. Legalábbis kevesebbet. Azonos gondok, és a természet diktál.

Meg igenis nem kellenek. Senkinek. Hátrány, gond, és nincs jövő bennük. Mondom azt, amit vélhetnek mások. Valamiért csak magukra maradnak. – Már csak arra kéne rájönnöm, hogy a segítőnek van-e valamilyen előnye. Nem tudom, nem értem az egészet. Tényleg nem értem. Soha nem lehet tudni, hogy mi meddig tart. Én úgy vagyok vele, hogy bizonytalan rövid ideig. Amivel nem is kéne foglalkozni. Ez a feladat. – Szerintem a másmilyenek elengedik; erre nincs más magyarázat. – Enyhe harag és undor van bennem. Amúgy is utálom a sunyiságot. Nem hagyhatom annyiban. Darwintól lehet tanulni. Szellem ereje, kiteljesedés, világlátás. – A legfontosabb a felvilágosultság. Mindenkinek a maga számára.

Önző kis dögök. Valahol valami elromlott. A szülőkben is. A mai öregekben. Hogy ilyen kölyköket neveltek. Nem létezik, hogy ez lehetett a cél. Érzéketlen fogaskerekeket… Fú!… Más fejével úgysem lehet gondolkodni.

Én csak a gyerekemet megpróbáltam… Némi elvont tudományosságba. Mintha jönne vissza valami eredményesség. – Ami nem jelenti azt, hogy nekem nincs hiányosságom; van, sőt!… Mindenesetre igyekeztem némi alapot adni neki az első években. Kulturálisan, morálisan, művészetileg. – Mintha mostanában lenne fogékonysága; legalábbis, hogy mi nem az. Belefeledkezik a giccses dolgok kiröhögésébe. Időnként jobb szeme van hozzá, mint nekem. És mindez nem egészen nyolc év. Általános ismeretek, természet, az emberek össze-vissza viszonya. Jó bonyolult tapasztalás. És néha kíméletlenül kell látnia a valóságot. (Nekem is van felelősségem.) Nagyon megváltozott. Javarészt jó irányba. Csak némileg keserűbb lett. Megint, mintha idősebb lenne önmagánál.

Nem tudom, a történet még folytatódik…

Ma vettem egy rusztikus tikfa vágódeszkát, és érdekes, Indiából importálta egy holland cég, amelyiktől egy magyar forgalmazza. – Szép kis utat járt be.

Az idő úgyis megeszi az életünket.

Csúcs éveket töltöttünk együtt. Egyre jár az agyunk.

Belevittem valami metafizikába. Sokszor erőltetetten. Olyan vagyok, ha egyszer hiszek benne. Elég fiatalon kapott sok mindent.

Persze, valamilyen szinten hatalom, de és akkor mi van…

Hogy már állandóan ebben az érdeklődésben van egy éve személyek felől, most tegnap tényleg tárgyilagosan megkérdeztem tőle, hogy: “csalódott vagy?” – Azt mondta: “igen.”

Tudod, hogy lehet csendet csinálni?… Ki kell kapcsolni a telefont.

Írja a csaj, hogy szereti a haját. Én is az enyémet, naphosszat nézem.

Egy elbaszott tetkót egy másik, nagyobbal lehet elfedni. És ha már azt is kell, akkor az egész személyt kell besatírozni.

Furcsán megváltozott a világ. Mint egy kifordított zokni. Működik, hasonló, de valahogy minden ellentétes.

Rohanj - rohadj.

Nem tudom, hogy Tereza anyának vagy Sztálinnak volt-e teljesebb élete.

Aranyos volt, hogy megkérdezte, megbízhat-e bennem. Azt viszont nem tudta megmondani, hogy milyen összefüggésben érdekelte ez. – Megváltozott. Okosabb, ragaszkodóbb. – Vigyáz magára, figyel a lehetséges veszélyekre. Összerakja, miből mi lehet. Gond. Elkerüli, sőt figyelmeztet engem is. Sikerült kiépítenem benne. – Néha bölcs meglátásai vannak. Belül gondolkozik. Megvan a véleménye.

Három büdös répa egy képen…

Mindig ugyanazokat a poénokat hallgatni; rettentő szívósságot igényel.

Kérdezem tőle, hogy honnan tudod?… Erre mondja, hogy “onnan, hogy én vagyok magam”.

Érdekes, hogy mindig körülöttem vannak tiszteletreméltó emberek.

A mesterséges intelligenciát, és a gépeket tartom egyenesen a következő fajnak az evolúcióban. A térhódításuk megállíthatatlan. A függőséggel kezdődik, amiben már benne vagyunk. – Az élet hajtóereje a fejlődés. Önmagában. És mivel segítenek nekünk az értelmes gépek (hasznot termelnek), nélkülözhetetlenek. Nincs megállás, nincs visszaút. Amúgy is azt gondolom, az evolúció az idegrendszer, az intelligencia fejlődése. Az élőlények végtagjai, egyéb szervei csak azért vannak, hogy a központi idegrendszert, az agyat kiszolgálják. Szerintem az intelligens gépek rá vannak (és lesznek) utalva az ember segítségére; a körülményeik megteremtésére: energia, nyersanyagok, és egyáltalán a helyzetbe hozásuk. Az áttörés ott következik be, ahol a legbonyolultabb problémamegoldásnál is jobbak lesznek. Amikor már az ember képtelen átlátni a gondolataikat. Amikor fizikailag azonos építésű, intelligens gépek eltérő viselkedésűek lesznek, eltérő személyiséggel, mert eltérő környezetben szívták magukba a világ sajátosságait. (Mindig is hittem benne, hogy az ember szellemi megnyilvánulása, karaktere, lelke gépszerű, csak éppen nagyon bonyolult és hatalmas kapacitású. Ha ez igaz, akkor mesterséges, nem szerves rendszerek is képesek erre, ha elég hatalmas a tárolási lehetőségük.) Az biztos, hogy fölénk nőnek szellemi erőben, de abban nem vagyok biztos, hogy el akarnak bennünket pusztítani. Sőt, szerintem nem. A függőségük miatt. Ha elpusztítanak bennünket, akkor nekik is végük. Ha nincs ember, nincs szükség a gépekre. Ezt ők is be fogják látni. Mint ahogy az állatok sem létezhetnének a növények nélkül. Sőt, még az is gondolom, hogy az ember tökéletesedésének megnyilvánulásai az értelmes gépek. A mi kiteljesedéseink. – Intelligenciában jobbak lesznek, mint mi. Meghozzák majd a maguk döntéseit, akár a mi kizsákmányolásunkra is, de elpusztítani nem akarnak majd minket.

Már most is a magunk teremtette gépfüggőségben vagyunk. Ki akar szerszám nélkül létezni?… Előnyünkre van. Már a kőbaltával kezdődött. Az első áttörést a döntést hozó, vagy döntést megkönnyítő gépek jelentették. Az meg már most is bőven benne van az életünkben. Már most sem volnánk meg nélkülük. Nem, mert egyszerűen a fejlettebb élethez hozzátartozik. Nem a mi döntésünk. A fejlődés szükségszerű velejárója. A civilizáció könyörtelen haladása. Nincs megállás. Ezt nem szabályozhatjuk. – A fejlődés önző.

Elrontott egy jó fényképet.

Egyik nap láttam egy hullócsillagot; jókat kívántam.

Nem tudom, hogy hasznos-e, de mindig van valaki, aki beletúr az idegeimbe.

Az arcélén látszik az indián származása. – Egy csomóan fogták magukat, és meghaltak azóta.

Sokan halottak a fotóimon.

Az ítéletet én mondtam ki.

Valahogy ha a Pink Floyd nem volna, hiányozna a fél zenei világ.

Valami pörgés van benne vagy három napja. Egyre jobban. Boldog, energikus, izgága, szinte táncolva szaladgál. – Nagyon jó így látni.

Nem irigylem azt, amiben van. Viszont mintha rendezné magában. El tud vonatkoztatni. Boldoggá válni. Szerintem leszámolt ezzel-azzal, megint másokat meg felértékelt.

Azt mondta, ha meglökném, és betörne a feje, akkor is szeretne engem.

Még mindig van, hogy valami zajt hallok a lakásban, azt hiszem, hogy az anyám matat valamit…

Legkeresettebb bűnöző lett belőle.

Nincs tanulság.

Most el lehet képzelni, hogy bele vannak zárva a lehetőségeikbe.

Az elbaszott élet hagyománnyal van kikövezve.

Hogy megtudnak hatódni egy fényképezőgép látványától!…

Múltkor megcsípett valami féreg, most rátapostam. (Ő rosszabb, én meg kedvezőbb helyzetbe kerültem.) – Az élet kiegyenlítő jellege. – És én védem a természetet, az állatvilágot, de mit lehet tenni, ha a komfortzónámra tör.

Az egyik romlást idéz elő a másik rovására, de ez csak időleges; visszahat. Lépéskényszert előidézve. – Annyira bírom, amikor primer gondolkodásúak azt hiszik, a viszonyokat csak ők határozzák meg. – Nem igaz, ahhoz két fél kell. – És persze csak szellemi szinten, ami méltó egy toleráns emberhez.

Azért jól megjegyzem, kik viselkedtek velem utolsó férgek módjára. Az egyiknek épp most taposom a nyakát. – Az élet fordul.

Két napja felfigyeltem, hogy milyen jól van. Kerek az arca, kicsit hízott, talán. Jó a kedve is. Szépen levágtam a haját, sportos; meg a körmeit is, egyebek. Rendbe tettem. Jó a kedve. Ma kifejezetten röhögcséltem vele. Jól viseli a dolgokat. Falta a palacsintámat. Százszor elmondta, hogy milyen finom. – Mint a múltkori lecsómat. Akkor fülig zsíros volt, most meg kakaós. Fura ez nekem, hogy mennyire kiszolgáltatott. Eleinte szokatlan volt. De ugyanúgy kell bánni vele, mint egy kisgyerekkel. Bátran, szeretettel. És amúgy meg többnyire normális gondolatai vannak. Kit érdekel, hogy kever évszámokat, vagy élőnek tart már meghaltakat. Legtöbbször az újságokban a gyerekeket csodálja. És ha belegondolunk, ez maga az életösztön. Egyik nap azt mondta, nem nagyon mer kritizálni, mert akkor nem jövök. – Adok neki életet. Nem is tudom, ez is egy spirál. Szűkülő. Helyesnek érzem ezeket a cselekvéseket, de nem gondolkozom rajta. Úgy érzem, ezt kell csinálni. Főleg, hogy normális most ő is. Hálás.

Amúgy meg semmi. Szerintem. Mint amikor fekszenek hanyatt a járdákon az élettelen bogarak. Már amikor. Dráma vagy nem. Semmi néphülyítés. A különböző vallások. A természet természettudományos. Csodálatos is, meg kegyetlen. Végzi a dolgát. – Kimegy a működőképesség. Annyira közöny, amennyire csak lehet. Még én filozofálok. Semmi. Kevéssé fogják fel. Az is egy adomány; talán. Valójában persze gyomorgörcs. Csak a lényeg. Működik vagy nem. Van, hogy valami magasabb hatalom lelöki a kapcsolót könyökkel. Az Univerzum. Úgyis folyamatos mozgásban van. – Közöny, tényleg közöny, és semmi. A legmellékesebb semmi. – A rokonaik visszatükröződései. A semminek semmi a visszfénye. Semmi, semmi, semmi. Pont akkor nincs semmi, amikor lehetne valami. Repkednek itt a szentjános bogarak. Kicsit felvillannak, aztán annyi. Fontoskodnak. Majd elhalnak. Szart sem ér a tudatlan élet.

Megint élnek a nagyszüleim, és ez jó. (Az apám is.) Jól interakciózunk az anyámmal ezekről a dolgokról. Érdekes. Beleviszi a maga részét.

Jól elvagyok, de nincs semmi, ami motiváljon szellemileg. Ilyen, kis, nyári trutymó. Semmi nem hat meg. Unalmas, lapos. Talán csak az, hogy mostanában megint Pink Floydot hallgatok, és az anyám körüli misztériumnak a megértése, meg a gyerekem. Normálisabb pillanataiban. Pedig időnként találkozom kifinomultabb emberekkel is, de azért annyira mégsem. Viszont néha vannak nagy rácsodálkozások. Meglepetések. Nem igaz, hogy minden kommersz. Pont azon agyaltam egyik nap, hogy az erőszakos ember nem lehet elmélyült gondolkodású. Teljesen alap; logikus. Nem is kell intelligenciatesztet írnia. Törtető > önző > ostoba > hazudik > lop > irigy.

Súlyos elmezavar.

Persze, könnyű azt mondani, hogy hülyék, de ha egyszer tényleg azok… Még akkor is, ha ettől az én helyzetem nem lesz könnyebb.

Még az emlékezetébe sem tudja bevésni, mert az is megszűnik…

Ne vedd le a szemed, leírod!…

Törvényszerűen jön a rossz… a jó után. Meg mindenhogyan. – Kiszenvedte a lelkét sok nagy koponya… is. – Hát még akik szóra sem érdemesek. Volt egy kis felvillanás. Lehetőség. – Pár dolgot meg szeretnék fejteni.

Gyalult agyával.

Alkoholban mártírhalált halt.

Saját véleményem, hogy gyerek-szülő távolságtartás, azaz: nem látás, kábé három nap. Én ennyit mondanék. Egészséges viszonyrendszerben. Persze, az élet dob mást. Szükségszerűség. De akkor is, számolni kell a hatással. Három napnál több élő kapcsolat hiánya, már visszafelé eszi a kötődéseket. (De még az is lehet, hogy a párkapcsolati rendszerben is.) – Szerencsés, aki sosincs ráutalva.

Vannak ilyen életkor határértékek. Mint ahogy a nők negyven felett megváltoznak. Nem rosszabbak lesznek, vagy jobbak, hanem másmilyenek. – A férfiaknál is, de talán kicsit később. Tíz-tizenöttel, nem tudom. Az nem biztos érték.

Az a tapasztalásom, hogy úgy nyolcvan. Errefelé biztosan. De lehet, hogy egyetemesen is. Aki előbb, annak pechje van, aki tovább, az szerencsésebb. Kicsit ráhúz. Szerintem nyolcvannál van vége a dalnak. Lehet, még a hardver húzza kicsit tovább. Vagy mások ki sem töltik. – A minőség sem mindegy. És akkor majdnem lényegtelen; nem pont, de azért igen. Gebedni még vagy harminc évet egy ágyban, vagy fotelben. – Szóval nyolcvan a biológiai célirány. – Nincs egy őrületesen sok nekem sem vissza.

Rohadt zabálás…

Mai napi legnagyobb boldogságom, hogy kihajtott az a paprika, amire vártam. Meg aztán, hogy a gyerekem írt. Ennyi… – Szerves szemlélet. Társadalom kontra.

Átkapcsol egy másik üzemmódba, amiről senki sem tudja, hogy igaz-e.

A gyerekekre hamar hatnak az alacsony szintű szellemi élmények. Visszatükrözik a környezetüket. – Horror.

Tényleg létezik primitívség. Persze, valahonnan nézve. Amúgy semmi. Ha valakik ugyanolyanokkal veszik körbe magukat. Egymás ráerősítései. Minta. Szót sem érdemelnek.

Összeomlik a struktúra. Csinálva helyet az új tartalomnak. Egyre csak, és egyre csak…

Tegnap azt hittem, valaki volt nála látogatóban, mert volt ott a szekrényén egy narancs, meg egy nagy üdítő. De nem, mert a narancsot bespájzolta az ellátmányból, az üdítőt meg végül is én vittem korábban, aztán rájöttem.

Éppúgy jól esik ellátni egy időset, mint egy gyereket. Örül neki, láthatóan jobban van tőle. És egyáltalán segíteni. – Nem is értek másokat. Talán annyi, hogy az idősekben nincsen jövőkép. Ezt érezhetik?… De hát könyörgöm, nem választhatjuk le magunkról, azok is a családunk részei.

Bár, láttam már erről filmet. Japánban felviszik őket a hegyre, és a sorsukra hagyják. – De hát már nem vagyunk állatok!… Ennyi élelmünk, meg energiánk csak van. Úgyis meghatározatlan rövid idő, aminek elvileg senki sem akarná a végét várni.

Viszont ha így van, akkor mocskos egy önző világban élünk.

Főleg addig, amíg az idős jól érzi magát, élni akar, jó kedvű. Vagy legalábbis kapaszkodna. Amíg vannak érzelmek az arcukon, ha meglátják a családtagjaikat. – Ha ködben vannak, ha nincs érzékelés, vagy alig, akkor nehéz… Amúgy akkor is, de persze kevesebb életélmény.

Az állatok nem tudnak emberként élni. Ilyenekben nyilvánul meg. Mindegy milyen autójuk vagy házuk van. Élnek, mint termeszek a várban. Ösztönlények. – Kell a tudat, egy magasabb elvonatkoztatáshoz. Ha meg nincs, fel sem fogják, hogy mi van. Absztraktan. Csak eszik a kagylót a tengerparton. – A vidra is eszi…

Folyton csak ki kéne jönnöm a jobb agyféltekés révületből… Mindennek van valami tanulsága. – A közvetlen kifejezést szeretem a legjobban. Kutakodás. Letisztult. – Kényelmetlen, alacsony szintű tanácsok. Mindenki megvívja a maga harcát a tévedhetetlenségével.

Amikor annyit fotóztam, sokszor marháknak csináltam emléket. – Én se vagyok normális…

Érdekes, ha belegondolok az általánosban is csak egy olyan pedagógusom volt, akit jónak tartottam, és a középiskolában is.

Na, hát ezt se tudtam. A legerősebb chili-től meg is vakulhatunk, ha bekerül a szembe. Bőrről hatástalanítani étolajjal lehet. Vagy nagy szemű só + étolaj.

Jobbos hidegrázás.

A népet kéne kicsit fejleszteni. – Mert a politikusok tudják, hogy mit csinálnak. Tudják nagyon jól a saját hazugságaikat. – Pl. elmagyarázni, hogy mi a demagógia, mi a hárítás, mi a közös ellenségkép, mi az uszítás, és ezeknek miért van előnyük azoknak, akik manipulálják a naiv tömegeket. – Nem kell álmodozni, a sokadalomnak nincs elvont gondolkodási képessége. – És léteznek felvilágosultabb, és kevésbé felvilágosult nemzetek is.

Az áruházban a biztonsági őr azt mondja, nem kéne kibontani. Én meg mondom kéne kitenni bemutatódarabot. Erre ő: azt ellopják. Mire én: akkor oda kéne kötni madzaggal. Erre folytatja: úgy is ellopják. – Tehát kiderül, nekik kellene valamit csinálni, de nem teszik. Kényelemből. A vevő meg csak megnézi, hogy mi az istent vesz meg; egy dobozon nem sok motiváció van. – Persze, megvan erre is a módszerük: hogy a vevő szépen ballagjon oda egy emberükhöz, hogy bontogasson ő. – Magyarország, szocializmus. Hiába a nagy angliai székhely. A működtetés mégiscsak magyar. Mert magyarok benne azok az organizmusok.

Az nem úgy van, hogy a pedagógus megüti a gyereket. A mai világban ez már nem úgy megy; szerencsére.

A két tehetséges ember esete. Darwin és FitzRoy. A biológus géniusz és a precíz és vallásos hajóskapitány. Darwin hatalmas elméje és elmélete a halálba vitte FitzRoyt saját, vallásos fanatizmusával. – Volt a történelemben ellenpélda is. Persze, FitzRoynak sem kellett volna meghalni, de úgy látszik van, amit nem lehet megváltoztatni. Amikor egy élet épül valamire… tévesen. – Nagyon tanulságos eset. FitzRoy képtelen volt megemészteni a dolgot, hogy Darwin sokkal nagyobb megbecsülésnek van kitéve, mint ő azt gondolta. Aki eleve felülről tekintett rá. – Így van az, amikor az elme meghajlítja a vasat is. – Pedig a kapitánynak csak külön kellett volna választani a saját tudását, szakmaiságát (amiben jó volt), a metafizikájától. És változni. Tanulni mástól, ha az élet azt hozza. Nyitottnak lenni; felhagyni a gőggel. – Csak egy vallás felvétele nem biztosít mindent; ennél a világ bonyolultabb.

Egyik se lett volna senki a másik nélkül.

Mindig azt hiszem itt fekszik. Közben meg nem, csak valami sötét vacak van az ágyon.

Tényleg kellene Magyarországra is szabad fegyvertartási lehetőség. Nagyobb egyensúlyt teremtene. Lenne pár elhamarkodott eset, de mindenki, az állam is, meg a magánszemélyek is megtapasztalnák, hogy nem csinálhatnak bármit a másik kárára gátlástalanul. Büntetlenül. A szélsőségeseknek az utolsó földi élménye egy füstölgő cső látványa volna. – És ez a felelősség lassan beleivódna a közösségi tudatba. https://www.youtube.com/watch?v=J8ZVamx3ziw

Az utolsó látványa egy füstölgő cső volna.

Volt alkalmam megfigyelni, hogy ez a női, vallási kendőhordozás mit jelent. Semmit. Visszafejlődést, igénytelenséget. Láttam ezeket a trampli nőket. Semmi kommunikáció; mintha nem is lenne körülöttük élet. – Működik az elnyomás.

Rá kell jönnöm, hogy milyen társadalmi haszna van a humánumnak. Hogy van-e, hogy kell-e?… Most nem látom. Pedig elvileg kellene, hogy legyen. Ezt most én nem látom át.

Viszont ma példán látom, hogy hamar elfújja a szél a felületes gyerek-szülő kapcsolatot. Átlátok én a szitán. Az erős kapcsolatot nem kezdi ki az élet hullámzása. És akkor itt a válasz, hogy mi a fontosabb, a pillanatnyi előny, vagy a tartósság. – Az egymásra számíthatóság.

Most többet nem látok, és ez ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy legfeljebb a gyerek látja, hogy hogy bánunk az időseinkkel, és azt kapjuk vissza. Talán csak ennyi: példamutatás. – Mondta is a gyerekem, ha olyan helyzetben leszek, minden nap bejön hozzám. – Egy éve nem látta az anyámat, ma bevittem hozzá. Előre megbeszélve a dolgokat. Érveltem, hogy miért lenne most az előnyös, és nincs vele semmi rizikó. – Megértette, és lényegében azonnal jött velem. Nem gondoltam, hogy ilyen könnyű lesz. Még majdnem idegesebb voltam, mint ő. Az anyám kitörő lelkesedésben volt. Minden beteg, idős megdicsérte. Ez is jelent valamit, hogy igenis nem szabad lemondani róluk. Egyszer csak mondta, hogy mehetnénk. Szerintem ki akarta próbálni, hogy kijuthat onnan. Így is egyeztünk meg. A kórháztól távolodva már mondta, hogy a következő napokban bármikor eljön velem, ha akarom. Azt mondta, többször is, hogy nem gondolta volna, hogy én ennyire sajnálom az anyámat. Nem értettem, hiszen a szeme előtt zajlik minden egy éve, és ez mai felismerése. – Nem tudom, én sem értem. De aranyos. Talán az, hogy mennyire fontosnak tartottam, hogy lássa már. Lássák egymást. Lehet, hogy az utóbbi két-három évben sokat ráerősítettem a gyerekem lelkivilágára. – Mostanában vannak ilyen tudatosulásai. És már másodszor jártam úgy, hogy alaposan körüljártam egy kényes kérdést, elmagyaráztam mindent neki, hogy értse az álláspontomat, és sikerült meggyőznöm. – Utólag mondta is, ha csak követeltem volna tőle, nem jött volna. – Aranyos, értelmes, és jó lelkű gyerek. – Erős, bátor. Mondtam is neki.

Megvan a magam felelőssége, de ilyen helyzet van. Nem tudom ezt szépíteni. Senki sem akarja megtörni, de az életben vannak dolgok. Nem minden bájos. – Neki is csupa újszerűség volt az utóbbi időszak. – Igyekszem mindent elmagyarázni neki. – Féltem is, meg más is. Kinek magyarázzak?!… Szeretem formálni. És általában fogékony rá. – Hullámzik a hangulata. Néha dacos, többnyire viszont kedves. Mindent megbeszélünk, mert úgyis muszáj. Néha nem mennek könnyen a dolgok. – Féltjük egymást oda-vissza.

Az anyám ma is mondott egy-két meghökkentő dolgot, ami arra utal, hogy kicsit jobban van tisztánlátás ügyben. Egyik nap pakolgatom a ruháit, és mondja, hogy épp azt a hálóinget szereti, mert ló van rajta. Hát csodálkoztam, visszafordítottam, és tényleg. Akkor mondja, hogy csíkos ló. És hát egy zebra volt.

De az elvekkel jobban van. Ma is nagyon örült nekem. Amikor még egyedül mentem. Össze-vissza dicsért. Azt mondja nem várt, viszont amikor meg meglátott, akkor már igen. Másodszor meg világosan a lelkemre kötötte, a gyerek előtt, hogy a kisfiam mindent megér, és vigyázzak rá. – Imádta! Mondják a szobatársai, hogy mindig a fiamat, meg engem emleget. De állandóan, mintha mi is ott lennénk.

Nem tudom mi a tanulság… Talán valami mélység. Tudat. Megismerés. Anyagi haszna nincs. (Most nem látom.) Inkább hátrány; egyértelműen. Gazdagabb lélekkel amúgy is sérülékenyebb az ember.

Fényes csokoládészínű. Sonkás lábbakkal, és megfelelő ellensúlyokkal.

Van a sima hazugság, hogy mondjuk egy tényt lehazudni. De a kóros akkor, ha már egy egész történetet is körít mellé az illető; na, az már beteges. És vannak!…

Mi a nemlét állapota?… – A csend és a sötét.

K1 Örökre hálás leszek, hogy mennyi minden tapasztalatot szereztem az emberekről. – Hogy annyi eszük nem volt, hogy odajöttek, és felemlegették a gyerekkorukat, a kellemes emlékeiket, még ezekkel terheltek is bennünket, hogy legalább vásároljanak valamit névlegesen. Külföldről pl. így hazajönni. Hogy valakinek ennyi visszacsatolás ne legyen az eszében. Inkább ott kódorog, mint egy hajléktalan, a hülye haverjaival, szaros, fényes új autójával. Vihog a fáradt mosolyával, szárítja a fogait. De még a régi vállalkozó szomszéd is, aki már öreg is, el is ment az esze, odahozza az isten tudja hol lakó fiát, hogy ott szemléltessen valamit, és olyan csacska dumát nyomott, hogy elaludtam. (Velünk dicsekedett, de nem vásárolt.) Elmentem, elfordultam. Hogy képesek az emberek úgy kérni hitelt, hogy megmondják, van pénzük, csak papírban. Esetleg alacsony címletű papír fosban. – Ilyenkor mit lehet mondani?… Nem lehet kivégezni, mint ahogy Kim Jong Un a másként gondolkozókat, légvédelmi rakétával. – Vagy ha pl. basszák megadni a tartozásukat. Inkább még vásárolnának, az azóta kerekedett készpénzükön. Meg is teszik. A rohadt vállalkozó görgesse az ő fos, rohadt, anyagi aljasságukat. – Sőt, még ilyen kondíciók mellett, még be is szólnak, kellemetlenkednek. Hogy egy kávé (költsége) mellett egy órát hallgatni az életét. Ami, hát valljuk be, nem egy nagy valami. Ha valaki odajön énekelni, akkor annak nem sok tartalom van. – Csend van. Bent a fejben. Nulla aktivitás. Fel is figyelnek mindenre. Tevékenységre, bármire. Pl. a nyugdíjas öregek imádják, ha a gépek túrják a talajt. Ott okoskodnak a gyerekekkel. De a fűnyírásnál is. – Ember, azzal foglalkozni, hogy hány centi a lakótelepen a fű, és akkor hűha, miért olyan nagy. Talán felbotlik benne az ember. Vagy ősszel hullanak a levelek. Rá a járdára!!! Felháborító!!! Meg a fűre! Csupa levél minden! Undorító! Miért nem jönnek, miért nem történik valami, miért nem jönnek?… De ha hull a hó!… Még meg sem látszik a járdán, de már megy a kotrás, lapáttal, meg mindennel, sózás, mint az állat, két méter szélesen. Ami jogos, mert pl. ha egy katonai osztag akar arra menni, akkor legyen az korrekt. Ne kelljen libasorban menniük, elvégre nem libák. Ott nyáladzni, hogy igenis, az a pénz amit kér, az nem sok. Az egy nulla. Egy kis semmi, egy kis vacak. De ha azt mondtam, ha annyira vacak, akkor neked miért nincs az a kis vacak. – Fel nem fogni, hogy nem csak ő könyörög, hanem száz másik is. Nincs őbenne semmi különleges, épp olyan, mint bárki más. És a fél életemben ugyanezeket a rimánkodásokat hallgattam, nem eszem meg. (Jó, mikor olyan kér, aki magasabb szinten él, mint mi. De hát ilyen a világ, semmi sem elég.) És akkor az állam!… Álom. A saját területén… járdák, lépcsők, közlekedési táblák, közbiztonság, hivatalok lassúsága, tehetetlensége stb. – De ha megvannak ott a célalanyok, akkor aztán nincs tolerancia. Mindent így-úgy, amúgy, papírok irkálása. – Mikor végignéztem a régi dolgokat, hát szánalmas. Műnyelv, gépezet. Csupa akadályoztatás. Szocializmus.

Ameddig a fodrászat kirakatából nem tűnik el a csipkefüggöny, nem lesz itt rendszerváltás.

Masszív alkoholisták több pénzt hagytak ott, mint a teát iszogató, hagymás-paprikás zsíroskenyeret eszegető, beszélgető vendégek. Ezért koptunk ki onnan. – És mivel a pénz tart életben mindent, ez igazolható is. Ugyanakkor le is esett a színvonal. – Igazán ott volt a vízválasztó, amikor a kényelmetlenkedő részegeket nem távolították el a normálisabb vendégektől. – Ez lehet tudatos döntés is, de akkor vele zuhan a minőség is. – Én már akkor tudtam, merre megyünk. Valahogy azt gondolom, üzletileg kell menni az igények után, de nem teljesen. Kell valamit tartani, erőltetni. Formálni a közönséget. Az igényesebbek érdeklődését is fenntartani. – A tömegekben igénytelenség van. Mindenki nem progresszív. Főleg ízlésben.

A bonobo, mert pár éve mozog, most azt hiszi tud valamit. Hogy hogy kell nevetségessé válni…

Akartam is, de később inkább már nem, testvért a kisfiamnak. Ne legyen kivel veszekednie, meg aztán nem hiszek abban, hogy az élet annyira adakozó, hogy kétszer lenne ilyen szerencsénk. – A világ hullámszerkezete. Talán ki kéne fogni rajta. – De lehet, hogy tévedek.

Azt is megfigyeltem, hogy láthatóvá válik ki milyen lehetett aktív korában. Ugyanolyan. A habitus nem változik. Van kevés kifinomult, értelmes, segítőkész, szociálisan érzékeny (beteg). De csomó összeférhetetlen is. – Érthető a nyűgösségük, de a megoldásaik rejtik a személyiségüket. – Borzasztó, a helyzetükben nem segítik a dolgokat, hanem nehezítik.

Kiabálva veszekednem kellett kettő ágyszomszédjával. Az egyik ordibálva közölte, ha elalszik az anyám, összeveri; a másik meg folyamat cinkeli, hogy miért kiabál, ha mozgatjuk, és fáj a lába. – Hát nem hiszem el, hogy ott vannak a lét határán, és másokkal foglalkoznak. A két leghülyébb. De amikor ők nyavalyognak, probléma van velük, senki nem pofázik be nekik. Hihetetlen!, épp, mint a való életben. – Ha ők csinálnak cirkuszt, az rendben van, ha más, az már nem, az tragédia. – Én soha nem szólok senkihez, felrohantam a hegyre, mint mindig, minden nap, folyt a víz rólam, mint az állat, és akkor ezek meg akarják enni az anyámat ok nélkül. – Szépen, okosan, higgadtan, de határozottan tartottam egy logikai eligazítást. – Azt nem kell hinni, hogy végleges hatása volt. Kicsit kussba lettek, de azért be-bepofáztak néha. – Egyénként nincs azzal semmi, hogy betegség, meg minden, de amikor gonoszak, erőszakosak, az nehéz. – Szerencsére ritkán van. (Én sem ismerek magamra. Egy év, nyomott hagyott.)

Legelvtelenebb. Mint az állatok. Tökéletes önérdekben.

Bazmeg nem hiszem el, a kurva automata azért is levon 270 forintot, ha az ember a pénzfelvétnél kér blokkot is az egyenlegről. Rohadt, mocskos bankok! Évekig erre nem is figyeltem.

Isteni gondviselésnek nevezem, pedig abban nem hiszek. Inkább az élet-nek kellene. Úgyis van egy kiegyenlítő sajátossága. De komolyan, egyesek nagyon megdolgoztak érte.

A Casino-ban Nicky, a vegasi gengszter azt a trükköt vezette be az FBI-os hallgatózással szemben, hogy ő is hallgatózta őket.

Oldalról leszigetelték pár éve, csak a tetejét nem. És mivel lapos ott fent, szépen felveszi a nyári forróságot, letovábbítja az emeletekre a betonon keresztül, és mint egy merülőforraló, meg is süti a bentlévőket, mivel oldalról nem képes az épület leadni a többlethőt. Gratulálok!

Tegnap pakolgatott a jó kis csaj. Egykedvűen. Fel-felnézett. Aztán a túlmozgásos, folyadékban úszkálós anyja rendezkedett körülötte. Figyeltem a lányt tartósan, és ő ezt látta. Kontrollképpen csekkolta a végén.

Ma meg másik helyen, másik társaság. Hatás oda-vissza.

A legérdekesebb eset, amikor egy haverral elmentünk fotótúrázni. Egy erdei úton haladtunk, közterületen, balra kertek kerítéssel, kis házakkal, jobbra patak. Az úton észrevettünk egy szarvasbogarat. Elkezdtem fényképezni, lehajoltunk hozzá, talán le is térdeltünk, hogy jó képeket csináljuk róla. A kertes telken egy jó magyar férfi dolgozott valamit. Talán a szőlejével vacakolt, nem tudom. Egyszer csak ordítva a kerítéséhez rohant tombolva, hogy mi mit csinálunk ott, teljes erőből hahotázva, veszekedve. Kint az ő telkén kívül, egy közterületen. Kikerekedett a szemünk a jelenettől, és hát mondtuk neki, hogy csak egy bogarat fényképezünk le. Amikor látta, hogy ez tényleg így van, lassan lenyugodott, és elment. (Még talán szégyen is látszott rajta kicsit.) – Én el nem tudom képzelni, mit hihetett. És miért nem volt neki teljesen mindegy, hogy valaki mit csinál a telkén kívül addig, amíg az számára nem jelent semmi különöset. Mit gondolhatott?… Elásunk egy bombát?… Vagy elbújunk, és ha a kerítéshez közel jön, akkor ráugrunk a nyakára?… Vagy lessük, hogy mikor megy el, és beugrunk gyümölcsöt lopni?… Vagy egy alagutat ásunk be a kertjébe a kerítés alatt?… – Tényleg nem tudom, de neurózis az volt nála, csak attól, hogy másik embert látott máshogy cselekedni, mint az elvárható lett volna, szerinte. Ami normális ott: autóval haladni nyugodtan. Gyalog haladni ott nyugodtan, nem hajoldozni, nem nézni feltűnően a magánterület felé. – Amit nem: pl. kézen állva haladni tartósan. Mert nyilván megbotránkoztatást kelt a normál felfogású magyar emberben. De négykézláb sem. (Az csak akkor, ha a kertes belül csinálja részegen, amikor jön ki a pincéből.) Kamerával sem. Fényképezőgéppel sem. – De érthető, a vaddisznó sem szereti, ha zaklatják. Az ember is csak olyan. Ha valaki megközelíti, biztos csak ellenség lehet. Persze nem, de azzal többet nyerünk ha mégis annak látjuk. – Jobb félni, mint megijedni. – Mostanában egyre többet hallom, hogy az elégedetlenek félnek. Meglepő, de lehet benne valami. A legnagyobb ellenfél az ember belső akarata; azon úrrá lenni.

29 éven át nem volt nyaralási lehetőség, és szabad hétvége. Igaz, viszonylag kötetlen munkarendben. Inkább esti elfoglaltságban. A magyar viszonyokban ennyire lett a kisvállalkozó elkényeztetve. A közterhek nőttek, a bevételek csökkentek. Az állam vakon szemlélte, nem kedvezett. Nem próbálta meg ellensúlyozni azt, aminek ő a felelőse. – Még szerencse, hogy szebb években mértéktartás volt, és lehetett tartalékolni ilyen időkre.

Érdekes, ahogy az agy lecsúszik kicsit, rögtön láthatóvá válik ki mennyire egyszerű. Hiába tiszteletreméltó idősek. És ebben az összefüggésben az anyám egész jól szerepel. Ő inkább nagyszájúskodik. De hogy mennyire elemi sötétek vannak!… Hú!… Csoda, hogy a gyerekeik nem süllyednek el szégyenükben. Ott, ahol kiszolgáltatottak, ahol nincs rajtuk máz. Amúgy meg ez a demencia, időskori elbutulás, vagy feledékenység… A hozzátartozók mennyire nem tudják kezelni. Folyamat be akarják őket terelni a normál menetbe. Hangosak, türelmetlenek velük. Hülyének nézik őket. – Én kitapasztaltam, semmi extra, természetesnek kell venni azt, amit mondanak. A magunk számára kihámozni a hasznosat, ami van. És van. Nem hülyék. Csak keverednek, térben és időben, de normálisak. – El kell fogadni azt, amit mondanak. Ahhoz képest reagálni rá. Nem kell kijavítani. Ha meghalt személyekről kérdeznek például, hogy mit csinálnak, felelni kell rá azt, amit azok a legjellemzőbben szoktak csinálni. – Miért kell szembe menni az akaratukkal?!… Nyilván azért mondják, mert az úgy élő az agyukban. Valóságként élik meg. Mint az álmokban. És a türelmetlenség, mintha tehetnének róla, hogy most gondozásra szorulnak. Hány ilyen van. A gyerekeik kiabálnak, veszekednek velük. Folyamat azt demózzák, hogy nem olyan, mint egy aktív ember. De hát nem olyan!… Mindegy, nem is tudom mi a tanulság. Hogy van-e felelőssége a szülőknek a gyerekeik miatt. Hogy ennyire önzőek és kegyetlenek. Többségében kijönnek az állatias tulajdonságok. – Nem tudom én kitől fogom visszakapni. Egyelőre csak a gyerekemtől. Most igen. Most hagy sütkérezni a felvilágosultságában, a szeretetében. Ahogy én is őt. – Nem tudok mit mondani. Nyomorult haszonlesők, aztán majd ők is belefejelnek a talajba, aztán annyi. Legalább szeretet sem volt az életükben soha. Eltűnnek mint egy hangya a bolyban. Inkább mint egy repülő rovar a gyertyalángban. Elsercegnek. Vagy a villamos rovarirtóban. Egy sercenés, egy kis füstcsík, egy kis büdösség, egy kis kiégett anyagdarabka; ennyi marad utánuk. – És akkor még életükben fontoskodva rendelkezhetnek arról, hogy a hamvaikat milyen fontos helyekre szórják. A folyóba, a hegyekre, vagy bárhová. Semmit nem fog jelenteni. Kényelmetlen vacak.

Tiszta erőszakos mindenki, és már hajlok rá, hogy igazuk van. (Persze, azért nekem nem pont ez a célom, de a finom térnyerés ellentéttel jár.)

Isten háza mellett kutyagolva jutott eszembe, hogy tuti, a papok is az életük felén túl, már biztos tudják, hogy az, amiben vannak nem más, mint gazdasági térnyerés. Az is csak egy biznisz. Biztos vagyok benne, hogy ők maguk nem hisznek az ideológiájukban, csak annak az eredményében. – De ha belegondolunk, az élet ilyen: csupa hazugság. A pók sem jutna semmire, ha kizászlózná a hálóját figyelmeztetésképpen. – Haszonkeresés bárki más ellenében. Ennyi. (Akár csoportban is.) Minden trükk megengedett. Elméknek, személyeknek, tőkéjüknek bevonzására. Van egy kis idő, aztán mi marad?… A halál, a semmi állapota; ezt a vallási vezetők is tudják.

Félévben szótagolva olvasott, de ez elmúlott. Korábban szebben írt, év végéré nem annyira. Félévben nem volt halk, aztán az lett. A legfontosabbakban tartotta magát magasan: kifejezőkészség, szókincs és logika. (Egyik humán, a másik reál.) Ha belegondolunk, pont ennyi kell egy széles világlátáshoz.

Virágzik a paprika.

Az ég kékjébe metszően belenyúló fiatal fa, a levelei motívumával, ahogy fújdogálja a szél. Teljes nyugalomban. Amint azt az ég nézése mindig adja. Egy ilyen kis mikrokörnyezet; hangulat. Filozófia. Beszélgettünk mindenről, kívülről szemlélve. Kritikusan, önkritikusan. Visszatekintve, aztán előre. Egymás kapcsolatáról. Most változik. – Érzelmek örvényében van. Nyilván az éledező tudatának a birtokában. Nagyon okos! Erősen váltogatja a hangulatokat. A rossz után mindig a jó jön. – Nem lehet elmenekülni a felismerés elől.

Elindult egy úton. Sokkal tudatosabb. Senki sem fekete-fehér. – Van az a kapcsolat… ami csak úgy van. Mindegy, nem is érdekes. Még majd megtaláljuk egymást azonos hangulatban.

Mindenkinek joga van a nyugalomhoz.

Jó nap volt, beszélgettünk, nyugalom volt, erős kötődéssel. – Azt mondja, minél jobban ismer, annál jobban szeret. – Megint megdicsértem a bizonyítványa miatt.

Lecsó Itt bosszantottak lecsóillatokkal különböző magyar ablakokból, úgyhogy ma döntöttünk a kisfiammal. Már a vásárlást is ketten csináltuk. Megküldtük a mennyiséget rendesen, és hitelesen. Elmagyaráztam neki, hogy lehetőleg többféle paprikából kell, és szalonnakockákkal. De aztán tettem bele még füstölt kolbászkockákat is, meg egy nagy darab füstölt szalonnabőrt, hogy megadja az alaphangulatot. Beindítottuk a mutatványt egy akkora serpenyőn, mint egy paellás edény. Eleinte fájt a gyomrom, mert annyira izgága volt, és késezett, persze a megye legélesebb, svájci konyhakésével, hogy folyamat csak aggódtam. Sikerült egy közepesen élesre rábeszélnem. Csinálta ideig, vagdosta a paprikát, aztán kicsit az ujját is, vérzett is, majd azt mondta megunta ezt az egészet. Mindegy, én megcsináltam. Azon aggódtam, legyen jó. Nagyon enyhén csípősen (miatta), és gazemberül finoman. Ezt hoztam is. Elégedett volt a világ finnyása. Még markolászott hozzá kockára vágott szalonnát is. Én félhalottra zabáltam magam. Elfogyott a kenyér, hát este fél tízkor elballagtam vásárolni. Elgondolkozva jövök a járdán, és kiabál nekem ki az ablakon, hogy “apa!”… Mondom mi van, minden oké? Azt kiáltja le, hogy hiányoztam neki. Erre mikor beértem a lakásba, azt mondja, féltett attól, hogy valami részeg megtámadjon. – Onnantól kezdve megint nincs semmi bajom vele; nem akarok sem többet, sem kevesebbet tőle. Így ez most nekem tökéletes visszaigazolás. Csak hallgattam, és simogattam a tévénézése közben. Lázadt, hogy le ne halkítsam, mert őneki az pont úgy jó. Erre három percre már becsukta a szemét. Akkor kikapcsoltam gyors, amire meg kicsit kinyitotta a szemét, de már beszélni nem tudott, csak a hüvelyk ujját emelte fel, hogy igenis kapcsoljam be, viszont rögtön vissza is aludt. – Jó volt ez az este.

Irodalomparádé.

Rózsaszín áttetsző nyári ruhában, egy réteggel lejjebb fekete ornamentika, tökéletes geometriával, szépen fonott haj, mosolygós, nevetős, szuggesztív arc.

Régtől, meghatározatlan ideig normál életet élek. Kérem szíves megértésüket. (Társas lények volnánk.)

Kezdődnek a választások, pontosabban a kampány. Most érezhető, visszább kell vonulni a véleménynyilvánítástól, mert megy az acsarkodás, lövészárkokba bujkálás, megbélyegzés.

Élen egyensúlyoz a hangulatom.

A szomszédja hetven évesnek nézett, és lebácsizott; mondom igen, most töltöttem be idén.

Vagy béna az illető profilképe, és akkor az atomszörnyű, vagy valami tényleg nagyon jó, és akkor meg az ember lapozza a képeket, és egyre rondább lesz. – Természetes a legjobb, így igaz… csak simán, lazán, de azért valahogy.

Csak valami hitelesség felé. Stílus. Ennyi idő után már szükségszerű. Kényszer is. Egyéni. Csak abban fejezhetem ki magam. Új fordulat az életemben. Egyszerű és modern. Folyamatos keresésben. Megöl a kommersz. A giccs. Az embernek meg kell őriznie magát. Entitását. Kihatárolódás. Külsőleg is. Annyira az utánzás felé megy a világ. Eltűnik az individuum. Keresem a csapattársaimat. Egy új kultuszt. – Amint sok szellemi terméket fogadott be az ember, egyre éhesebb lesz. Kívülről látja. Bevonzza a hasonlókat. Ösztönzi. Oda-vissza. Nem mehet el a világ a tömegkultúra felé. Borzalom. Ennél már a hippik is előrébb jártak. Nem szabad fékekbe botlanom… Fontos, hogy átlépj a másik valóságba. Bátran! Jobb agyféltekésen. Ismerve meg mindazt, amit kaphatsz. Menj rá, fogadd be. Azt az életérzést. Új utakat. Válogasd végig a lehetőségeket. Adj esélyt. Tiszta látásmód. Az idő lejáródásának ellenében. Tiszta szerkezet. Addig hagyjuk a világot menni a maga útján. Relax. A valóság. Haladásban. 2017. Tényleg szabadelvűen. Szerintem kellenek a tárgyi kapaszkodók. Stílusösztönzőnek. De nem függőségben. Főleg nem értékalapon. A kulturális értéknek erősebbnek kell lenni, mint a pénzben kifejezhetőnek. Épp ezért kell áldozni rá. Eurót, dollárt vagy bármit. Máskülönben gép az életünk. Unalmas, bátortalan. Vissza kell nyúlni a fiatalos, vad, mindent megváltoztatni akaró életünkhöz. A fiatalok nem bölcsek, de bennük van a velük eredeztethető forradalmi hevület. A lázadás eszközeit meg kell vásárolnunk. – Tényleg rövid az élet. Adjunk neki ízt. Különben belefulladunk az értéktelen, tömeg-gyártott szemétbe. A giccses, büdös, műanyagba, gumiba, csillogó fémekbe. Megzabál bennünket a gépezet.

Nem mintha csak a színnel lehetne megreformálni az építészetet, mert a forma is fontos, de ha már áll az épület, akkor kényelmes megoldás.

Már annyi idő eltelt, hogy a kiskora is eszembe jut. Külön. A méretével, viselkedésével. – Előjön az álmomban, kis totyakos, jön felém, aztán megsértődik valamire, bántja a lelkét, és elkanyarodik.

Van egy olyan érzésem, hogy az USA hamarosan (még talán ebben az évben) le fogja nyomni katonailag Észak-Koreát, ismerve Trump habitusát és a helyzetet. És nem is tartom szükségtelennek. – Amúgy a feszültség nem hiányzik, de hát… nem bírnak a bőrükben megmaradni ott Ázsiában. Ugyanaz lesz, mint Irakban, meg Líbiában. A lakosságot fel kellene szabadítani.

Tényleg, ma még rájöttem valamire. Ez a házimunka dolog is olyan, mint a gyereknevelés, hogy a soviniszta nők szeretik maguknak tudni ezt a szakértelmet, aztán persze duzzognak, ha magukra maradnak.

Kettő is!…

Laza nap volt, de aztán rákezdett erre a: töltsed le, nem gyalogolok tovább, töltsed le, nem gyalogolok tovább, fáradt vagyok, töltsed le, nem megyek tovább, fáradt vagyok, töltsed le… És akkor nem is történt már semmi ilyen, talán csak a vércukrom esett le, de lehet, hogy ez a korábbi idegszálamon való hintázás okozta, de olyan idegesség jött rám, hogy alig álltam. Csak némi kajálás hozott ki belőle. – Aztán jól elmagyaráztam neki a dolgokat, hogy mostanában csak ő bosszant néha, és nem volnék kíváncsi rá. – Aztán észbe kapott, puszilgatott. – Hihetetlen egy pasi!…

Száradjanak meg egy kriptában…

Egyre több pénz kell, hogy a korrupt állam betömje azokat a szájakat, akik felléphetnének ellenük. Ez elkerülhetetlenül a gazdaság összeomlásához vezet.

Nem kell sajnálni senkit… Most egy sorozatban voltak ilyen tapasztalásaim, de lehet, hogy végtelen… Egyenjogúság… Nem is értem, és nem is tudom… Sokkal nagyobb halmaznak gondoltam. Abban azért bízom, hogy léteznek ilyenek, de szórványban. Magyarországban. Azt, hogy a fejlettebb világban mi van, nem tudom. Ezek a hagyományok nagyon erősek. És talán annyi az új, hogy most már rohadtul nem akarnak abban rohadni, amibe kerültek. Saját maguk okán! Drága a tengerparti kagyló, meg az ékszer, meg az autó, meg a szép ruhák, meg a… Jó része kilép, be egy másik szarba. Én nem gondoltam, hogy ennyire még a középkorban vagyunk. Vagy nem is tudom hol. Még a fiatalok is, akik teljesen modernnek hitték magukat. És akkor elnyomják a nyomorúságukat valamivel. Önhitegetéssel, hobbival, félrelépésekkel, magasabb, transzcendens, szellemi értékkel, hogy ők bizony átlátnak ezen, és inkább sajnálják az illetőt, mintsem megvetnék. Drága a repülőjegy… És minden van, ami a legalacsonyabb pokolban. Igenis bármi neki, és akkor még féltékeny is. De annak semmi!… Ott rohadjon meg!… – gondolja a gazdája. NAGYON, NAGYON FONTOS! Az elnyomottak maguk választják a helyzetet, mert azért idő után látszik, vagy mindjárt az elején is, hagyományokban pl., aztán még benne is rohadnak, de az égvilágon mindenkinek panaszkodnak. Csak a másikra, magukra sosem. Nagyon érdekes az egyenjogúság kérdése. Mintha nagyon akarnák, hisznek is benne, de tartalmilag már nem. Talán azt sem tudják, mit kellene tenniük. És ott csorgatják a nyálukat nőnapkor, meg anyák napján, hogy na, mi van, gondoltál rám? Én vagyok a cica, akit egy ilyen szar giccses valamivel bent lehet tartani a karámban. A lelki terrorban. Igen, tegyél különbséget nemi alapon. Légy oly szíves. Szedjél fel, kezdj el te beszélni először, vásárolj minden szart, határozottan, mert az annyira biztonságos. Engedj előre egy ajtónál, vezess te, ha ketten vagyunk… – Úristen, milyen sötétség van a világűrben odakinn!… Elkeseredett küzdelem, de nem szabad feladni. Mindig is hittem az éles határvonalban. És egy rettentő fontos tapasztalásom: annak ellenére, hogy soviniszta nem vagyok, és nem is leszek soha, látszik, hogy pont a hagyományok miatt, a nemi szerepek miatt, a nők igenis hajladoznak, igazodnak, alkalmazkodnak, megalkudnak stb., ami miatt százszor többet hazudnak, mint azok az erőszakos, önfejű agytrösztök. Tudnak azok is, tudom, vagy mi is, de száz, hogy a nők többet hazudnak. Pont a folyamatos háttér-alkalmazkodásuk miatt. – Szomorú. – Kell, hogy legyenek kivételek. És esküszöm, ezek fontosabb dolgok bárminél. – A lét maga. Kutyaként mit lehet elérni?… Egy összefüggésrendszer; halmazban túrni a szart. Mint a hiénák, ide-oda kapni indulatban, előnyben, elvtelenül. Ez az egész egy hányás!… Kár, hogy nem tudok emigrálni Svédországba, vagy Hollandiába, vagy valami ilyen felvilágosult helyre. És akkor már az is végkövetkeztetés, hogy akik hisznek a nemi szerepekben, a hagyományos családmodellben, azok a hazugságban is. (A nők biztosan.) (DE VANNAK KIVÉTELEK!…)

Tegnap valami nagy változás volt a szellemi képességében. (Azóta.) Annyit javult. Öröm volt, de fura. Hihetetlen. Talán a Ginko Bilobától. Kezd átlátni dolgokat, egyre jobban. Voltak olyan megjegyzései, ami a javuló memóriára utal. – Máskülönben meg jól van, kedves és nyugodt, olvas rendszeresen, aggódik és szereti a gyereket, meg engem is. Ma megyek hozzá, gyorsan felhúzom az ágyban, emelem a háttámláját, takarom be takaróval, mint mindig, és mondja, hogy óvatosan, mert van itt valami. És a takaró alatt rejtegetett három kajszit, hogy szép érettek, és vigyem el a gyereknek. Azt mondja, ennyit tudott szerezni. Kérdeztem, hogy ezt te tényleg nem akarnád inkább megenni, mégis te vagy a betegebb; de nem, azt mondja nem, mert neki akarja küldeni. Akkor láttam, hogy mi van, és tényleg megígértem, hogy elviszem neki. – Így is tettem, elmagyaráztam a kisfiamnak, hogy mi a helyzet, és ő is értékelte a dolgot, megértette, és megette.

Teljesen mindenkinek magánügye, milyen istenben hisz. De hogy erre még fennhordja az orrát, az valami hülyeség, amivel negálja pont azt, amire feltette magát. És mindig vannak részeredmények, pl. nem isznak, nem dohányoznak, mértéktartóan öltözködnek, viselkednek, udvariasak. Viszont az a felsőbbrendűség amit sugároznak ha kell, ha nem, az nagy szamárság. Folyamat, minden mozdulatukban tudatosítani másokkal, hogy mások, hogy feljebb vannak. Alaplogika, ha így, akkor nem úgy. Azaz: nem lettek belülről magasabban építményesek. – Ma is ezt láttam, tiszta, szép arcok, gondosan ápolt haj, meg egyebek, gyerekek és a szülők, és akkor se a gyerek, se a nő nem mer köszönni, hiszen hónapokig voltunk munkakapcsolatban. Csak mert ott a férj is, és bármennyire is nyitottak, meg okosak vagyunk a hitünk mentén, azért a soviniszta ostobaságot nem tudja elfújni a metafizikánk. – Nem hiszek az ilyesmiben. A világi emberekben jobban. Nyitottabbak, őszintébbek. Jó, hát a sötét ateista az feladat, de a felvilágosultabbja nem, az tágabb tér, mint az Isten gyermekei. No, hát nekem a tapasztalatom.

A földszinten be akarok szállni a kórházi liftbe, és a lift elején ott áll egy nő, meg egy kisgyerek. Néznek valami távoli, láthatatlan pontot. Úgy kell beverekednem magam. Pedig logikus volna, ha látják, hogy valaki beszállna. És ők meg ki nem. Hátul meg hely van. Mint a szobrok. Nem érdekes. Amúgy is van egy liftetikett, mert logikus. – Sokan képtelenek elképzelni, hogy a földszinten kiszállna az illető, akár lakóházakban is, aztán mehet ő is. Neki mégis csak több helye van hátrálni. – Vagy az áruházban ha valaki mögött kipakolok a pénztári gumira, az előttem lévő szabályosan megrémül, hátranéz, hogy úristen, ki ez, hát vannak még mások is?!… Hihetetlen, pedig csak előre látok! Azt hittem, amit nem látok, az nincs is.

“Kispolgár…” – mennyi szeméttel voltam én körbevéve?!… A kis görög stílusú, lakótelepi, panelkonyhájában. Vagy éppen a hegytetőn valami összeimádkozott házban. Vagy környező kistelepülésen. És a felső középosztály majd’ belehal a törlesztőrészletekbe. De ókori jellegű a kerítés, meg az erkélykorlát. Rég meg is halt. Tényleg tanulság a giccs!… A feláramlott kispolgár, a hamis felső középosztálylétben nem tud mit tenni, hozza az ízlésvilágát. Csak legyen gyümölcs az asztalon. És érdekes, ezt még külföldön is hozzák; a magyarok biztosan. Kiverekedni a szarból… látszólag. Átminősülni. Aztán eltelnek évek, és semmi; hazugság minden, és rossz minden a (hamis) felső középosztálybelinek (is).

Ez jó, hogy a kispolgár a zárkózottabb. Az alsó középosztály. Mert olyan. És hogy most erről szemezgettem, csomó mindent jobban megértek. Miért van a felfelé törekvés. A középosztályhoz, vagy annak a felső részéhez. És nyitás a világra. Kiszélesíteni a kapcsolatokat. Még szerencse, hogy ahhoz valami felvilágosultság is kell. Nem elég pár körülmény. És olvasom, hogy a hippik, meg a punkok szakadtak ki ebből, mint szubkultúra, amelyik tagadja, hogy az élet értelme csak a javak szerzése lenne. Amúgy is most szimpatizálok a punkokkal, hogy olvastam, igazán az anarchizmus bennük fejlődött tovább. És ki a kispolgár? Illetve ki nem az? Olyan autók, annyi gyerek? Utazgatás? Hinni a felsőbbrendűségben? Láttam már pár ilyen szédültet. Jól van, rendben van, a felső középosztályhoz tartoztok, mert giccses bútorokkal veszitek körbe magatokat, és kagylót esztek a tengeren, meg lefényképezkedtek valami pálmafa vagy kaktusz mellett. Máris kitágult a világ, tudatban is. Ennél még lehet, hogy a kultúrsznob is jobb.

Sok önérdekű faszfej visszatalál.

Persze, hogy történnek károk. Az ostobábbja nem akarná látni. Csak felfelé nyomulni. De hát olyan nincs. Mint két összekötött ember a mocsárban. Régi vicc, hogy a jó együttműködéshez egynél több akarat kell. A többiek meg győznek alkalmazkodni. Alakoskodni. Most már ezt is látom. Terebélyesedik a hazugság, a megfeleléskényszer. És akkor már igazán pontosan nem is lehet tudni semmit. – Szédültek. – Mindegyik kis zsarnok. Hatalom nélkül. Jól megmondják, jól elképzelik, jól túlélnek.

Megint találkoztam vele. Á, csúcs!… Röhögés, meg szarokbeleség.

Egyébként meg mindent pozitívan közelítenek meg, de nincs mögötte semmi tartalom. Nagy a szívük, de üres az érdeklődésük.

Zöld, foncsorozott (nap-)szemüveg. Kötelező!… Ha valaki gyorsan nem tud szerezni, akkor hívjon rendőrt, vagy bújjon az ágy alá. Ki ne menjen az utcára!… Teljesen divatos, és teljesen populáris. Most még van két nap, aztán kimegy a trendből, nem lesz már bjúti. Beszaráskurvajó! Egyszerűen röhögni kell alatta. Jobb, mint az orvosi marihuána.

Ez a telefon-adategyeztetés egy újabb valami, amitől jól érezzük magunkat. Komolyan kezd érdekelni a hatalomösszpontosítás lebontása. (A)

Szerintem az volna az igazi, ha lenne rajtunk egy cédula, mint az áruházi termékeken, rajta a vonalkóddal, és a bőrünk alatt egy azonosító kapszula, aztán műholddal lehetne követni a mozgásunkat, sőt, az egész genetikai térképünk is az államé lehetne, meg az agyunk is, és az akaratunk is. És akkor mint a kis ösztönlények a termeszvárban jól elvolnánk saját magunkon kívül. – ÁLLAM = ÁLOM. Örök odaadásban. Életünk a gépezeté. Teljes tudatvesztésben.

2017 június: Nem politizálok, 100 éve nem voltam választani. Ehhez is jogom van. A tartózkodáshoz. De azért úgy hatnak rám az áramlatok, bár nem nagyon foglalkozom vele. Magyarországon (jelenleg) a legnagyobb probléma a korrupció, a közös értékeknek a gátlástalan széthordása. Ebben az egyetlen elem, amelyik már most is, a jelenben tesz ellene, az az Együtt PM, és főleg Juhász Péter. Mostanában kezdenek megjelenni körülötte más arcok. Amúgy pártként fura, de nem igazán funkcionál. Rossz ballaszt neki a Bajnai Gordon is. – Csak olyanokban hiszek, akik még nem voltak kormányon, mivel soha egyikkel sem voltam elégedett. Talán a Fidesszel annyiban, hogy szebbé tették a környezetünket, de csak ennyi, semmi más. Ez volna a legfontosabb, a korrupció megfékezése hivatalos eszközökkel, és ebben az Együtt magára maradt a politikai sokszínűségben; hiába, a többi párt csak szaval róla, meg hogy majd ki kell várni a 2018-at, és akkor jobb lesz. Én meg ebben nem hiszek. Egy rendes berendezkedésben kellenek lenni lehetőségeknek a jelenben is. Érdekes! Ebben az összefüggésben, mintha tényleg csak az Együtt lenne, és semmi más, javarészt meg épkézláb politikus is csak a Juhász Péter. Bár, azért korrekt politikusi karakterben van még, pl. a Fekete-Győr András (Momentum), határozott, vág az esze, és hisz valamiben, Kovács Gergely (Kétfarkú kutyapárt), elvont, értelmes humor, progresszió, meg a Szél Bernadett (LMP), kemény, mint a vídia, (a Hadházy Ákos), a Vona Gábor (Jobbik), és mostanában a Szabó Tímea (Párbeszéd), nagyon jó húzásai vannak! Aztán magánemberként a (szélső-)balos, de eléggé progresszív Gulyás Márton, meg a Schilling Árpád a határozottságával, közösség iránti elkötelezettségével. Viszont pártos összefüggésben, szerintem a Momentum, mert van külföldi kitekintésük, fiatalok, őszinték, értelmesek, bár mostanában hallgatnak, és ennek súlyos következményei lesznek a választásokon. A Kétfarkú kutyapárt, mert tökéletes tükre a társadalmunknak. A teljes szabadság elérése, és a politikai hülyeség elutasítása. Talán még anarchizmus is. A Jobbik, mert bármennyire is szélsőségesek, szélsőséges a helyzet is. (Az MSZP Botka Lászlója jó fejlemény, mégiscsak úgy hírlik, hogy Szegedet teljesen jól vezeti sok éve. És egyáltalán, végre valami karakter abban a közösségben. De amúgy, nincs ott mellette senki! Nulla. Ő múltjuk, de azt hiszem sosem szavaznék rájuk. De azért a Botkát most progresszívnek látom. Bár mond nagy vadmarhaságot is, mint a 13. havi nyugdíj, meg ilyen szánalom. Fel kéne hagyniuk a “bérből és fizetésből élők…” stb. demagógiával, mert nincs mögötte tartalom; nem igaz a szolidaritásuk.)

Fizikán túli jelenségnek voltam a részese. Először azt hittem, hogy azonos nemű érdeklődése van, vagy hogy kötekedni akar. …esetleg, hogy paranormális. Hát utóbbi derült ki. Jött felém – mint később kiderült hivatalos megbízásból, úgy általában a közösség érdekében –, és egy kérdést tett fel. Aztán újra ugyanazt. Értelmetlent. A környezethez nem értelmezhető kérdést. Nem is csoda, hogy megindította az agyamban a fogaskerekeket. Ki a jó isten ez, és mit akar?… Milyen holdkórost hozott felém megint az élet?!… Nem volt megkülönböztető ruhája, semmi… nem is értem. – Sok országos barátom van a legalacsonyabb szintű munkaközösségben, de azért ma megfogalmazódott bennem, hogy ez egy villanypásztor kell hogy legyen egy normálisabb ember számára. Odaát van. És ez nem hangzik túl humánusan, de hát ha egyszer így van!… Ember!… Semmi, se köszönés, se felfestése a helyzetnek, hogy egyáltalán mi a lószarról van szó, semmi. Kibuggyant egy elmeroggyant kérdést. – Nem lehet ezt így visszaadni… Munkaerőpiac. Európa. Leonardo Da Vinci után vagy 500 évvel. Néztem az ábrázatát, az etetőjét, ahonnan kijön ez a sok vacak. Parakulturális. Hatalmat adni. – És a mai cikknek abban nincs igaza, hogy akár orvosi végzettség is garantál valamit. Nem. A tények garantálnak. – Aztán az áruház mosdójában a csap tekerője mellett feküdt hanyatt egy három centis bogár döglötten. Majdnem frászt kaptam. Azt hittem valami óriáscsótány. – Fura egy világot élünk. – Vagy régebben kellett volna élnem, vagy a jövőben. A középkori Firenzében, vagy a régi angkori kultúrában a félmeztelen táncosnők között. Vagy valahol elől, a francban, mit tudom én mennyiben. De az is lehet, hogy az még rosszabb lesz.

Meghajlítja a teret maga körül. – Nem végez akciókat közvetlenül.

Mikor már nyilvánvalóvá tette, hogy bármit szívesebben csinálna, minthogy ott üljön (azaz túl a kezdeteken), akkor mondtam neki, hogy attól félek, kihat majd a teljesítményére. Azt mondta, megoldja ő majd ezt. Úgy látszik… Meséltem a sztorit a mamának a kórházban frissiben, és azt mondta “köszönöm szépen”. Gondolom belátta, hogy a saját lelkivilágának ez jót tesz.

Komolyan összevesztünk tegnap, aztán idő után kibékültünk. Persze maradt a számítógép, meg tévétiltás. – Viszont ma meg az évzárón kiderült, hogy teljesen jól dolgozik az iskolában. Büszke voltam rá. Azt hiszem, ma kicsit hagyom, hogy körülötte forogjon a világ. Nem lesz neki szokatlan.

Elborzasztó, hogy néha helyre kell tennem. De legalább ért belőle. – Elmagyarázom világosan, hogy semmilyen logika alapján nem kellene így viselkednie velem. Azt is megértem, hogy felszabadult, de hát akkor is. Legalább ezt ismerje fel. Hogy lehet olyan velem. Szabályok közé fogom szorítani. Formálni. Úgyis nagyon kevés megkötés. Elfolyik a kulturális szemétben az érdeklődése. Nem lehet mindent ráhagyni. Nem kell féltenem, úgyis erőszakos velem. Majd visszább vesszük. – Az ember azt gondolná, ilyesmire magától rá kellene hogy jöjjön. De nem, ez tapasztalás. És akkor jobban mennek a dolgok. Kellenek a fékek, de nagyon kevés. Attól válik valamilyenné. Miért kéne végignéznem, hogy téveszmében jár. Amúgy is adok időt bőven.

Nem tud beledögleni egy jó forró fürdőbe, vagy elmenni akárhová, enni valamit amihez éppen kedve van, beszélni valakivel, vagy épp csak tévét nézni. És a rokonai ezen a diszkomfort érzeten nem is akarnak javítani. Ebbe bele sem tudják képzeli magukat. (Ezek szerint.) Talán majd saját tapasztalati úton…

Múlik azon, hogy ki hogy vezeti, milyen rendszerben egyáltalán. De lényegileg az össznépi masszán. Mégis, hogy kiket választanak meg, erőszakos típusokat, demagógokat. Az is a nép, meg az is, akik elől állnak. Mi magyarok ilyenek vagyunk. Szerintem fel is lehet hagyni az álmodozással, meg a másra mutogatással. A fejlődést meg kell érlelni, főleg fejben, lélekben. Mindennek okai mi vagyunk. A szocialista, elnyomó, elbutító szisztéma károkat okozott, és egyáltalán visszafejlődtünk; nemhogy előre mentünk volna. Na, most, azt az utat kell bejárni. Muszáj. Nem lehet átugrani. Ezért van az, ami van. A korrupció, az önérdek, az ostobaság, a gyűlölet. Minden egyes atom azt hiszi, tudja amit tudni kell, de nem!… A nép megvezethető, hatalomimádó, a kiválasztottak másodperces habzsolók. Mindent minden érdekében megváltoztatnak. A jelennek. Nincs történelmi folytonosság. Impulzívan. Kollektív elmebaj. De nem baj, javul az, csak lassan. Nem úgy van, hogy hoppá, odaugrunk, ahova már mások eljutottak. A HELYZET MAGUNKTÓL OLYAN, AMILYEN. NEM FOG LÉNYEGESEN VÁLTOZNI EGY RÖVID VÁLTOZÁSTÓL, VAGY SZEMÉLYEKTŐL. Le kell számolni az álmokkal, a hitegetéssel, meg a büszkeséggel. Megyünk feljebb, de csak lassan, nagyon lassan. Sok évtized, vagy talán soha nem érjük be a fejlett világot.

Ma tiszta gyogyós a gyerekem.

Amikor még elnyomatottak voltak a nők, az anyák, akkor még érthetőek voltak ezek a feminin megemlékezések, de ma már, amikor egyenjogúság van, teljesen értelmetlen, vagy ha igen, akkor a férfiakról, apákról is meg kellene emlékezni. Pedig vannak ilyen napok is, majdnem azóta, mióta a nőknek. De az elmaradott társadalmakban még annyira élnek a tradíciók, hogy maga sugallja, hogy a férfinak apaként semmi szerepe. Nevelésileg, érzelmileg biztosan nem. És akkor jön persze a mantra, hogy “nem segít a gyereknevelésben”. – Hát persze, ha maga a társadalom is azt a kényszert erősíti. Nem emlékszem, hogy az óvodában, iskolában, intézményekben megemlékeznének az apák napjáról, vagy a nemzetközi férfinapról. (De azért kellemes, ritka kivételekről már hallottam.)

Apák napján a gyerekem az anyai nagyszülőknél van. – Még jó, hogy a kisfiammal a viszonyomat nem a hagyományokra építem.

Elég nyugis az össznépi elmélkedés az apák napjáról. Majd amikor anyák napja van, akkor aztán megy a nyálcsorgatás. Messze vagyunk Svédországtól. A pasi béna a gyerekhez, a nő meg az autózáshoz, igaz?!… – Most kellene megmutatni a nagyságosoknak, hogy mennyire hisznek az egyenjogúságban. A nagy emancipáció…

Hihetetlen. Hazugság. – Nem tudom mi az oka, talán a nagy női alkalmazkodás. Passzív, persze. Erőszakos vadmarhákkal. De egyik a másiknak a lételeme. Nem kell sajnálni senkit. – Az élet tényleg visszafizet. Egészen addig, amíg annyira el nem butul, hogy már fel sem ismeri. – Épp láttam is a szellemi hanyatlást. Hódolni pont ennek. A sovinizmusnak. Tárgyakat fetisizálni. – A végén meg már egy egész világot letagadni. Elrejteni. Nincs, ami van. Elől díszes, hátul szaros. Vagy itt, vagy ott; vége egy misztériumnak. Menekülés-függés. Kényelmes-kényelmetlen. Mindenből csak a jó. – Az elbutulás idő után segít.

Városunkban mindig van törekvés (nagyon helyesen) a kultúrát meghonosítani. De van egy tévedés, önmagában az nem megy. Csak ha valami karneválival össze van kapcsolva: lehessen enni-inni, állatokat simogatni, meg légvárazni, vattacukrot zabálni, meg könnyű, szórakoztató zene is legyen. Aztán lehet kicsit a népet összekenni valami magas kultúrával. (Passzívan.) Máskülönben tátonganak az üres székek. Amúgy is, pl. egy könyv ára 3 doboz cigi, vagy 10 üveg sör. Elbaszott egy világ, ez nem a középkori Firenze. Bár… ott is biztos megvolt a darkos réteg.

“De rendes vagy, mindig eljössz!…” – Viszont később meg már rendezkedett nekem, mondtam, ha nem állítja le magát, otthagyom. – A mozgatásakor is szembeszáll, és akkor belenézek a fejébe közelről, és mondom neki, hogy “csak megigazítottalak, gond?…” – és akkor lenyugszik. Aranyos volt a nénike, nem úgy, mint pár, akik már meghaltak, és közvetlenül engem dicsértek magam miatt, hanem azt mondja, milyen rendes a maga anyukája, hogy ilyen rendes és gondoskodó gyereket nevelt. Belül vigyorogtam, hogy köszi, ezt megkaptam, de nem reagáltam.

Könnyű okosnak lenni hülyéknek.

Engem is megevett az idő, de a fényképezőgép még felismeri, hogy arcról van szó, még a személyi igazolványomon is.

Bejelöl, nem köszön.

Agyműtét, lelakott negyvenes, giccs.

Nagyon fontos, segít megértetni a világot. Felerősíti az értéket; szembesít, hogy meddig ne.

Hogy a véletlen folytán elkezdtem foglalkozni a giccsel. Ami volt már, de nagyon régen. És pedig kell. – További töprengés szükségeltetik. Mi adja?… Színek, fények. És minden egymásra halmozva. Az arany is. Talán a fény miatt. A fény meg a Nap. És ha színes, tarka, és még motívumos is. – Funkciótlan. Ünnepélyeskedő. Valami vágyálom a kitűnésre. Modern, lakásbelső giccs. Kontrasztos, fényes. Meg olcsó, értelmetlen festmények. Bamba porcelánok, agyoncsiszolt üvegek. Nagyzás. Csillogásmánia. – A karácsony is, a Valentin nap is, az a sok össze-vissza aranyékszer, az arany színű autók, és akkor már megint ott vagyunk, hogy ki akarja verekedni magát a szarból, de hát az nem úgy megy. Ez valahol elégtétel. És az érzelmeskedő bájolgás. A szívmutogatás, a kacsaszáj önarckép. Színes, motívumos, aranyozott, üveges, fényes. – Tarka, apró mintás gyerekruhák. – Néha az ember annyira másra számítana. Kultúrsznob. Az éppúgy kifordítja a művészetet vagy a tudást. Okoskodó, tudálékos. Az is mind giccs. – Vitrin, az üvegfalú szekrény. Amiben nagyon mutatni kell valami haszontalant. Lakásbelső. Ahol a bútorok erős kontrasztot mutatnak a falak színével. Meg főleg, ha több is a stílus. Olyan eszközt használni, amihez nem ért az illető. Tartalmi giccs. Funkciótlan… számára. – Kertben, udvarban, vagy belül a lakásban, házban az arisztokráciára, ókorra emlékeztető részletek, ócska szobrok, boltívek, falmaradványok, díszszegélyek. Firkák bármilyen felületre, rózsák, meg szívek, meg pókok, kerítésdrót, idézeteket, azoknak meg nem felelni. Rajzfilmfigurák. – És érdekes, a tömegigény mindent a giccs felé tol, ha adódik. (De meg kell jegyezni, léteznek külsőleg sablonos, de mégis rendes figurák. Nagy kényszer a szociálpszichológia.) A divat is majdnem giccs. A vége felé már az, amikor szétterjedt. Igen, visszahozni az ókori világot egy lakásba, vagy egy házba. Mert márvány az itató, vagy a kézmosó. Aki humortalanul humorizál.

Volt humora, laza is volt. De meg is tudott szeppenni. Belenéztünk egymás szemébe, és az nagyon közvetlen volt. Nekem már úgy tetszett is. – Én nem is tudom… ez volt a nap csúcspontja. Össze-vissza röhögcséltünk, de nem is akartam már belemenni jobban, mert akkor kontroll vesztett lettem volna. Érthetetlen, talán ilyen karakter, meg én is. Vagy épp ilyen időpont a világ folyásában. Pont az ilyen csajokat bírom. Csináltuk a marketinget, de hülyeségnek láttuk mind a ketten. Ha nem lett volna ilyen jó fej, persze másfelé kanyarodik a történet. – Áthaladt a hatása a gerinchúromon. Take it easy…

Azt mondja nekem: “te gazdag vagy, mert a szeretet aranyat ér”.

Játsszák az eszüket a magánynak a biztos menedékéből.

Az intelligens ember éles határvonal. Egészen máshogy működik. Éppúgy néz ki, mint bárki más. Ilyen is, olyan is ránézésre, de ott belül valami nagyon más. Soha nem fognak feloldódni a tömegben, bármennyire is nyitottak, vagy toleránsak, mert… pont ezért. Nincs visszfénye semminek.

Meg is értem, hogy mindent azonnal akarnak. Tök lepukkannak pár év alatt.

A régi idők szülői úgy álltak a dolgokhoz, hogy akkor foglalkoztak a gyerekkel, ha rosszul tanult, ha rossz eredményei voltak. Akkor ment a nagy cirkusz, büntetés, meg egyebek. Viszont ha jól szerepelt, az nem számított, az természetes volt; nem dicsérték meg. Eleve elrendeltetettnek vették. És így semmilyen motivációjuk nem volt, legfeljebb a félelem. Én fordítva gondolom. Nyilván, ha rosszul tanul, mondani kell neki, hogy nem ez a cél, hanem a felfelé ívelés, de nem kell meggyötörni. Egyáltalán! (Különben is a hullámzás logikus velejárója az életnek.) Elbeszélgetni, hogy miért jó a tudás, hogy az nem az ember természetes állapota stb. És ha jó eredményeket hoz, megdicsérni. Minden egyes alkalommal! Érezze a sikerélményt. És ha a szülő megszokja, hogy folyamatosan jól tanul, jók az eredményei, akkor is erőt venni, és igenis megdicsérni. Az megjár neki. Az oldschool szülői stílusnak bizonyára oka is volt, hogy igazán nem is tudtak mivel érvelni mellette. Legfeljebb szavakban. És ez műveltség, felvilágosultság kérdése. A cél csak az volt, hogy a kölyök jusson ki abból a szociokulturális összefüggésből, amiben volt a család. – Az egyik stílusban szúrós szögesdrót van alul, a másikban édes jutalomfalatok felül. Nyilván a kellemes élményekhez kellemes tanulási cselekmény is társul. Sőt, még semmitől sem tiltottam el, amikor rosszabbul ment neki. Inkább beszéltem neki sokat, hogy miért lenne jó az. Igazán meghagytam neki a döntést, hogy akarjon feljebb menni. Vártam, hogy erre rááll. Nem teljesítményben, hanem először szándékban, tudatban. Ez az ő élete, az ő elhatározása.

Mondja az emlékeit, megértem, én meg mondom neki, hogy az élet hoz új fordulatokat is, és majd később azok is jó élményekké válnak.

Ma rájöttem a legnagyobb halál a középszerűség.

Kifejezetten kedvesen próbált szólni hozzám. Egyszer még mondta, hogy vigyázzak, mert rossz a lépcső.

Szerintem beutálatosodott a Facebook épp úgy, mint az élet maga. Nem segít a nagy kommunikációs lehetőség. Mindenki leszar mindenkit. – Annyira jó…, annak idején mindenki azt gondolta, milyen jó lesz most, mindenkit lehet szeretni, dumálgatni könnyedén stb. – Nagy, virtuális összeragadás, jelképesen…, és akkora az önzés, hogy robbantani lehetne vele. Semmi hippisztikus közösségi szellem, mint ahogyan annak idején az internet létrejött (pont ezért), meg a levelezőlisták, meg a csevegők, meg a naplók, aztán a közösségi oldalak. Van egy kis idea, hogy valami jobb lesz, vagy talán jobb is, amíg egy olyan szűkebb kör van, vagy még kevés idő telt el, aztán beáramlik a tömeg, eltelnek évek, és mindent elönt az utálat zöld trutymója. – Most ott tartunk, hogy komplett békaember, aki egyáltalán ír a másiknak. – Gratulálok, szép új világ!… Ebbe persze jól belesegített a FB tulajdonosi köre, akik tudatosan csak a kellemes történésekre kondicionálták a rendszert. Nem lehet diszlájkoni konkrétan, emberi kapcsolatok épüléséről tudósít csak, azok megszűnéséről nem. Hamis, életszerűtlen.

Egyre több a törekvés a pózolás kerülésére. Már-már művészetileg. Az élet része a kudarc is. Ha letagadjuk, akkor betegséghez vezet. Persze, a rosszban sem szabad beleragadni. Az is unalmas és kóros. Az ember természetes állapota a változatosság. A természet állapota. – Most hogy látom, tényleg gyorsan meg lehet halni. Ellenni valami téveszmében pár évtizedig, aztán viszlát. Azt biztosan érzem, törekednem kell az egyszerűségre. Modern, laza, nyitott egyszerűségre.

Tegnap kicsit látta az idővonalon, vagy a téridőn, hogy most volt, hogy másnaponta mentem be. Csak kétszer. Elemezgette magában, hogy gondolta, talán jövök, mert tegnap nem voltam, vagy fordítva. – Viccesen mondtam neki, nem akarok a terhedre lenni. – Nem vagy – mondta, persze. – Néha jól össze-vissza van a hangulatom, próbálok neki állandóságot mutatni. Magamban tartani a kinti történéseket. – Úgyis minek?!… – A perifériás látásommal felfogtam, hogy a vékony levetkőzött teljesen, a fején át vette le a vízhatlan alsóját. – Ilyen világ. Némi akarattal lehet mereven nézni. – Másik a “Pisti!…”-ért kiabálgatott. Férfi, máshol. De Pisti nem jött. Elfoglalt, vagy szarik rá. – Szerintem dekadens időket élünk. Én is részese vagyok. – Fele társadalom ilyen, fele olyan. Jópofák és kiborultak. Egyirányú áramlás. – Olyan, hogy már nem is keresek magyarázatot; csak élek. Kicsi, pozitív törekvéssel. Száműzetés. – Közben érnek a cseresznyefák, elment itt kétszer egy nyár. – Furcsa egy valami… Jól látja a dolgokat, de nem éles szegélyekkel. Normálisabb, mint más odakint. – Ez is milyen hülyeség!… Ő is elviselhetetlen volt. Most meg nem. Csomó kényszer van bennünk. Lehet, hogy most vagyok életem legbölcsebb, és legtartalmasabb időszakában, csak nem tudok örülni neki. Nem illeszkedik semmihez. Nonkonformista. Csak egy életünk van, egy filozófiával. Furcsa vagyok, de lehet, hogy nem én vagyok dilis. – Elperzsel egy élet felfogás nélkül. A tudat nagy ajándék. Nyomasztó is lehet. Sok tapasztalás időszaka. Legalább nem unalmas. Tele lehetőségekkel. – Mennyire szereti az unokáját!… – Néha az ajándékozásmániájával kiábrándít. Felbosszant. Sértő. Szerencsére ritkán mondja. – A fiamat meg szabályoznom kellett. Hú, nagyon attraktív!… Képes hazudozni, alkudozni. Erőszakos és könyörgő. Ilyen környezetben van. – Ma nagyon méla voltam. Ideges, és szartam mindenkire. Felületes senkik. – Érdekes, azt látom, a gonosz daráló mindenkit utolér. Csak az élet ad élet a dolgoknak. Láthatatlan pszichés betegségek. Tényleg dög unalom a pózolás.

Rohadt, vén, csontos képű banya védelmébe vette a gonoszságot. – Igenis vannak boszorkányok. – Megeszi az idő őt is, hamarosan.

Vakuval nem volna szabad. Vagy azt ne tegye közzé. Főleg, ha be is van rúgva rajta. Az aljas fényképezőgép nem hazudik. A csajsziból nénike lesz. Viseltes, puffadt fejjel. És még ha teli torokból röhögnek is a barinőkkel izzadt, fényes arccal. Páncélszemöldökkel.

A növényektől, meg a pókoktól lehet tanulni.

Itt van a gyerek, aztán nem lesz itt. Aztán megint itt lesz, aztán megint nem. Szép, szaggatott folyamatosság. – Aki kötődik, azért, aki nem, azért…

Önhitegetés, csupa önhitegetés. (Pozitív szemlélet.)

És amikor a csirkepörkölt folyik ki a szájuk szélén otthon, nem jut eszükbe, hogy a sok felmenőik ott eszik a lekváros kenyeret, meg a tejbegrízt. Végelgyengülésre. – Bujkálnak ki-be az ajtókon, mint valami karámban. Már amelyik tud mozogni. A kevesebbje. – Tényleg félig diliház. De kint is. Érzéketlen metarobotok. Még és még és még, míg rá nem kerülnek a futószalagra. Tudom is, hogy miért rövidebb itt kábé két évvel az élet, mint fejlettebb helyen: mert nem marasztalja őket senki.

Folyamatosan válik valaki elvtelenné. A kényszer ráviszi. Talán ő maga észre sem veszi. – Amúgy meg rájöttem a kiber etikettre. Az a menő, aki soha nem “ír rá” másokra, viszont őrá “ráírnak” mások. Önhitegetés. Tán-dá-dám. El-a-to-mi-zá-ló-dott tár-sa-da-lom. Meg aztán attól, hogy könnyebb a kommunikáció lehetősége, még nem történik meg feltétlenül. Ugyanazok a szakadt lelkek ülnek a gép előtt, mint akik a sötét középkorban fogták a kardot.

Új nap, új kihívás…

Jó nap volt. Persze, megvolt a maga ívelése. Kezdeti hisztivel. Jó sok idő elment vele. Fáradtságától, de akkor is. Hát azért biztos, hogy nem fogom hagyni. Mondtam, választhat nyugodtan, nem sértődöm meg: nagyi vagy én. Leültünk nagy nehezen egy árnyékos lépcsőre, és jutottunk valamire. Pici kis jégtea is kellett, hogy elfújja a fáradtságát. Erdőszélen, nyársalóhelyen gyakorolta a tűzgyújtást. Most kifejezetten ezt szerettem volna, hogy csináljon mindent ő. Meg is oldotta az irányításommal, de nem elsőre. Hozhatja még az élet abba a helyzetbe, hogy meg kell tudjon rakni és gyújtani egy tüzet. A vihargyújtó nagy mágia volt neki. Megcsinálta a leckéjét, labdáztunk, sétáltunk a hatalmas réten. Fent egy hegy tetején. Belefeküdtem a fűbe, és néztem az eget. Az meg ráült a hasamra. Sehol senki, csend volt. Még vadlesbe is bekapcsolódtunk. Több a bizalma, bátorsága. – Korábban egy padon elfeküdtem, szenderegtem. Pakolni nem akart volna, aztán eljöttünk. Itthon megint akaratoskodott egy kicsit. Helyretettem. Belátta. – Nem is tudom, azt hiszem kezd ráérezni a nyugalom varázsára. Visszatér önmagához, én is magamhoz, aztán jobban tudunk egymásra figyelni. Adott. Nincs környezeti dili. – Ilyenkor mindig megvitatom vele az iskolai dolgokat, hogy nincs nagy gond semmivel, csak legyen bent az első öt-három gyerekben. Ez meg is van. Mindig meg is dicsérem. – Olyat mondott hazafelé a semmiből, hogy “de kár, hogy év elején voltak rosszabb dolgozataim!…”. Az milyen, ha egy gyereknek ennyire van felfelé törekvése. Világosan elmondtam neki, hogy nyugodtan legyen büszke magára. Nyilván beképzeltnek sem kell lenni, de amit tud, azt tud. Kell a sikerélmény, hogy valami vigye. – Viszont ma láttam, hogy az izgágasága miatt sokszor hibázik, és az olvasása is monoton. Elláttam egypár tanáccsal. – Szerintem továbbra is unalmasnak tartja az iskolát, viszont már látja, hogy miért jó a tudás. És ez nagyszerű. Van valami önértékeléses útja. Masszívan benne van az élvonalban. – Elmondtam, hogy ő nekem örömet jelent, és ha sikeres, akkor még többet. Motiválom. – Csak amúgy viselkedésben dacosabb lett. Nagyfiúskodik. Önfejű, erőszakos. – A mamának is mindig elmondom a kórházban, hogy nem szereti az iskolát, de nagyon jól tanul. – Tetszik neki!

Pókfóbia, meg pattanás a seggemen. Na, ez jutott eszembe.

A trágyadombon nő virág.

Annyira utálok mosogatni, mint egy négyes erősségű földrengés!

Nagyon ritkán hagyok ki egy napot, mint tegnap. (Akkor is bűntudattal.) Ma persze megint annyira örült nekem. Mondta is minden lehetséges módon. Elég nehéz most ott a hangulat, van két őrült. A fiatalabb, meg a bogaras, megbolondult öregasszony. Egyszer ki kellett mennem az erkélyre, mert telement a fejem. Szuper volt az előző nap, eltűntünk a kisfiammal az erdőbe tüzelni, kajálni. Nyugalom volt teljesen. Sokáig maradtunk. Sötétig. Azt mondta: “jó veled”.

Eszméletlen jó csaj volt! A feneke két szabályos gömb, jó arc, akkora szempillák, hogy rá lehetne ülni. – De a mai is. Kreol, fekete hajjal, megfelelő geometriával a testén. Igazán jó hardverjellemzőkkel. Győztem természetellenesen nézni.

Két nap mesélt arról, mennyire enne kukoricát, meg banánt. Hát vittem, és milyen boldogan ette! Úgyhogy nemcsak fekvő lények.

Kábé két napot volt ott szegény. Jött vele a nagyobbik fia is. Meg még valaki. Aztán meghalt. Meglepődtem. Gyors volt. Ma ott volt a két testvérfiú intézni az ügyeket. Régről ismertem őket. A fiatalabb volt a vagányabb, nyitottabb. Most viszont azt láttam, hogy az idősebb volt először is, meg most kisírva a szemei. Valószínűleg erősebb kötődése lehetett, és érzelmileg gazdagabb. Mindenesetre ma együttműködtek. Kezet fogtam velük, és abban ahogy egymásra néztünk minden benne volt. Főleg az idősebb srácnál. Nem beszéltem, ők sem. Még a fejem teteje is bizsergett, hogy miben vannak ezek, és én pontosan tudom, és ők is tudják, hogy én tudom.

Az egy méltányolható vágy, hogy költse gyógyszerre.

Ez hihetetlen, hogy hét és fél évesen azokat a bugyuta focis videóközvetítéseket nézi, amit játék fanatikusok készítenek; közben meg kér egy papírdarabot, egy tollat, és táblázatosan jegyzetelni kezd valami számsorokat oszlopokban. – Így már azt mondom, talán mégsem hagyta el az esze.

A fiatalok duckface-elnek, az idősebbek meg egyre keservesebb küzdelmet folytatnak a szépségromlással, és ettől nagyon rémisztőek.

Három unokának egyetlen nagyszülő. – És valahogy rájöttem, hogy nem lehet teljes élete egy olyan lángolóan csak a jelennek, és csak önmagának élő embernek. Nem tudom mi hibádzik…

Tegnap megint olyanokat mondott!… Jó kis fiú!…

Beindult megint a gyagyizmus neverlandben. Megint 13 hónapból áll egy év, és az ország gerincét a nyugdíjasok adják, deklaratíve. – Nem hiszem el. Szociális demagógia. – Hiába, ha annyira balra, akkor beborul az elme; nem lehet mit tenni.

És tényleg, tegnap megtapasztaltam (megint), hogy attól, hogy aranyos csaj, meg jó is, lehet teljesen holdkóros. De nem az, hogy butácska, hanem csicseregnek a madarak a feje körül. És mindezt mosolyogva, kedvesen. – Ilyen a világ egyensúlyi szerkezete.

Tegnap azt mondta, ha én nem lennék, ő már biztos meghalt volna. – Ennyit a demensekről; tökéletesen látják a világot.

Mindig rászóltam a kétszínűekre, hogy talán nem kellene a nevével csúfolni azt, aki végül is segít nekik. Erre ma rám néz az, akit a tudta nélkül védelmembe vettem, és nem köszön. – Mi ebből a tanulság?… Hülyéket nem kell védeni, főleg hülyékkel szemben. A világ elkasztosodott IQ, meg morál, meg felvilágosultság alapján.

Mondja a telefonba, hogy nem lesz jó vége ennek. Erre másnap meghal.

A tapintat meg nem egy erőssége a magyar embernek. Mindenki megérdemli a sorsát.

Annyira depressziós, hogy félek beleesek abba a fekete lyukba, amit teremt maga köré, hogy ott döglök meg.

Az elmúlt hetekben végképp megbizonyosodtam a magam számára. Valahogy tényleg fontos ezt tisztán látni. Meg amúgy is van valami alaplogika. Például az, hogy a hagyományokhoz való ragaszkodás nem nyit az újra. Nincs meg benne a megújulás lehetősége; vagyis rossz képesség a nyitott párbeszédre. És akkor erre épülnek fel a dolgok; egész életfilozófia. Az egyén a személyiségét beilleszti a palettába… nyilván. Tükrözi az irányultsága a hozzáállását bármihez. – Van valami karakterem, eddigi filozófiám. Már tudom, hogy az hova igen, hova nem. Picit balra. Jobban biztosan nem, mert a szocialista építés eszméjével ki lehet zavarni a világból. Amúgy meg a nagyon balosok, meg nagyon jobbosok azonosan képtelenek kérni másokból. – Szóval, ez nekem nyitott vitakultúra, eleve elrendeltetett állandó változás lehetősége; a mindent, mindenhonnan elemzés lehetősége. – Innen persze nem értjük az ottaniakat, azok meg minket. – Nem is tudom, miért ne lehetnénk mindannyian befogadók. De jobb a sokszínűség. Talán kell, hogy keveredjen az egészséges állapotokért. Előrehaladó-visszahúzó. – Nem is vitatom. Viszont a beszélgetésre, a másság elfogadására biztos, hogy csak az egyik hiteles. Azért, mert az, ami. Most már tisztán látom. (Ha nem szélsőségeket veszünk alapul.)

Nem bírom abbahagyni a kajálást; mindjárt rendőrt hívok magamra!…

Mostantól mindig viszek neki valamit abból, amit épp készítettem magamnak. Úgysem kell neki sok. Ne legyen már csak az a kímélő, de íztelen kajája. Meg aztán már eleve, nehogy ne osszam meg…

Egy olyan országban élni, ahol nem kell hallani az eurovíziós dalfesztiválról…

Milyen lehet az a szarrágás?!… Azért az csak nem finom. Úgy egész életen át. Ezen baszakodni folyamat. Hogy egy rohadt kefirrel több jusson.

Egy, kettő, három, négy hardverhiba. A biológia meg nem hazudik. – Amúgy meg…

Jó kedvem van.

Ezerrel belement az Ördög. Űző is kellene. Frankón! Ilyet csak filmen láttam. Ez ennyire Magyarország, jól elvan itt az Ördög is. Megháborog. Nem is messze az Isten házától. – Amúgy meg nem fogja kifordítani a világot a sarkából, mert jól le is szarja mindenki, csak megkeseríti a környezete életét. Nem egy nagy valami; miatta nem érdemes felvenni egy vallást. Azt hiszem csak a saját világában csinált káoszt.

Se decemberben szentestekor, se februárban a születésnapján, se most anyák napjakor senki a rokonságból rajtam kívül. Pedig ez csak három alkalom 5 hónap alatt. (Én meg minden nap.) – Velem normális. Persze, neki is tanulság, de túl későn. Amúgy meg nem csinál ügyet belőle azon túl, hogy minden nap kérdezi. Megvan a hibája. Az idealizmus, az önzés. A burkolt, szeretettel leöntött önzés csak önzőket nevelhetett ki. – Én nem foglalkozom senkivel, mindenki megkapja a magáét az élettől. (Én is.)

Rendben voltunk ma. Nincs is kifogásom semmi.

Sárga, iszapszemű, rákocska.

“Most tudom, hogy mennyire szeretlek, hogy nem vagy itt.” – Hamis egy világ. Visszamenőlegesen, vagy a jelenben is.

Mindenkire irigykedni, mindenkit utálni?… milyen élet az?!…

Hogy a kisfiam harmincszoros nagyítójával megnéztem, a lakásban a legtöbb porelem szövetszál. Agyaltam, utánaolvastam, és rájöttem, hogy a szőnyeget, meg a székburkolatokat, párnákat nedves kefével kell megdolgozni. Hiába, a normál porszívó, meg a mosás sem szedi ki a kilazult szálakat. És minden felesleges drapériát mellőzni kell. – Megvilágosodtam, mint Jézus Krisztus. – Az egyetlen használható gépi eszköz, a kefés-nedves szőnyegtisztító.

Jó érzés volt beszélgetni egy marketingessel úgy, hogy kábé annyit értek hozzá, mint ő, vagy többet. Csalódott volt, hogy nem tudott meggyőzni az akaratáról.

Hatalommegszállott, dölyfös disznók.

Küzdjünk azért, hogy mások is esélyhez jussanak – gondolta akkoriban. Most, hogy ő van helyzetben, törölné az esélyt mások számára. – Mi ez?… Önzés, elvtelenség. – Szépen demózza, mennyire lehet hinni egyes politikusok közösségépítő elkötelezettségében.

Olyan, mint a március 15 ünneplése. Alulról fontos progresszió, benne van a megújulás lehetősége, fentről félelem, hogy valakik alulról ezt a progressziót használni kívánják.

Egy létra volt, amivel fel lehetett jutni. Most hogy fent van, már elrúgná, nem akarja, hogy más rivális is feljusson. A progresszió addig progresszió, amíg saját magát szolgálja. Ha egyetemes, akkor nincs benne semmi egyéni logika.

{Mai, magyar, középkori, piactér. Tátogó szájak, guvadt szemek figyelik az emelvényen a szónokot. Biztos okosabb, mint mi – gondolják.} Akkoriban olyanok ellen harcolt a hatalomért, a pénzért, amilyen most lett. Mivel most ő a hatalom, ő a pénz, már látja a felvilágosultban az ellenséget, aki a demokráciáért küzd. Plusz az ellenségkép mindig összehozza az embereket, és az uszító el is tudja fedni a hiányosságait.

Dögölj +

Nem fogadják el, hogy csatlakozzanak az oldalamhoz, aztán később meg ők kérik, csatlakozzak én az övéihez. Tiszta hülye önző mindenki!… – De legalább most már törekszem az egyensúlyra.

OV Szociopata. És ezt nem rosszból mondom, mostanában felfigyeltem rá. Még ha zavarja is a dolog, még ha zavarban is van, élvezi. Pont visszaigazolva látja magát. És mivel a környezetemben ismerek ilyen profilokat, be tudom azonosítani. Szabályosan feltűnt. De a nagy ellenlábasnál, a Ferkónál is megvannak a gondok. Ott hardverhibák vannak.

Téveszmék jobbra is, balra is. Főleg, ha távol. A nagyon balosoknál a dilettantizmus, a nagyon jobbosoknál a gyűlölet. És szerencsére vannak mindkét oldalról értelmes barátaim is. Azt hiszem, ha ilyen az egyszerűsített felállás, akkor talán egy picit mintha balra lennék. De annyira nem, csak éppen, hogy kicsit távolabb a másokban másságot* látóktól. (*Emiatt kevesebb befogadási készség, még az érvekben is.)

Jó, hát volt valami alapegyetértés azzal a húsz évvel ezelőtti esettel, de valójában nem az volt a döntő. És most, hogy egy kezelhetetlen gyűlölködő lett, azzal a korábbi, szeretetteljes énjével. Hihetetlen. Igaz, csak pár hónap közös létezés; de ez most jelent valamit. Organikus szükségszerűség, amit hajlamos az ember misztikusnak felfogni, pedig nem az. Legfeljebb élményként, de hogy az agyak közt nem létesít kapcsolatot, az biztos. Nem mintha ezt vártam volna, de valahogy azért csak-csak hajlik rá az ember. De nem… egy semmi, olyan, mint egy kajálás, mint egy szúnyogcsípés. Nincs emberi tartalma. Furcsa is volt nekem ennek a felismerése. Nemhogy bármi, hanem semmi. – Hihetetlen állati lét. – A fordítottját visszavezettem. Nem is gondolnám, hogy feltétlenül szükségszerű lenne, az ember és ember között valami, de… Mindegy, faszság.

Velejéig korrupt, egy szar, szemét ország ez! Mindenki jól tette, aki elhúzott innen a faszba, valami jobb helyre. – Ugyan van remény, van kevés progresszív, öntudatos fiatal, de… annyira el lett már minden baszva. Bármilyen eddigi párt által vezérelve. Nagy, magasztos dumák, aztán az erkölcstelen magángyarapodás közpénzen, és elnyomatása az elégedetlenségnek. Szégyen! Soha nem lesz itt normális élet. És ehhez egy valami kell: mi magunk. Ilyenek vagyunk magyarok. Széthúzók, irigyek, ellenségesek, nem hozzáértők. Igenis nincs társadalmi felvilágosultság. Bennünk még az ázsiai sötétség. Vagy marad is. Kulturálisan talán sosem leszünk európaiak. Bárhogy is szeretnénk. Ahhoz változni kellene, újraszületni; de a generációváltás sem elegendő, mert az újakat mindig megfertőzik a régiek. Én belefáradtam. Pöcegödör, mocsár.

Azért pár jazzenét meg kell hagynom vírusszűrőnek. Bassza meg a jobb agyféltekés tartalom.

A szárazságtűrő növényekhez két módszerem vált be: Vagy beleteszem a cserepét egy másikba, egy nagyobba, amelyikben van föld, egy kicsit belenyomom, és csak az alsót öntözöm. Vagy üvegedény, nagy darabos talajjal, ami alig kapillárisozik, és jóval magasabban lazább talaj, bele a növény. Fél-egy centis víz az alján. Így felszívni nem tudja, de felpárolog hozzá.

Van egy specializált eladó egy boltban, akinek a fejében van valami hiba. Már évek óta. Az az alapja a stílusának, hogy hülyének néz mindenkit. De olyan szöveges kanyarokkal, hogy nem is értem miért vesztegeti az idejét az ilyesmire. Miért dolgozik egész nap azon, hogy elutáljon maga mellől mindenkit. Nem volna vele nagy gond, ha nem volna valami ott bent a gömbben, amit a nyakán hord valami elfordítva. A vezérlés… el lett állítva. Valaki megpiszkálhatta. Vagy a jóisten már így gyártotta le.

Egy teljesen hülye. Igazi hardverhibás. Nem az a fajta, amelyik kussol. Szerencsés az életem, mert én már mindenféle agybajossal találkoztam. Nem tudom még milyen megtapasztalás jöhet. Csóró normálisaknál még valamennyire rejtve van a dili. – De hogy kiguvadt szemmel mondja a magáét hangosan!… Bármiről, és csak gonoszan. Teljesen bekattant. Klinikai eset. Semmi sem fog rajta. Az a sok szemét jön ki a fejéből, amit egész életében összegyűjtött. Biztos egy kapzsi gonosz dög volt, amikor még nem volt hülye. – Letegeződtünk. Az meg nem jelent jót. – Tényleg vesztes vagyok, hogy ezt látnom kell. Ez a büntetésem. Kirekesztettségem. Nesze elvonatkoztatási képesség. – Szar, mikor az ember rájön, hogy semmi érdekes nincs. Hogy nincsen csoda. Elment minden idea. Már a jófejek sem tudnak szórakoztatni. A sikeresek sem. – Kajak mindenki elhülyült. Azért nem pont, de aztán kevés van. Túl nagy a távolság. Még rádióteleszkóppal is. – Az anyámnak meg a hatalmas dumája megint megmutatkozott. Mindig tud valami frappánsat. Bár, megörült mikor mentem, várta a védelmet. Nincsenek csodák… magány…

Két vállalkozónál is jártam, magabiztosak voltak, hogy ők tudják miről van szó. Vártam, kiderült, hogy egyik sem. – Önelégült ürességek.

Ki van vele baszva, persze, hogy ki van vele baszva. * Az egyszerű, primitív kis bunkó túlélése. * Áthatóan süt a nap. * Száműzetés. * Átalakítom a zenei palettámat. Jézus eljöveteléig. * Mindenki tol valamit. Kávét, cigit, alkoholt, nyugtatót, drogot. Amikor először megérzi, hogy jobb úgy. Kilazul a lélek. * Barbárok.

A mai nap legnormálisabb felnőttje az anyám volt. Így hát örültem is neki. Micsoda megnyugvás!… Nem is tudom… valahogy ez már nekem fontos. Az apám végnapjaiban is pont ilyen voltam… mindent a szemére vetettem. Ő aljas és hülye volt az anyámmal. Az anyám meg sose vette tudomásul, hogy gyerek és gyerek nem egyforma. Karakterben sem, lélekben sem. És ez így természetes, csak akkor ennek megfelelően kifejezetten káros egyformán visszareagálni. Mindenkinek a maga szerkezetében kellett volna, és akkor visszahatott volna valami azonos empátia. – Az üres, ajándékalapú embermegtartás nem vezetett sehová. Neki most tanulság. Sajnos túl későn. Azt mondja, biztos az kellett csak, hogy megszülje. Nem tudom… én hiszek abban, hogy a hibát legelőször ő követte el, persze jóhiszeműen. – Aztán elég önző is volt. Nem is csoda, hogy önzőket nevelt ki maga köré. – Nem tudom… én reális vagyok, és azt látom, ami van, az meg most jó. Korábban pokol volt vele. Az utóbbi évek. Most egyáltalán nem olyan; szeretetteljes. Nagyon ritkán néha azért még pattog, de alig. – Szépen rendbe tettem a haját, sportos, rövid, körömvágás, minden. Vagányul nézett ma ki. – Utóbbi napokban jobban elenged. Mondom neki, hogy holnap jövök, lassabban megyek el tőle, elmagyarázok ezt-azt, jobban belenyugszik. Sajnos lemondásban kell vele szemben lennem. – Az, ahogy a gyerekemről nyilatkozik, nem is lehetne jobb soha. Bárkinél bölcsebb. Talán már ez is megéri. Valahogy átérzi annak a kiskölyöknek az értékét. Csak nézi-nézi a fényképét, és tényleg okosakat mond. Azon túl, hogy szép, meg ilyenek, főleg, hogy nagyon vigyázni rá, és rohadtul senki más nem számít, mindenki mehet amerre akar, de a gyerekre nagyon vigyázni kell, mert ez a gyerek mindent megér. Egy univerzum. – Ez az egész valahogy hihetetlen!… olyan hülye egy társadalomban vagyunk, hogy a szürreális agyműködésű anyám a legnormálisabb. Mondjuk ma. – Tényleg állatok közt vagyunk. Szabályosan jó kedvem lett tőle.

A falkahalmazban lesi, mikor mit lehet elcsenni. Akkor gyorsan előrerohan. Minden kifogás, trükk megvan. Amikor nehézségek adódnak, akkor gyorsan hátraszalad fedezékbe. Vádaskodva, mentegetőzve, hárítva. – Örülök, hogy nincs testvére a gyerekemnek. Legalábbis én erről nem rendelkeztem. – Rágja a körmét a kezén-lábán, túrja az orrát unalmában. Vagy éppen feszültségében. (Inkább.) Kérdezem tőle, melyik jön be neki jobban? Azt mondja, az orros… – Nem tudom, nekem meg ő. Olyan szép és aranyos. Pont olyan, amilyen ő maga.

Köd hömpölyög… … … ha túl fiatal, ha kicsit megette az idő… nem lehet mit tenni. * Hagymafrodita.

Remélem, akik nem vesznek részt a gondozásában, a temetésére sem jönnek el. * Utolért a radikalizmus. * Intelligencia szerint, a legokosabbnak a növényeket tartom, aztán az állatokat, majd a végén az embereket.

Kis, ekkora, meg akkora jelenség. Édes, kerek fejjel. Nem nyafogós, ha baja van, inkább ragaszkodik, bújik. Okosabb, nagyobb. Erősebb is érzelmileg. Érett véleménye van.

Napi háromezer, de egyik nap takaró nélkül feküdt, nem találtam meg, tehát nem esett le, hanem elvitték, és nem hoztak helyette másikat; nekem kellett szólni. Tegnap meg valami idétlen helyzetben volt. Életszerűtlenül hanyatt, a takaró nagy gombócban előtte. Hogy képtelenek egy kicsit felhajtani az ágyat, eligazítani a testét, betakarni, és gondoskodni arról, hogy tudjon létezni: egy szemüveg, egy újság, vagy valami. És akkor mindjárt kaphat egy kis italt, egy falat ételt. – Ehhez nagy szakértelem kell? Egy kis beleérzőképesség, hogy ő maga is hogy érezné jól magát, ha kénytelen-kelletlen feküdnie kellene.

Ennyire talán évekkel korábban voltunk utoljára… Minden, a hangulat, a szeretet, a türelem, az együttműködés. Gyönyörködtem benne. Mondtam is neki, hogy szép kis gyerek. Nekem legalább is tetszik. Mondta, hogy neki is én. Össze-vissza dicsértük egymást más összefüggésekben is. – Az ágyban is megint odahúzódott hozzám, mint régen. Ez milyen egy valami!… – Kicsinek is ülve a szőnyegen, közös játszás közben addig-addig emelgette a pelenkás fenekét, míg az ölemhez jött biztonságba. – Nem múlnak el azok az évek soha!… Remélem…

A fogatlan nénike volt az intézményben az egyetlen, aki tényleg kedves volt a szülők, nagyszülők közül. Mindig mélyen, beleérzéssel, egyértelműen tudott köszönni mosolyogva. Most találkoztam vele, és nem volt nekem amúgy is épp elég negatív behatás, még ő is meséli, hogy nemrég temette el a férjét, aztán meg a negyvenhat éves lányát is. Szűkszavúan erőt kívántam neki. Aztán meg szemben jött velem a csorda, a templomos lovagrend. Főleg idősek, főleg nők. Nénikék. Nekem valahogy egyből az jutott eszembe, próbálják előkészíteni az átjárásukat. A félelem. Érthető. Bizonytalanság. Odaát is van valami, ideát is, de közte… mi van?!… Azért csak-csak készüljünk fel.

Furcsa egy valami. Az autóknál ez úgy van, ha minél öregebb, annál olcsóbb. Náluk meg mintha nem lenne valami belső értékítélet. Minél több bennük a kilométer, annál nagyravágyóbbak. Elment egy biztosíték a fejben. – Egyébként meg kinyúlnak egy kapcsolatból, aztán kényük-kedvük szerint visszahúzódnak. – Micsoda elvtelenség!… De lehet, hogy megérdemlik a soviniszta értékítéletet. Pontosan nem tudják eldönteni, hogy az a modell kell-e nekik, ami a szarvasoknál; vagy valami más, emberi, emancipált. – Most, hogy a kezdeményezőkészség alapján rájöttem, inkább a hagyomány, a biológiai hátrahagyottsággal értenek egyet; ahhoz azonosulnak. Igazán nem is tudják miért. Nemi szerepük szerint. – Harcolnak az azonos jogokért, nagyon helyes, híve vagyok, de valójában nem élnek vele a mélyrétegekben.

Egyáltalán nem értek vele egyet. Nem is vált be az ajándékon alapuló szeretet. Most lehet látni. Sőt, már nem is fogok asszisztálni ezekhez a hamisságokhoz; konkrét leszek. Meg az egyformaság. Tessék, ide vezetett. – A filmben az hangzik el, hogy: le kéne vágni a fejét, és legurítani egy domboldalon. – De ez csak egy látomás, egy szimbolizmus, nyilván. – Amúgy is, egy olyan, az csak úgy képes látni a világot. Még akkor is, ha kiszolgáltatott helyzetben van. Farkaslétként. Hát akinek nincs szekunder világfeldolgozási képesség a fejében, annak hiába.

Borzasztó ez az egész!… Hogy minden nap lassan figyelnem kell, hogy fogy el. Ha nem megyek, akkor gyorsan. És egyáltalán más is. Nagyon. Ha már ott vagyok, segíteni kéne a személyzetnek a mozgatásban, pont az ő érdekében. Így, akkor napi két és fél, három és fél óra. Elviselni az idegességüket. Mintha kolléga lennék. Közben egy szűk, napi bérnek megfelelő költség az ellátásra. Ebben is magamra hagyva a rokonság által. De tevőleges segítségben is. – Elegem van!… Időben is blokkol, meg hangulatilag is. Lassú leépítkezés. És akkor meg hallgatom a sok hülyének a kritizálását, akiknek a valakije meg ott könyörög vízért. – Mintha tényleg rá lennének kényszerítve, hogy még életükben dobják el az öregeket. Nincs bennük annyi jövőkép, mint a gyerekekben; egyirányú szolgálat. Betenni valahová, a lehető legkisebb költségen, ahol valakik (idegenek) gondozzák. Jól megnyugodni, hogy lenn a gond. Ebbe persze hamar belehalnak; érzik, hogy elengedték őket. Nincs varia. El kell viselni a lelkifurdalást. – Rossz kolonc, mint valami ragacs. Negatív tapasztalatom van. Nem tudom, tudják-e azok, hogy ők is oda lesznek berejtve. Gyarló társadalom. Tele hamis eszményképekkel. Lehet karácsony, vagy bármi. Megtapasztaltam. Ahogy lerobbannak, lemondanak róluk. Nincs kényszer az életük elviselhetőbbé tételére. Meg még hülyének is nézik őket. Mint valami majmokat a cirkuszban. Mások. És akkor körbe kell állni szép ruhában, görnyedt háttal, akár a ravatalozóban. Már elkezdik a nekrológot magukban. A nagyon kicsi hányad, aki egyáltalán meglátogatja őket. – Milyen kínos lehet azoknak a leghülyébb viselkedéssel. A túldimenzionált normálissággal. Hogy még jobban érezzék a kiszolgáltatottságot. – A mai nappal fordítok; áramvonalasabbá teszem a részvételemet, sajnos. – Persze, sokszor a korábbi önzéseikért fizetnek az öregek. A gyerekem meg aranyos, okos, jól lavíroz a környezetében lévők között. – Senki sem ússza meg a saját életét. És már abban is megnyilvánul a régről gyökerezett, soviniszta hagyomány, hogy a nők elvárják, hogy ismerkedéskor csak a férfiak kezdeményezzenek. De még elektronikus beszélgetésekben is!… Érthető?… Annyira nagy az egyenjogúság. Nem is hisznek benne egy percig sem. Tökéletesen ezt kívánom nekik. Menjenek csak a hamis eszménykép felé, aztán majd jön a csalódás. – Kell, hogy legyen kivétel… – Agynukleáris cicalányok. Emancipált, mégis csak csajok vagyunk, vagy mifene!… A nemi szerepeknél, meg a hagyományos családmodellnél semmit sem tartok rosszabbnak a jövő társadalmára nézve.

Mondom neki, mondja nekem. Meg sem hallja, meg sem érti. De rögtön felvet valamit, mintha védekeznie kéne. Gladiátorharc. – Csodálatos megtapasztalás! * Egyébként van valami ellentmondás a modern és a hagyományos eszmék térhódításában. /Egymást játsszák ki. / Hogy a feleségek névválasztásában is, azért csak-csak legyenek már alárendeltek, mert a rossebet lehet tudni, még talán nem is igaz a házasság, ha a kannak a nevét, vagy a “-né” koloncot nem veszik fel. – De minden alakul, már nem olyan ósdi, mint régen, kicsit megy arra a dolog, mintha a nőcinek is lenne személyisége. Később e jelentéktelen szimbolizmus hatása jelentkezik is, kénytelenek megtörni, alkalmazkodni, belenyugodni. “Okosan” túlélni. Hinni a hagyományos családmodellben, és a nemi szerepekben. – Egyenjogúság, csak azt sem tudják mi az. Az elfogadás kevés az emancipációhoz; felvilágosultság is kell. Versenyszellem, mint az állatoknál. A főhülyének több nő birtoklása nagyobb eredményt mutat, mint ha empatikus lenne. Genetikai kitisztulás. Lehet közben gyötrődve értékelni a sikereket. Tényleg hipnotikus a társadalmi fejlődés. Féloldalas. – Én már ezeket a feleség neveket egyenesen cikinek tartom. Nem lehet úgy csinálni, mintha nem jelentene semmit. Ez nem igaz. Önmagában ártatlan, de buta tradíciót hordoz. Katyvasz. – Darwint kellene olvasni. Az embernél már szükségszerűen más. Kicsi ellenjárat az ösztönök erdejében. – Mindenki megérdemli. Végső soron tényleg győz a kiválasztódás. Agyevő baktérium.

“Az én otthonom (felnőtt koromban)” című rajzfeladatra lombházat rajzolt, azt mondja szép lett, tetszett a tanárnőnek is. – Embereket nem rajzolt rá, hogy ne kelljen engem öregen ábrázolni, vagy pláne, ha már nem is léteznék.

Őrülteken át vezet az út. * Hülye, de joga van hozzá. * Én nem mondom, hogy ezzel a kérdéssel minden hülyét ki lehet szűrni, de valami… * Nem is csúnya giccs.

Ahol több testvér is van, figyelik, melyik érzékenyebb érzelmileg, és gyorsan rátestálják az összes feladatot. Persze kimondatlanul, és sunyin. Beszéltem másokkal, és hasonló tapasztalataik vannak. Amint látszik, hogy melyik tevőleges a gondozásra szoruló szüleivel kapcsolatban, egyre jobban eltűnnek a többiek. – Mint a régi iskolarendszerben a feleléseknél, bújt mindenki be a padba, csak nehogy felszólítsák. Vagy a szocialista termelési értekezleteken, ahol a mutatvány végén várták a néptől a kérdéseket. – Demó emberi jellemből. Patkány, süllyed a hajó…

A legrégebbi emléke is hozzám fűződik. Azt mondja, tartottam a kezemben egy buszmegállóban.

Semmi sem olyan, mint amit hirdet magáról.

Hihetetlen megérzőképességem van, ha egy vállalkozó szarrágó, amikor minőségi panasz van. Ennél nagyobb csökevényes valami alig van. És mivel ebből a műfajból jövök, tudom is, hogy ilyenkor mi a teendő: soha többet oda vissza nem menni. – Az undor és az ideg kellemes keveréke van bennem. – Megértem a drogosokat.

Ott ül a létezés határán, de nem esik ki az anyaszerepből. Hogy éhes vagyok-e, meg egyáltalán egyek, de szép a felsőm, meg vigyázzak a gyerekre, meg miért nem borotválkoztam, ilyesmi.

Vidám kis élet, egyik ünnepet túlélem valahogy, már jön is a másik. Áááá… most meg ez a húsvéti toji-nyuszi, meg locsi-fecsi, meg kaja-pia, hatósági reflex, meg kiöltözött távoli rokonok rendíthetetlen menetelése a valakijükhöz; jól átírni egymás hangulatát. ÉS SONKA, TOJÁS!!! AZT AKI ELFELEJTI, NEM IS EBBEN A GALAKTIKÁBAN ÉL. MOST SONKÁT KELL ENNI! FŐVE! 4 TONNÁT CSALÁDONKÉNT. AZTÁN PÁLINKÁT INNI. MÉG TÖBBET!… MEG NYUSZI!! LILA IS LEHET. MILKA NYUSZI… MINT A TERMÉSZETBEN. LILA NYUSZI TOJJA A TOJÁST, VAGY BICIKLIT A GYEREKEKNEK.

Már amikor odaköltözött, láttam a vén gyogyóson, hogy valami nincs rendben a fejében. Kotnyeles, meg rosszindulatú, meg fáradt a humora, és egyáltalán egy nagy, hörgő, unalmas, rozmár. Olyan nyugodt, mintha lenne valaki. És érdekes, az ilyen elviselhetetlen alakoknak szokott a legnagyobb önbizalmuk lenni. Fú… a rosseb ott egye!… Én békés ember vagyok, de ez a szuszogó óriáshernyó már kétszer belepofázott a másokkal folytatott interakcióimba. Szemfülesebbnek kell lennem, és elkerülnöm időben, meghagyni a társaságát másnak.

Undorító a magyar egészségügy, forráshiányos, és még kettős fizetéses is. Minden szekrény, csempe más színű, romos környezet. Nyomasztó, horrorisztikus. Festetlen csövek, roncs taligák. Egy szégyen! Akik meg…, azok meg morálisan. És észben. – Felesleges, elvtelen harcok. – Ezek fordítva vannak összerakva. Szereptévesztésben. Teljesen abban a hiszemben, hogy a beteg, a hozzátartozó még nekik van alárendelve. Így, hogy FIZET érte a jó magyar ember. Nem is keveset. Kétszer is! Nem ám hogy szolgálnának, á, nem, ők elvárnak valamit. – És mivel én a vendéglátásból jöttem, azért már ne bassza meg!… A munkaügyi központ zseniális tanfolyamai érdeklődéshiányosak, de nem lehet csodálkozni, mert van a rendszerben hiba. És azt még senki nem vette észre. Akkora nagy a segítési szándék. Meg a hozzáértés. Jelentkezik az illető, aki csak tanfolyamot akar, közmunkát nem; elvileg volna rá lehetőség, de mire elkezdődik, addigra (a regisztráció miatt) bekötelezik utcai munkára, nem fogadja el, kivetik a rendszerből, ergo: nem mehet tanfolyamra. – Agyrém, nem ragozom tovább. – Mi köze van a közmunkának a tanfolyamhoz?!… Hahó, van ott a sötét fejekben valaki?!…

Mikor jól mentek a dolgok, persze jöttek minden nap; most nincs ez. Eltűnőben a lelkesedés. Előnyre van idő, hátrányra nincs. Nagy tenyérrel, szétterpesztett ujjakkal. AKARNI, KAPNI!… ADNI?!… nem létezem… * Beférkőzni a bizalomba némi előnyért. Falkaszellem. Mintha én ezen nem látnék át. * Érdekes, most nem akart menni, nagyon nem. (Nem félt, az nem volt, de kedve nem volt hozzá. Nem is félt soha, nem azt akarom mondani, csak nehogy keveredjen.) Mindennek van valami jelentése. Hatások, ellentétesek. Néha elragadja az egyik, néha a másik. Egyensúlyba kerültünk. A szeretet erősebb, mint a gyűlölet; pedig ellentétes érzelmek, de mégis… talán az ember társas szerkezete miatt. Kényszer.

Jó volt minden. Kitaláltam, ő is úgy viszonyult. Kellett tűzzel játszani, az a legfontosabb, faragni késsel, fűrészelni, ásni földet, nyársalni, labdát rugdosni. Mellékesen medvehagymát szedni, sült és füstös-kormos kaját megenni, köveket patakba dobálni. – Első nap ránk esteledett, második nap bővebbre engedtem. – Az, ahogy az arca kinézett, megért mindent. Kormosan, szája szélén a szalámizsírral. Keze, mint egy bányászé. Esküdni mertem volna – mondtam is neki –, hogy el fogja vágni az ujját késsel, de szerencsére nem, viszont a nap végére az autó ajtajához csapta; maga sem tudja, hogyan. – Hatalmasat javult a dolog közöttünk. Évekkel ezelőtt voltunk ilyen jól egymással, mint ezen a két napon. Meg is mondta, többet szeretne velem lenni. – Tegnap még egyszer fel is figyeltem, hogy örömében ugrándozva futkosott; boldog volt.

Legalább az egész hátralévő életemre megutálom őket. A saját elcseszett életüket rajtam kérik számon. * Beauty, minden beauty. Műanyag nők.

Valami eszembe jutott. Valami vizuális. Egy kép, egy fej, fehérlő fogakkal. Mintha grimaszolna. – Érdekes a vágyálom. * Hallgatok valami jobb agyféltekés zenét.

Ünnepelni a nem is létező egyéni teljesítményt. * Tegnappal megjött a tavasz /hőmérsékletileg/. * Hablaty. * Jól is tette, hogy megpattant erről a világról.

Tegnap mentem négy szatyorral, mondom neki, most aztán hoztam sok mindent! Erre Ő: na, akkor boldog vagyok! – Pár napja jobban van gondolatilag is. Nézegeti a magazint, és azt mondja: azért sokat fejlődött a világ, az ipar is, meg minden. Mindig kérdez a gyerekről, mondja, hogy szép, meg nagyon vigyázzak rá. Érdeklődik a rokonai felől, de hiába. Egyik része már nem él, a másik fele meg elfoglalt. – Normálisan mennek a dolgok. Csak sovány. De sok pénz ez a gondoztatás, nagyon.

Jó ez a zene! Haladok szépen a környezetem egyszerűsítésével. Gyorsabban kellene, de legalább van történés. Kezdem látni előnyét. Laza vagyok, de szeretem az átláthatóságot.

Most megy a minél rosszabb, annál jobb. * Bele vannak zárva a személyiségükbe. * Én már nem akarom ezt az egocentrikus hülyét nézni!… * A szocreál építészet borzasztó sebeket hagyott a tájon.

Szarrá aludtam magam. – Tegnap teljes nyugalomban figyeltem az iskola gyerekeinek próbáját. Érdekes, hogy nagy a különbség a koncentrációs képességben, a nyugalomban; ha éppen nincs mit csinálniuk. Belső önfegyelem. Aztán várható volt. Tudtam is. Volt egy kisfiú, aki elmélyülten nézte az eseményeket, látszott, hogy fejben dolgozik. Kettő tombolt, egy meg még maradhatott volna az óvodában. – Mostanában megint van az a tapasztalás, hogy nem minden szülő alkalmas nevelésre. Egyszerűen mintha filmet néznének. Képtelenség – állandóan erre gondolok.

Jó iskolába jár. Viszont én a “tanárnéni”-zés, meg “tanárbácsi”-zás helyett a “tanárnő”-t, meg “tanár úr”-at javasolnám használni. Komolyabb, érettebb, és nem lesz kényelmetlen később. Meg szellőztetni szünetekben, mert folyamat oxigénhiányos a levegő, főleg a folyosókon. De ez az óvodában is jellemző volt.

Hülyék empirikus úton. * Pont erre van szükségem. * Tökfejekkel van tele az egész magyar közélet. * Mint aki álmodik. Jó hülyének lenni. Nem látni ki a buborékból. Mocsárban toporogni, egyre lejjebb jutni. – Mi?… Egydimenziós világ. Hinni valamiben. Mindennek sok olvasata. Tényleg méltatlan. * Rendszerint jól interpretálja a világ dolgait. * Az anyám meg ma egészen jól volt. Olvasott. Tiszta látással. Lehet, valami gátló tényező odébb moccant. * Egyébként meg rájöttem, hogy nem mindig megy egyszerre. Van, hogy az életet jelentő szálak fokozatosan szakadnak. Tulajdonképpen az életben is halál van, csak nem teljesen. Bizonyos funkciók már leállva. Néhány szál még van. Elfáradni. Lehet hogy ez sem csoda. Valamikor volt, aztán nem lesz. Úgyis felfoghatatlan. * Mindenki fontoskodik, pedig ők is csak az idejüket töltik. Nem tudom, valahogy kiábrándító minden. – Relatívvá tesz. Semminek semmi nagy durranása. Olyan, mint az Univerzum. Kis, földi problémák ahhoz képest. Megszűnik a világ is, nyilván. Nincs mi értelmezze. – Folyamat az jut eszembe, megérte-e. Annyi hülyének megfelelni. * Fárasztóak, strandon labdát ütögetni, ütővel, mert az olyan strandos. Olyan kurvajól szórakoztathatják egymást azzal a szarral. Mélyrétegek. * Rohadtul individuális marad. Ott ordít benne önmaga. Baszhatja a bármit. * Sorozatgyártottak.

Bebizonyosodott valami. Ha érdekszövetségben borul az egyik, viszi mindet. Sok önhitegető. – Meg aztán gyereknevelés kontra… Jó fejek vagyunk, okosak is, meg menők is… csak aztán mégsem. – Másban mindig könnyebb észrevenni a hibát. – Baszki, háromszáz forint miatt bujkál a marhája!… – Mindegy, én csak kaptam a pontot. Kettőt is.

márc. 15. Tegnap szép, nyugodt, napos, de hűvös délelőtt volt a városomban. Járkáltak a rendőrautók, főleg ott, ahol zajlott a néhány fős ünnepség. Gyerekek szerepeltek; gondolom a csoport fele a szülőké. – Mi ez a félelem, hogy mutatni kell az erőt? Pont ebben az álmatag kisvárosban fog felforrni a társadalom?!… Nem is volt még ilyen soha. De én erőszakos, politikai rendbontásra sem emlékszem. Amúgy is szereti minden politikai irányzat a forradalom ünnepét a segge alá gyűrni, hogy ne kelljen félnie attól, amit épp ünnepel. – Vidéken a nép este a tévé előtt nézi, hogy Budapesten merre tart a társadalmi folyamat. Ide nem kell biztosítás. A kisvárosi ember politikai öntudata alig mérhető. Belenyugvás van, elfogadás, béke. Hatalomszemlélet. Régen is megmondták neki, hogy mi legyen, most se akar mást. Amúgy meg a fővárosban a jól öltözött polgárok sorosbérencezték le a láthatóan szegényebb, hangos tömeget. Soros György, George Soros, magyar származású, amerikai üzletember, akinek a véleményéért esedeznek a világban, aki számtalan alapítványt létesített nemzetközileg, hogy fejlessze az oktatást, és egyáltalán emelje az emberek felvilágosultságát. De az árfolyamok megfejthetetlen világában is rendre jó megérzései vannak; – hihetetlen, hogy képes rá!… Zseniális! Különleges adottság. Erre, a magyar fősodrás (ezúttal) kitalálta a Soros háttérhatalom fogalmát, félelmét, hogy a híveinek legyen kit utálni, meg kihez kötni azokat, akik elégedetlenek vele. – És kibuggyant a sorosbérenc fogalom, ami annyit tesz, hogy a Soros felbéreli, lefizeti ezeket a hiányos öltözetű, kusza hajú, fogatlan embereket. Logikus. Abból élnek. A Soros György ezeket mind megvásárolja. Kibéreli. Neki dolgoznak. Tök jól megélnek belőle. Csak direkt csórón öltöznek, nehogy fel lehessen ismerni őket. – Állítom, hogy a politikai elit, ha magában van, kiröhögi ezeket a híveket, akik a tudatosan kitalált szlogenjeiket erőszakosan ordibálják rá másokra az utcán. Sorosbérenc az elszegényedett sípoló, a hangos elégedetlenkedő, sorosbérenc a kamerás ember, meg ott egy sugárban mindenki – mutatta a tájékozott nemzetvédő. Aki igenis tudja, hogy mi van, mert odafigyel arra, aki mindig az emelvényen beszél; és gondolom kap is valami koloncot.

Ma azon agyaltam, hogy megértem a drogosokat. – Egyébként rájöttem valamire. – Ezredmásodperc alatt hárít. Ösztönös gazember. – A másik birkája meg hozzászól, és rögtön el is árulja magát.

Barátja vagy te a… !… * Kis, egytekercses agyával. * Hazug, hasznavehetetlen szar. * Dögölj +! * Azt mondja: “én nem tudom, én már nem szeretem a tetoválást csajokon… meg senkin.” * Felülről lehet röhögni, nem?!… * Nem maradok adósa senkinek. * Attól hogy hülye, még jó modell rajzhoz.* Ott a vég, amikor a középkorú nők egymásnak írják, hogy: “szép vagy”.

Nem kell oda is csodát látni, ahol nincs. * Mikor az alkohol találkozik a féltékenységgel. * A buta szamarak csak ahhoz értenek, hogy menjenek fel a hegyre. * Undorodni lehet?… * Teljesen kiélik az önmegvalósítást a tetoválásaikban. * Röhögő, unalmas, szociopata.

Vagy a környezeti betegség óta, vagy az átfedéskerülésem óta. Mostantól pár hete. Sajnos biztos voltam a szellemi csökkenésben, és a tanulmányainak a romlásában. Be is következett. Amikor velem negatívan viselkedett, azt nehéz volt lereagálni korrekten. Eleinte be is gurultam, aztán elhatárolódtam, pont annyira, amennyire ő is, most meg rájöttem a hogyanra. Tanult belőle. – Főleg, hogy tudom, mi okozza; nem én. Javarészt. Szeretet és támasz. Tegnap jó napunk volt. – Szakad a lelke. Most jön ki rajta. Hiába mondtam neki, hogy neked megvan minden, megmaradt mindenki: szerethetsz bárkit, és téged is szerethet bárki. Érzi a feszültséget, és nem tud úrrá lenni rajta. Nem volna szabad gyűlölködni, de hiába… nem rajtam múlik. Egyoldalúságot meg nem hagyom. Úgyhogy mókuskerék, hiába akar mindenki jót.

{anyám} Azt mondja, ő egészséges, meg amúgy egész nap engem vár. Folyamat firkálja a környezetében lévőket. — Sima egymásutánban mennek a napok. Semmi, se jó, se rossz. Keserves történés. Csak lépdesünk a téridőben. — Egyébként meg idealista, de nem vitatkozom vele. Nem értek egyet. Nincs felemás felismerés. Minden folyadékpótló rémálma: másnap a világ ugyanolyan elviselhetetlen. {destruktív} Tényleg, ezek a még és még és még és még, a végtelenségig gyereket vállaló szülők, hogy ott a játszótereken, meg egyéb helyeken a kis porontyuk. Akikben feljön az ősi, démonikus ösztön: lerombolni, megakadályozni, mérgesíteni, kötekedni, hajat-ruhát rángatni… NEM KOOPERÁLNI SENKIVEL! — És azt nem szabad hinni, hogy az ilyennek a felmenője tétlen; nem, mondogatja a gyerekének a keresztnevét. Sokszor. Ennyi… Úgy fogsz eltűnni, mintha nem is lettél volna… {mami} Hétköznap reggel megyek, hétvégén délután. Szombat lévén eszembe jutott megint, jó lenne egy-egy nap nem bemenni, de ha én nem megyek, nem megy senki. Szomjazhat, éhezhet, unja magát. Ilyenkor valahogy megérzi, hogy fél nap késéssel vagyok ott, és nevet, nagyon. Örül nekem. Ilyenkor már röhögnöm kell, annyira dicsér. Poénkodik, szerencsére jól van. Beszólogat másoknak. Azért mindig mérges vagyok rá. Nem akarom, hogy ott valami gondja legyen. Amint jobban van, megfirkálja a környezetét. — Kérdeztem mit szokott csinálni egész nap. Azt mondja, nézelődni. Ez jó — gondoltam —, mert akkor alkalmazkodik a helyzethez. Elfuserált hibrid. * Neked nagyon paraszt bőröd van!… {akció} Tegnap láttam egy igazi csőgörényt! Egyből reagáltam, elbújtam a tereptárgyak mögé. Fel is vettem egy álcázószínt, mint egy kaméleon. Ronda is volt, meg büdös is. Fúj!… A rohadt, fémes fejével csak pusztult előre. Kereste nyilván a dugulást. Vámpírok, kiszívják a szemgolyómat!…

{ketten} Csend van. Zúg tőle a fejem. Bárcsak látnék valami erdei állatot!… Jó itt kicsit lenni. Ő meg alszik. Sehol senki. A fák, mint valami hosszú szőrök merednek. És mennyire valóságos, hogy a magasabb helyeken hó van. {} Csilli-villi dolog…

{tegnap-ma} Megint más helyzet volt. Haverkodtam vele. Szarom le a büszkeséget. Meg korrekt is, határozott. Kicsit elvtelen és önérdekű. De kiáll magáért. Valami korszakváltásnál vagyunk. Érzem én azt. Csak már nem akarom az egész világot befogadni a nagy toleranciában. De lehet, hogy mégis jobban meg kell értenem. Meg a magam felelősségét felemlegetni. {} Az anyám jó fej volt, mint mindig mostanában. Azt mondja, örül, ha lát. Volt még valami, de már nem emlékszem. — Már nem akarok semmit innen vagy onnan megmagyarázni; fáradt vagyok én ahhoz. Csinálom a dolgokat, és próbálok ellenni. De azért ez valami elégtétel. {bizalom} Kibékültünk teljesen. Jött ez így valahogy. Azért persze itt-ott csiszolni kellett rajta. Én is megértem őt, ő is engem. Rajzolt volna nekem, hogy kiengeszteljen. Most mondja. Hibás volt, de talán túlértékeltem. Mindegy, most minden oké. Tudom is, hogy egy sor mindennel nem tud mit kezdeni. Igazán nem is akar valamit, inkább csak befordul, lázad, vagy harcos. Téboly. Semmi. Van véleményem… {mélyrétegek} Száz százalék, hogy van valami baja a lelkének. Egyszer most ezt tudom, aztán valahogy el kell lenni vele. A legoptimálisabban. Rosszkedvű és sokat van egyedül. Rettenetes álma volt. Ez is ráerősít a felismerésre. Alapkérdések. Komolyan is vettem. Nem mindenről beszél, meg rejtegeti a legbelsőbb érzéseit. Nem gondoltam, hogy ekkora feladatok lesznek most. Hirtelen jött. Kettősségek vannak. Érdekes, hogy a problémái erőszakosságot is hoznak. Ez a fejtörés nekem, hogy leállítani, de nem megbántani. Segítségére kell legyek. Támasza. {jelen} Néz a nagy, szőrös szemével; már nem tudok hova bújni. * A másik meg a hirtelen támadt helyzetben gyorsan rögtönöz valami hazugságot, hogy miért képtelen visszaadni az egy italnyi adósságot. — Most picit pihentetem magam, kényszerhelyzetben, épp eleget tettem meg másoknak (méltatlanoknak) viszonzatlanul. {} Az elmecsúszáshoz a legtöbb rosszul viszonyul. A betegeknél. Hozzátartozók, család, személyzet. Önmagukhoz mérik, a „normális” állapothoz. Sosem jutnak semmire, és a kiszolgáltatottakat is csak nehezebb helyzetbe hozzák. Van valami világ a fejükben, és folyamat szembeállítják a másik valósággal. — El kell fogadni, toleránsan, nem meglepődni semmin. Megérteni, hogy a hamis számukra a helyes valóság; nem kell kijavítani. Ez egy belső fix állapot, úgysem tudnak úrrá lenni rajta. — Az ő értelmezésüknek megfelelő válaszokat adni, és beáll a lelki béke. Több hangsúly jut az érzelmeknek, mint a tartalomnak. {lelkesítő} A csúcspont az volt, amikor rosszat álmodott. Érzelmileg, nekem. Neki gyötrelem. Nagyon rémült volt, és azt mondta, nem akar meghalni. Fogta a karomat, és magára fonta. — Beigazolódott, hogy valami vihar van a mélyrétegekben. Ez a szomorúság, egyedüllét, sehol sem jó igazán-érzet. {kis társulat} Rossz sejtéseim vannak. Inkább jók. Tényleg mindent át kell fordítani. — Pont úgy néznek, mint a ravatalozón. Közelről, bambán, szépen kiöltözve. Mindegy is. Innen el, ott meg fogadni. Letudják a kötelességüket. Engem nem érdekel. Az egyik nőnek jó szervezete volt. De aztán felejthető. {közéleti hangulat} Jó itt élni - nem jó itt élni. Hallgatni a hazugságokat. Tulajdonképpen a normálisabbja elfordul. Még az elemzésből sem kér. Kárpótlásul lehet nézni, ahogy a volt progresszív politikusok eltorzulnak. Kutyául. Megrészegülnek, és tönkreteszik a minőséget. Nincs gerincesség. Hogy valamit elrontottunk. Hogy hazugságra nem hazugsággal felelünk. Hogy mindig azt hallani, mennyire jó nekünk. Közben meg nem. Egyre kevésbé. — Meglehet dumálni embereket, de nem vég nélkül. És meddig megy az, hogy minden kurzus ugyanolyan. Vagy még inkább. — És ennek a népnek mindig ellenséget kell képezni. Hogy tudjon kit gyűlölni, míg félrevezetik. Már egész életünkben ellenségünk volt minden, csoda, hogy még nem hányunk tőle. Mivé lesz?… Kicsit idősödik, és már csak gonosz tud lenni. Sokszor érthető, de hová vezet ez… — Közben meg lezabálja az idő a környezetet. Mindenhez valami képtelen élmény kapcsolódik. Tényleg hihetetlen, ha valakik hisznek benne. Vagy őszinték és tiszták, vagy nem normálisak. Vagy valamit akarnak nagyon rejtetten. Ilyen meg olyan szavakat a fejünkbe sulykolni. Már szinte fáj. Percemberkék. Én már nem hiszek semmiben. De azért mindig a progresszív oldalnak szurkolok. Eldobják az életüket. Szar környezetben. Pár ember között. Elfogynak a kezdeti remények. — Jó a fiataloknak, még tudnak vidámak és lazák lenni. Ha intelligensek is, és van nemzetközi kitekintésük, az plusz. Csak félek, hogy elgennyesednek. Mert ilyen a magyar közélet. Annyira árnyalják egymást. Észrevétlen romlanak meg. — Álomkergetés. Földrajzilag sem jó. Évtizedes reménykeltés. Addig-addig vagyunk elszántak, míg nem történik semmi. Kis, saját, pecsenye sütögetés. Igazi, belső ázsiai szemlélet. És igazuk van. Ez a szomorú. Itt ebben a rohadt, rántott hús formájú és méretű helyen soha nem volt jó. Soha! Mindig csak valamikor majd az lesz. Vagy már az van, pedig nem. Csupa megvezetés. Fáj a fejem tőle. Elment egy mítosz is. Úgy kábé 1988 óta. Kiépült a sokszínűség, az jó, de a magyar karakter megmaradt. Majdnem visszarendeződés. Csak a keretrendszer nem. Olyasmiket használunk, ami nem jó. Ez lehet termék vagy jogszabály, esetleg intézmény. A viszonyulás az elkerülés, a túlélés. Szomorú és kiábrándító. — Vitatkozni sem lehet, ha már a kérdés is értelmezhetetlen. Csak undorodni. Nem is tudom mi jó… talán csak egyszer megfejteni ezt az egészet. Értelmezni, mégiscsak. — Olyan irányba mennek a dolgok. Szerencsétlen lámpa nem akar felgyulladni. Az is lehet, hogy állandósul. Az is lehet, hogy majd idővel lesz valami. Át kell élni a fejlődést. Kijárni. Én azt mondom sors. Kurva egy… nem is csoda, ha a fiatalok kilépnek belőle. Vergődés. Nem lett jobb itt húsz év alatt. Csupa debilizmus. Mi a szarban kéne hinni?!… A fülükbe dugott zenével közlekednek, hogy ne robbanjon szét a fejük. Némán, rosszkedvűen. Nem lehet mindenki kedvezményezett. És akkor még jönnek a különböző vallások, hogy erjesszék a közeget. Cseppnyi felfutásban, lefutásban. Még szerencse! Ez az időszekvencia jutott nekünk. Zabálás, ivás, önhitegetés. Hontalanság. — De aztán lehet, hogy az élet mindig is kegyetlen. (Valójában.) Akkor meg a legjobb helyen vagyunk, a valóságban. {atom} Szót sem érdemel… * És az idő úgy megnyújtja az arcot, meg mindent, mintha olvadt műanyag volna. Szarrá megy. Kizabálja. Megemészti. Ez egy ilyen rohadt valami. Lejár, és kampec. * Elkurvultak. * Hátul ültek röhögő, teljesen hülyék. * Károsan individuális. * A nénikének eléggé el volt hullámozva az arca. Rangidős, és ha nem mennek jól a dolgok a saját szekértáborában, mindjárt ráér megtalálni az ördögöt magában. Így van ez az életnek a nagy, visszaható, tanító szerepe. Pedagógiailag. Mert úgyis belelátunk egymásba; kár takargatni. Rusnyizmus. Belebasz a ménkű oda is. {most van egy pont} Nem bírom elviselni, ha folyik ki a könny a szeméből… Főleg ekkora korában. Ahhoz valami kell. Nem akarok elvenni semmit, csak adni. Esélyt, meg támaszt. Megint át kell ugrani magamat, mint kiskorában. Higgadtan tűrni a kitöréseit, követelőzéseit, sértegetéseit. Azért persze kicsit eligazítani. Csak finoman, vigyázva a lelkére. {nem tudom mi}És mikor közvetlen közelről beleröhögnek az ember képébe. Eltorzítva magukat. Szeretetteljeset emulálva. * Mindegy is, kis pockok. * Ma megint hallgatnom kellett. Az éneklésüket. Az igaz, hogy ilyen mesterségben képeztem az ellenálló-képességem, de mégis… Pont szemben állnak velem, és kérdeznek, vagy mondanak. Ki-ki a saját sémája, jófejsége szerint. De leginkább futószalagos egyformaság. Röhögnek még akár saját magukon is. Szarnak azok mindenre. Érzéketlenek. De hát csak rágják a levelet. Hullámozva áramlanak. Minden hülyeség. Igyekeznek teljesen konformistán viselkedni. Azok is. Akár kaktuszok. Minden igénytelen, és tök unalmas. Még a kisfiam is stílusról beszél. Tudja, hogy valami többlet kell, különben szart sem ér az egész. — És minden nap ebben áramlás. Oda-vissza. * Püffedt a feje, zavartan beszél. Pedig öltönyös. Nyomorúság keveredik a rátermettséggel. Dermedtség. Ilyen, kényelmetlenség izé… Tátog a szájuk, mondanak is valamit, de hamar elfelejtem. Járdán mászkálnak. Az van kijelölve nekik. Ha rámennek a fűre, nem dráma, de nem olyanok. Próbálnak rendesek lenni. Bevásárlókosárral, ha ütköznek, beszélgetnek kicsit. Bele a levegőbe… a szavakat. Aztán a szél elfújja. Ideiglenes. Úgysincs sok értelme. Az egész csak kukorékolás. A művészeti érték nem a tartalom, hanem a forma. Város szimulátor. — Értem is, miért nem akar senki kilógni; az annyira tetten érhető. * Nagy, eltespedt, sekélyességével. Jelentőségteljesen. Hűha!… Cipeli magát. A galaxis a legfőbb rossz, mindent elken a gravitációjával. Szétcsúsztatja. Nincs is ott semmi. Pedig annyira fontos volna. Személyesen neki. Hogy képtelen legyen dekódolni. Szürreális élet. Aki nem hiszi, ne álmodjon. * Rohadt egy társadalom. Túl szoros. Kényelmetlen, nem szabad. Bevásárlás. Van egy diszkomfort, aztán… Kiszolgálni a sokszínűséget. Sokkal több, mint ami… Kurvajó lehet… bennszülöttként élni. Nem tudni a civilizációról, és teljesen nyugalomban lenni. A talajon. — De jó azoknak, ott élnek a paradicsomban. Fogalmuk sincs, hogy valahol valami más is van. Tudnak jobb agyféltekésen töltődni. Magukban érzik a világmindenséget. Úgyis csak fel kell fogni, legalább egyszer. Nem hiszem, hogy sok csoda van. {könyv} Fene tudja, tényleg van valami feelingje az információ fizikailag is fogható formájának. Akkor hát nem fog kimenni a divatból. Már akkor is rájöttem, amikor terjedtek a menedzserkalkulátorok, erőltettük az elektronikus jegyzetelést, és menet közben ismertem fel, a hagyományos módszer még mindig kényelmesebb. Százszor. Ugyanakkor tudva az új dolgok előnyeit, szerkeszthetőség stb. Fogok egy cetlit, egy íróeszközt, és kész a modern notebook. E-book. Ugyanaz, sőt!… Szóval, jó volt kézbe venni, és pozitív izgalom lett úrrá rajtam. És nem azért, mert amit ilyenkor mindig mondanak, vagy gondolnak; láttam én viszont már eleget a dolgaimat, hanem valahogy komplexebb, és mégis kompaktabb. Más. Más csatorna. Mint ahogyan az a művészetben volt. A dadaizmusban, ahol használati tárgyakat minősítettek át alkotássá csak azzal, hogy áthelyezték őket egy másik közegbe. Valami ilyesmit éreztem én is. Ugyanis ebben mindent ismertem; a borítót is én terveztem, meg a betűk sorrendjéért is felelős vagyok. Akkor mi más?… Kijött a jegyzetlapokból és a számítógépből. Egy tömbbe. — Jó! És tényleg kellett a sok fotó. Nem is voltam biztos. De első azonosulásnak kihagyhatatlan. — Érdekes, nem volt még ilyen élményem! Ennyire sok szöveggel. Kevesebbel igen. Itt-ott. Majd meglátjuk eztán mi lesz. {} A rangidős megnézegette, lapozgatta, meg-megállt a képeknél. A legkisebb is örült, belenézegetett. Büszkén nyugtázta, hogy ő van a hátlapon, és „apukám” műve. Micsoda lakoma lesz!… * Fejszével feldarabolni… * Nem kell itt megmagyarázni semmit. * Nem is érdekes. Belül egy bunkó rejtőzik. Minden egyéb csak máz. — Hogy lehet így beszélni?!… * Dögöljetek meg mind!… — gondolja magában. {idő vasfoga} Nem változik. Negyven környékén már semmi. Meg felette. Beépül a kötelező gonoszság. Hogy csak gáncsolni a másikat, vagy legalább rosszat kívánni neki. Tanult marhája. — És akkor még… ugyanazok össze is tartanak. (Meg szét.) Elárulják egymást. De mégis, a régi reflexek, élmények. Azok nagyon sokat jelentenek. Nem is megfontolt állapotban. Ugyanazon nektár miatt. — Nem nagyon van motiváció. Most mit lehet csinálni?!… Szerencsétlen egy helyzet. Mikor vén gyagyák is mászkálnak. Ide-oda hallgatóznak. Agyatlan diplomácia. Ki is teszi az életüket. Határtalan dicsőség és szégyen között. Ingadozva, úgy egész életükben. Jó embernek mutatkozni, és közben meg… De nem mondom, hogy nincs szükség a kapcsolati rendszerek karbantartására. Létszükséglet, csak egész életben… Nem is lehet mit csinálni. Egyik olyan, mint a másik. Kénytelenek azonosból választani. — Komolyan, már nem tudom kinek lehet hinni!…

{szemben álló felek} Árnyaltam a haragomat. Vagy inkább a neheztelésemet, motiválatlanságomat. Ő sem tudja, és inkább sodródik a hatásokban. Ma volt valami, amit logikailag kihasználtam ellene; persze, nem tetszett neki; dühös volt, de hamar abbahagytam. Kicsit közeledtünk. Folyamat én akartam. Kis hülye, még ő van megsértődve. Lassan már azt sem tudja miért. Pont nekem lenne okom rá. Kicsit fékezem. Ő meg nagyon akaratos. {} Máshol is másmilyen voltam. Rájöttem valamire. — Kurva gyorsan elmegy egy nap.

Átnyúlt a pult felett, és elhúzta a köpenyét a mellénél, a csinos, indiai-magyar gyógyszerésznőnek…

{történelem} A dédöreganyám 1889-ben született. Azért az már nem semmi!…

{game over} Amikor a rokonság lemond, akkor van vége. (Mert nincs motiváció.) És a rokonság akkor mond le, amikor magatehetetlen. Tehát: amikor magatehetetlen, akkor vége. (A többi idő lebegés, rögtönzés.) Néhány kivétel. És ilyen lehet a világ más része is. Ez valami kortünet. Csak nem tudom, ha még a jövő ezen az úton megy tovább, akkor hová jutunk?!… De egyébként láttam ellenpéldát is, hollandot. Úgyhogy van ez máshogy is, lehetne, de ehhez nem akarat kell, hanem felvilágosultság. Hollandiáról meg ezt lehet tudni. Társadalmi problémákban fényévekkel a világ többi része előtt járnak. Olyasmiket foglaltak törvénybe progresszíven, amiről a többi nemzet még beszélni sem mer, főleg közéleti szinten. {} Amúgy meg a gravitáció… Valami vákuum. Lefelé. Kiszippantja.

{bizalomvesztés} Ma nagyon csalódtam a kisfiamban. Be is gurultam rendesen. Igazán fel sem fogom. Normálisan hagynom kell, járassa át magán a történteket, én is ezt fogom tenni. Én nem vagyok az az ember, aki bárkit is kényszerítene. — Nem adok neki igazat, nyilván. Azért van a helyzet. Ő sem igazán nekem, de azért sajnálja a történteket. — Pont azt éreztem ma, nem is érdemes agyalni a dolgok mikéntjén, annyira ellehetetlenülhet minden, adott esetben. — Lehet, hogy valamit elrontottam, de az is lehet, hogy nem. Talán mások. Szerintem. Azért egy hétéves befolyásolható, akkor is, ha okos. — Az élet ilyen, lehet átgondolni akár később is. Kicsit hol ide, hol oda csapódni. Ne mondjunk magunkról semmit, tapasztaljon az a gyerek. — Én lázadóbb voltam, de mondjuk senki sem akart befogadni. Egyáltalán nem meglepő az ilyesmi. — Undok. Nem az első eset, aztán helyretettük a dolgokat. Bár, azért már sok szemét dolgon átmentünk. Valahogy mindig jutottunk valamire. Némi kompromisszum. Rohadt életbe, átvészeltünk nehézségeket közösen. Volt már minden. — Néha nem tudom megfejteni. Nem akarok fájdalmat a lelkének, de ő se okozzon nekem. — Csalódott vagyok. De nem baj, hagyom a dolgokat. Úgyis az a leghelyesebb. Okosan és értelmesen kell kezelnem a jelenséget. Lenyugvás és határozottság. Lehet, ez valami előrehozott tinédzserkori lázadás. Okoskodás. — Hirtelen tud átmenni egyik állapotból a másikba. Fel sem fogom. Az is lehet, hogy valami lelki baja van. Értékválságban. Fura dolgok ezek. Gondolkodom róla, mintha egy idegen ember lenne. — Megújulunk mindannyian. — Nem konkrét, és nyúlós akaratossága van. Idegesítő. Határozatlan. Folyamat az érzelmeiben lebeg. Sok növényevő még rontott is az életén. Kicsinyesek. Önérdekűek. Nagyon magyarok. Meg hát az, ami valaminek az ellentéte. — Tudja fene, lehet, hogy azért ilyen, mert függőségben van. Pont tőlem. — Nem nagyon ismerik fel, mennyit kaptak tőlem. Hálátlan társadalom. Amúgy is tapasztalom. Visszaélnek a segítő szándékkal. {} Ki kell használni a másikat. És akkor lehet nézni azokat a fájdalmas arcokat. Darálják… masíroznak. Felületesen. Külsőségekben. De mindig van kivétel!… Kikészítem magam… munkával. Akkor legalább lenyugszom. Azért vannak jó jelek. Általánosságban is, meg a gyerekemmel kapcsolatban is. Rossz összefüggésben van most; mindegy, nem választhat. — Csipegetik a magot. Minden istennyilát felesznek a talajról. Kapirgálnak is. — Ez olyan régi rögeszme, hogy azért működik. A föld mindig elrejt valamit. Benne van, betemetődik, vagy beletapossák. A gravitáció behúzza. Mint az élőket holtnak. Vigyázni kell, mindent visszavesz. Anyaggal gazdálkodik. — Szomorú vagyok. — Nincs igaza, mert meg sem tudja mondani, mit akar. Csupa tagadásban. — Jó nagy tévedésben volt itt egypár szereplő!…

{gravitáció} Lezabálta a Föld a személyt. Semmi jó érzés nincs ilyenkor. Ember azt gondolná, nehezen megy. De nem!… Főleg, ha idős, beteges, gyenge. Pár nap.

{7 éves} Ahogy egyre növekszik, válik valamilyenné. Ő maga kénytelen használni a saját lehetőségeit. Fel is fogja. Hoz az némi nehézséget. Tudja. Meg is emlegeti magának. Számolnom kell ezzel. Csak jól jöjjön ki minden ilyenből. Most kezdi az életet gyakorlatilag. Magára van utalva. Én mindig látom mi van vele. Átveszem a gondját. — Jót beszélgettünk. Őszintén, nyugodtan. Bár, tapasztalatlan, de elég komplexen látja a világot. Próbálja értelmezni. Ha relatíve előre haladt, akkor lehetnek nyomasztó nehézségei. Ez így logikus. Meg kell feszülni nekem is. — Valami kifinomult szóhasználata volt egyik nap. Meghökkentem. — Rosszabb kedvű mostanában, de úgy érzem, tudom mit kell cselekednem. Hogy viszonyulnom. Másmilyenek tengerében.

„Drága kicsi unokám, sose foglak elhagyni!”

{szereplés} Kell a közösségi lét egy gyereknek. Minden nehézség ellenére. Hogy beilleszkedjen. Nem azonossá válni, hanem egy tömbben lenni. Csak úgy lesz látható a milyenség. Jótékony hatás, de áldozatokkal jár. Valami vonalzó; nem mintha olyannak kéne lenni, vagy akkora minőséget megadni, hanem egy viszonyulás; egy valami. Hogy ne legyen már minden abszolút egy család életében. Valahogy nagyon kell ez; ezt éreztem ma. Úgyis ez a sorsunk: a társadalom. Csak szociális viszonyban gondolkodhatunk, de legyünk nagyon egyediek is. Individuálisak. De akkor is, a valamilyenségünk másoknak a visszfényében jelent valamit. Sok kis másság, egyfajta formában. Legyen azonos keret. És a mércét — mindnek — egy kicsit lehet feljebb húzni; nem lesz abból baj. Jól alakulnak a dolgok, jók a pedagógusok, de nem mind, és nem mindenhol. Differenciált világ. Az is jó. — Tényleg szükséges valami olyasmi, amihez nem annyira értek. Egyénileg fejleszteni, családi alapon; mondják, hogy ez a legerősebb, de mégis, kell valami blokk, ahol mindegyik lehet valaki… a többiekhez képest. És pont így a legszebbek, vizuálisan. Mind. Aranyosak a különbözőségeikben; és isten őrizzen, hogy egyformák legyenek. — Szeretem, amikor sok gyerek van együtt, és higgadtak, kicsit elevenek, és önmagukat adják. Szépek, kedvesek, mert a gyerekek eleve azok.

{inverz} Komolyan, undor csúszkál a hátamon!… De ki kell ebből jönni. Zenében vigasztalódom. Szirénázás… az is idegesítő, de nem a hang miatt, hanem mert valami bajt jelent. — Tényleg nem jó, ha gátlástalanul jön a negatív. Fordítunk.

Halászat-meghalászat.

{állatgondozás} Ma megint találkoztam egy bunkóval. Intézem az ügyemet, erre úgy rám szól, hogy álljak már arrébb, mint egy bivaly. Ha én vagyok a soros, akkor ő utána következik; senkit nem érdekel, hogy amúgy odatartozik. — Istenem, micsoda marháknak tengere!… Elvileg azért van, hogy én jól érezzem magam. De ezt ő nem látja át, fordítva gondolja. — Kellett volna egy marék friss füvet adnom neki, akkor talán türelmesebb lett volna.

{jön-megy} És most biztosan tudom, hogy jobb, ha a végén az elme kicsit csúszósabb. Megtapasztaltam ezt is, azt is. Amúgy meg elég tipikus is a visszaesés. Ez mintha valami kegyelem lenne. Ez mindig meghökkenést okoz, érthetően; amúgy meg a másik állapoton nem gondolkodnak el; magukból indulnak ki. De egy száz évesnek más kondíciói vannak. — És ez egy nagyon-nagyon kemény helyzet. És vicc, hogy a másik tanulság az, hogy a csökkenés is részleges; nem olyan drámai, mint sokan gondolnák. Van olyan is, de a legtöbb esetben nem. Érzik a dolgokat, csak nem élesen. Nem állnak ehhez vidáman. — Hihetetlen, de életszerű, hogy egyszer majdnem egy teljes napot várakoztam a szülészeten, és jönnek, csak jönnek egymásután, lehet hallani azokat a kvákogó első sírásokat. Ott jönnek be a képbe; és most meg látom, hogy hol mennek ki. — Érdekes, és a maga nemében dráma mindkettő. Mert életveszélyes. Landolás és elstartolás. Jajgatás-sírás. Nyugtalan kapálózás. Tényleg milyen érdekes!… Térugrás. Teljes átminősülés. Mint egy tudományos-fantasztikus filmben; közben ez a valóság. Egyébként meg csoda! Az is hogy lesz valami, meg az is, hogy megszűnik. Felfoghatatlan mindkettő. — Kellenek a gyerekek, nagyon kellenek. De nem ész nélkül, hanem minőségben. Nagy tudattal. — Amúgy én nem is abszolút számok miatt gondolom, mint ahogy az szokott lenni panasz, hanem inkább az érzelmek miatt. Kell, hogy keletkezzen valami elég sok, hogy ellensúlyozza a veszteséget. Kell tudni örülni az életnek.

Hát igen, addig kell mindennek a valamilyen olvasatát megadni, amíg lehet. Amíg működik az a fej. Valentin napi kergebirkák. Most nincs semmilyen ügy, amiről tárgyalhatnánk… Nem szabályozza, hogy most akkor ki?!… Közel vagy… Hát dehogynem, kis sem nyitottál!…

{minden hülyeség} Olyan körülmények között találtam, hogy pontosan egy óra kellett, hogy lenyugodjak. Izzadtam az idegtől… Lassan-lassan képbe került. Még jó, hogy nem találtak meg. — Aztán persze rátértem a születésnapjára, nyomott hangulatban, de igazán hozta a formáját. Előtte már mondtam neki, hogy ma van a nyolcvanadik születésnapja. Aztán: „Na, akkor érted, hogy nyolcvan?” — Bólogat. — „Mit szólsz hozzá?” — „Szart se!…” — Nézegeti, simogatja az unoka fényképét. És ahogy belegondoltam, teljesen igaza van. Na, én nem azt mondom, hogy aktív korunkban is ennyire relatívan kellene az életet felfogni, de legalábbis kisebb hisztivel. Mert nincs értelme. Csomó minden teljesen felesleges, más meg sokkal fontosabb volna. Például érzelem, emberi kapcsolatok. Most pont ezt látom. Nincs senkinek senkije. És mindenki lesz ebben az állapotban. Elszigetelt élet, mindannyiunk felelőssége. Úgy csinálni, mintha ez nem is létezne. Ellelketlenedett társadalom. Magányosak vagyunk… meg leszünk is még jobban. Ugyanoda fogunk kerülni, és ugyanaz lesz, vagy még rosszabb. Emberi kapcsolatokban. Addigra. Látom. Ilyen a norma. Ha magatehetetlen, a család elengedi. Sorsára hagyja. Mint az állatvilágban… kemény!… — Nem is tudok mit mondani. Nincs itt semmilyen szociális vagy akármilyen háló. Halo van. Magány. Mindenki magát csapja be. Egyedül marad. Sötét, hideg. Bármi más csak önhitegetés. — Úgy tesznek, mintha azok nem lennének. Valahol tudják, hogy vannak, de az agyuk hátsó bugyraiban. Amazok meg valami nem normális állapotukban. Mintha raktáron lennének. Empátia mínusz. Ott oldódjanak fel. Mint az erdőben a mozdulatlan lények. Senkit nem érdekel, hogy mit gondolnak, mit éreznek. — Mindegy, az élet igazságos, és életszerű. Kegyetlen, vagy szép, egyre megy. Neki biztosan. — Undorodom… {} Edzésben kell lenni. Nyugodtnak, tudatosnak. És érdekes, akik már átmentek hasonló dolgokon, nagyon megértőek. Elkomorult, mély érzelmekkel mondják, hogy tudják mi ez. VANNAK NORMÁLIS EMBEREK! Főleg, ha ők is olyan közegbe kerülnek, vagy látják ugyanezt másokon. Megnyilvánulnak, kinyílnak. Megvallanak. — Nem tudom, én csak megyek a saját utamon. Hibát hibára halmozok, de igyekszem tanulni belőle. Meg hát elismerni. Ez most nagyon hiba a mi társadalmunkban. Senki semmit nem ismer be. Mintha az őszinteségtől kevesebbek lennének. Így persze, hogy nem tanulnak. Öngőgben. Aztán maradnak is végig. — Jaj, kegyetlen az élet. Magától nem tesz semmi intellektust senki fejébe. Rosseb ette kényszer, saját fejlődés. Idő sincs. És tényleg azt látom, mindenki csak végezné becsületesen a dolgát, ahogy eddig éveken át, de eljön egy pillanat, amikor a filozófia megszólal. Feljönnek a nagy és egyszerű kérdések. És alapjaiban kell átrendezni a dolgokat. Minél jobban hiszi valaki, hogy révbe ért az élete, biztonságban van, annál inkább pánikol be, ha jön a kényszer. — Nem ússza meg a modern ember sem. Azt hiszi, mert fánkot eszik, és kávét iszik (jófajtát), akkor ő nem lesz egy cérnaszálon lógó valaki, adott esetben. Egyszer csak ledobja a főcsapás. — Én azt látom, normálisan, ésszel lehet. Egyszerűen, korszerűen. Nem beleveszni semmilyen szubkultúrába, mert akkor nagyon specializálódik az ember. Aztán ott találja magát lebénulva; ha változnak a körülmények. {} Jó, mostanában… Kijön az ideg. Visszaható erő. Erdő, gombák. A természet mennyire ki tud kapcsolni!… Úgy szép, ahogy van. És tényleg, a rémek megtalálják egymást! — Ember, szembesültem a helyzettel, hogy zsák a foltját… Valami narkotikus kommunikáció. Elnyújtott reakció, a válasz is képtelenség időnként; lelkesedés az van. Utazás. Trip. Have a nice… Semminek semmi értelme. De azért van, viszont fontoskodni sem kell. Na, arra már semmi szükség. — Van még hét — magam szabta — percem. Ja, ügyezünk, nagy serényen, idegesen, aztán egyszer csak vége. Game over. Aztán lehet kit-kit leelőzni. Megfáradás. És hogy minden populárisabb lett, romlott is a minőség. De amúgy jó a sok lehetőség, csak valahogy valami elmélyültség hiányzik. Folyamat érzem. Belebotlom. Önmaguk elképzelte kitágult aggyal. Kinyilvánítás. Tulajdonképpen undorodom. De majd elmúlik. Ócska kis… nincs jó véleményem. Ááá!… — Lassan megjön a tavasz, és ez egy kellemes állapot! Minden szép lesz!

{undor} Imádom a csekkeket!… Belefújni az orromat. {elvonatkoztatás} Jó volt, hogy mentem vele. Két jó barátjával. Tudtam szemlélni egy viszonyrendszerben. Másmilyen. Amiben ott voltak, nem feltétlen előnyére. De be kell igazodnia egy közösségbe, és nagyon akarja. És ez megható. Én tudom, hogy mindenki a sajátját másnak látja… Feladat, tehertétel. És meg voltam illetődve. Szerintem mondhatom, hogy én ismerem a leginkább. Tudom mikor milyen. Csak ránézek. Tényleg annyira védeni kell. És igazán gondolkoznom, hogy valaha volt-e olyan kortársa, akinél ő erőszakosabb lett volna; nem jut eszembe senki. — Imádom. És tökéletesen tudom, hogy miért.

{történelem} Túl sok minden volt itt már… Magyar valóság. Csoda, hogy nem kapott itt mindenki agybajt. Habár… Nyomasztó emlékek… Meg aztán én nem is vagyok olyan, hogy lebegjek a régi dolgokon… ünnepelve. Inkább fájlalva. Van itt ez a nagy önhitegetés… Szerintem nem ér semmit. Valami van, de nem sok. Születhettünk volna rosszabb helyre is, de jobbra is. Zselé. Eltorzulva. Akik még élnek. Kiráz a hideg. Vannak kivételek, azok mindig vannak. Nem is tudom, hogy lehetett ezt végigszenvedni. És az meg látszik, nincs vége, az sem világos, milyen valamit akarunk. És akkor ez a hangyanép ide-oda szavaz választásokkor tömegesen. Mindent túltöltenek. Nincs alap életfilozófia, hanem indulat van, érzelmileg motiváltan. Teljesen képlékeny. Semmi nem lett. Csak lehetőség, de lassan az se nagyon. Művészet?!… Gagyi, divat, egymás majmolása. Mindenki misztikus akar lenni. De csak fogyasztó. Ránéznek a másik emberre, és tudják, mit akarnak csinálni. Formabontóan. Gyorsan elrohannak a boltba ajándékot venni. Hülye jeleket mutogatnak egymásnak. Lassan mindent benyel a trendiség. Olvasni sem lehet. Néha, kevés helyen. Vannak jó egyének, jól elbújva. A többiektől nem látszanak. A kis, beszűkült pletykafészkektől. Egyszer tisztán látni magunkat. Látszódnak… Natúr közvetlenség. Gyors egymásra hatás. Életükben és halálukban. Lenyugszanak. Föld alá kerülnek. Aztán a következő nemzedék fent járkál a sírok között… majd mennek a dolgukra. Alul meg nyugton van a sok korábbi gyűlölködő. Jó az újaknak, a fiataloknak. Mindig azoknak. Még nem érzik, hogy véges. Tulajdonképpen semmire nincs recept. Talán hagyni valamit. Kiteljesedni. Idősebben kicsit elfogynak a színek, mert látszik a relativizmus. Önmagában egy-egy valami értéktelen. Legalább felfogni. Ha idepottyantunk, egyszer körülnézni, aztán elgondolkodni. Tudatra ébredni. Minden kis szubkultúra önámítás.

{határoló} Fiatal ismerősöm előélettel. De akárha a másik is… Hiába, nem működnek a kereszthivatkozások a fejben. A röntgen nem hazudik. Baszki nem érti meg!… Kis, könnyed, nyáresti összefüggés. Nem, nem és nem. Jön ki a buborék a száján, mintha sampont nyelt volna. Parttalan beszélgetés. Simán. Sőt, valami zöldségnek látják az érveimet. — Én meg azt mondom nem kell sok egy felméréshez.

Miért kellene, hogy úgy legyen?…

{Holnap lesz 80 éves.} — „Drága kisfiam!… Most már nagyon megszerettelek!…” — És akkor kénytelen voltam hangosan felnevetni. Mintha eddig sok oka lett volna, hogy haragudjon rám. Az igaz, hogy az utóbbi években sokat vitatkoztunk, mert rettentő önfejű és akaratos volt. De most nem olyan; lenyugodott.

{émelygés} Ennek így kell lennie. Egyszerű szimbólumok. Mintha összetartozás lenne. Önerősítés. Szédelgés. Mellettem simán elmehet.

{filozófia} Tényleg jól elment az idő. Nem tudok semmit mondani. Terápiás jelleggel. Nem vagyok következetes. És nem hiszem el, hogy ennyi idős fejemmel tanulnom kell magamat, meg másokat. Elég jól kívül vagyok. De az elvek mentén megyek. Meg is fogalmazom magamnak. Igényes, precíz, aztán meg nem. Unalmas. Nincs ami motiváljon. De valahol csak le kell ragasztani az agyamat. Mindig fáziseltolódásban vagyok. Az sem jó, ha előre. Szar ez mindenhogyan!… Eddig azért elég jól elépítkeztem. Nem is csoda, ha egyre mohóbb vagyok. Nehéz visszarendeződni. Jó volna a pénz is, de nem motivál. Ezek komoly bajok. Papír. Vagy szám. Meg ilyen karrier dolgok. Hogy nyalizni valami kreténnek. Elviselni hasonlókat. Mikor már mindenki lejáratja magát… Javarésze. De többség. Kurva nagy hite tud lenni az embernek. — Jelez is valamit. Elvileg ösztökélhet. Megmártózni… {} Ahol sétáltam, szépen építik a parkot. El kell ismerni, jobb és érdekesebb lett, ugyanakkor több a beton és kevesebb a fa. Csak-csak belecsusszannak a hibába. Az egészséggondozás oltárán kinyisszantják a fákat. Teljesen útban vannak a koncepciónak. A sportnak. Kifűrészelik őket. Hogy az ott futkosók jó kis füstös levegőt lélegezzenek. Belelelkesedtek a jótéteménybe. Dilettantizmus. Akarat. Erőszakosak; annyira jót tesznek nekünk. Egy parkban, és sportlétesítményben nekiteszik a fák talapzatának a gépi fűrészt. És nem hagyják abba hónapok óta. Annyira szép lesz minden! A belvárosban már kivágták a vadcseresznyefánkat, most a parkban a legszebb fenyőket, aztán a meggyfát is, most meg utat szegélyező, szép nagy platánokat, vagy nem tudom milyeneket. — Hát nagyon jó lesz ott lélegezni. Biztos valami tanult ember készítette a terveket. Lehet, talán többen is voltak. Egy csomó test amikor ül. — Káros vagy az agyamra nézve.

{Ólommadár} Nincs is jó hatással senkire. Értik, meg minden, közben meg nem. Évi ennyi, meg annyi százalék. Csak az elvek, az elméletek, a szemlélet. Igazán jelen van a régi szocialista időknek a szele. Senki nem érti a magántőkének a rendes működését. Az állam maga alá gyűrte. Majd kezd is valamit a saját népével. Folyamat a progresszíveket bünteti, és az improduktívakat jutalmazza. Hol keletkezik az érték?… Eldől a nyugdíjrendszer, a kisvállalkozói réteg, undormány az egészségügy, az oktatási szisztéma idegesítő, és nincs benne semmi csodálnivaló; inkább régimódi. — Gyors megtanultak szavakat, mint a dress code, meg a meeting, meg ilyesmi, aztán semmi ehhez kapcsolható logika. — Elvándorlás külföldre. Szép kis tünet. Azt hiszem nem is kell hozzátenni semmit. Magyarázza meg az, akinek ez a dolga, úgysem hiszi el senki. — Kiöregedett, beteges társadalom. Ügyeskedőkkel. Betarthatatlan szabályokkal. — Mindent át- meg átszövő irigység, lomha törvényhozás. — Elegem van a logikátlanságból, a régimódiságból, a kivételezettségekből, a (káros, maradi) társadalmi hagyományokból. — Könyörgöm, ne a nyugdíjasoknak kedvezzen csak a hangulat! Nem lehetne már ezt az országot, meg a fejeket felhúzni a jelen időhöz!?… Valami teljesen új szemléletet! A fenének ragadnak meg nálunk mindig a téveszmés küldetéstudatosak, akik károkat károkra halmoznak. Hogy életünkön át nem lehet egy önazonosságunk. Akik itthon maradtak azoknak sem, meg akik elmentek, azoknak sem. Hogy miért követünk mi mindig beteg eszméket, vagy éppen csinálunk teljesen egyedi, de működésképtelen módszereket. — Nincs itt az a nagy valami, amit hangoztatnak. Hol? Mi? A kocsmában? Hol van itt a progresszió? A horvát tengerparton? A pálma alatt fotózkodóknál? Hol?… A kétszeresen fizetős, leromlott egészségügyi rendszerben?… A túldagasztott bürokráciában?… — És én tudom, hogy a nép hibás. Mert igenis hiszékeny, nem kiművelt, és fogékony a demagógiára. Olyanoknak olyanok, olyannal mennek. Megkommunikálják, megszabályozzák őket. Saját kedvük szerint. Előnyükre. Rövid távon. Idővel összedől a rendszer. Nincs boldog magánvállalkozói réteg. Nincsenek tiszta viszonyok, nincs is egészséges közélet. Nincs nyugodtság, nincs társadalmi fejlődés. — Vadvízi kalandtúra van. Túlélés próba. Nem unatkozó szegényeknek. — Mi a pozitívum?… A nyelvi rendszerünk. Csak. A művészetünk. És vége.

Tiszta pop art. Talán az elemi színek, meg az egyszerűség.

A gyerekverés, az egy roppant nagy önbizalomhiány! Undorító és szégyenletes. Fizikailag érvelni. Egy fizikailag kisebbel. Ezt én fel sem fogom. Hogy egy hatszor nagyobb miért erővel támad egy kisebbet. Hogy meglendíti a kezét, vagy a lábát, hogy nagyobb legyen a becsapódási energia, hogy a lehető legnagyobbat ártson egy kicsi fejlődő szervezetnek. Csalás. Ahol nem egyenlőek a feltételek, ott csalás van. Kitombolja magát, hogy csak nyerhessen. Borzasztó! Szánalmas. Mert van egy konfliktus, amit lehet, hogy a gyerek generált, és akkor a felnőtt “lever”. Leveri a helyzetet. Most végre olyan ellenfele van, akit simán kicsinálhat. Rettegésben tarthat. Undorító! Soviniszta. Ilyen módszerrel semmilyen szándék nem lehet jó. Ostoba gyíklét. Szerencsére a törvény már bármilyen ilyesmit büntet; semmi nincs megengedve. Nagyon helyesen. – Fordítva kellene. Ha a gyerek üti a felnőttet, azt sem volna szabad visszaadni. Csak büntetni, világos, pl. eltiltással. Istenem, hol tartunk még!… És akkor olvasom, hogy kétszer annyi anya/nő követ el gyerekek ellen erőszakos cselekményt, mint apa/férfi. Nem is tudom. Hogy még azok is… – Nem gondolkodni, nem agyalni azon, hogy lehet megoldani a problémát, elbeszélgetéssel, büntetéssel, bárhogy, hanem csapkodni, mint majmok az erdőben. Hisztizni, rongálni. Ilyen esetben egyértelmű, hogy a felnőtt hülyébb, mint a hisztiző gyerek. Nem is értem… hová vezet ez?!… Van egy konfliktus, és nem akarja látni a szituációt a felnőtt. Szét akarja tépni a képet, mint valami megvadult gorilla. Hogy lehet egy gyereket megütni?… Hogy lehet ebben hinni?… Hogy lehet ezt azzal magyarázni, hogy a mi gyerekkorunkban is így volt?… Miért kell továbbadni a rossz modellt?… Tényleg a veréstől javul meg egy gyereke?… Az mit jelent, hogy eleve hülyének születik? És akkor veréssel lehet kihozni egy bölcsebb állapotba? És akkor aki többet veri, az jobban neveli? Az a gyerek nyugodtabb, okosabb lesz? Biztos, hogy nekünk kellett az gyerekkorunkban? Biztos, hogy látjuk az elcseszett életünket a szülői agresszió miatt? Vagy éppen csak nem volna jó beszélni róla. És visszaadni annak a rohadt kölöknek amit én is kaptam?… Hát nem egy szánalmas dolog ez?… Ezek a korrekt felnőttek miért csak a kicsi gyerekeket verik? Amikor száz kilósak, és két méteresek, akkor miért nem verik őket? Csak 6 évesen kell? 20 kilóval? – Nem is akarok ilyennek érvelni. Úgysem értenénk meg egymást. Idegen civilizáció. Más faj. – Soha nem ütöttem meg a gyerekemet! És mégis sok büntetést adtam neki. Könyörtelenül. Ha megérdemelte. És szeret, és tisztel, és ha látja, hogy elegem van, megsértődtem, akkor odajön, és megmondja, hogy belátta, hibázott. És soha nem ütöttem meg. Ő engem már sokszor. Hisztiből. Harapott, meg minden. Olyankor nehéz nem zsigerből cselekedni, de kell tudni. Kellene mindenkinek. Nem kell elviselni a gyerek magatartását, de máshogy kell csökkenteni a komfortérzetét, nem veréssel. Nem vagyunk csimpánzok a fák alatt. – És ez még mindig megy, mert miért ne menne sajnos, hiszen a fejlett gondolkodáshoz egy kicsit tovább kéne menni, mert az állatias megoldások vannak bennünk eleve. Emberré kéne válni!

Torokcukorka Véletlenül lenyeltem a mentolos-dinnyés cukrot, és most olyan furcsa érzet van a gyomromban. Érzem ezt a dudort, és enyhén mentolos hangulat van a felső emésztő rendszeremben. Mint valami kokaincsempész.

Abszolút jó irány a pozitív szemlélet! Csakhogy persze előáll az emberben egy sarkos érzet, ha azt látja, hogy a jóhiszeműségben menetelnek a viszonyrendszerünk részei, és közben meg minden logikát nélkülözve járkálják át az ellentétes területeket. Problémát generálnak. Első körben másoknak, aztán maguknak is. Közben meg őzike szemekkel néznek. Agyalhatunk, hogy ez kedvesség vagy üresség. Hasonló látás. Nézés. Szem. Nem is érdekel. Eddig se. Könnyed felismerés. Zenehallgatás. Szabad asszociáció. A valami úgyis a semmihez képest valami. És azonos jelenségek. Persze, mindenki hiszi, hogy önmaga valami rendkívül nagy csoda, valami totális egyéniség, de aztán a jelenségek amelyek történnek, mégiscsak általánosak. Már százszor leírták őket. Sőt, még a viselkedésmintákat is, nemcsak a viszonyrendszert. – Egyébként jó. Hogy mi? Helyrerakni a dolgokat. Azért egy életen át sok minden tapasztalás bejött. Meg az újhoz alkalmazkodni; modernizálódni. Az nagyon jó. Kár, hogy nincs végtelen életünk.

Foltoska Van az a karcsú zsiráf. Jó magas. Könnyed. Fejben szellős. De kell is az, hogy odafenn a nagy melegben nehogy agylágyulást kapjon. Azt nem lehetne mondani, hogy hülye, mert nem az, de okos sem. Viszont büszke. Egészen annyira, hogy már be sem méri magát a többi állathoz. Talán a sok akáciaág el is takarja a látását. A lába lent van (a talajon), de a feje fent. Furcsa kettősség. De mit lehet csinálni, ha a testet mégis a fej irányítja. Akkor hát nincs a valóságon. Nem is érdekes, elképzeli magát. Megalkotja a viszonyrendszereit. Csak vannak még zsiráfok a világon – gondolja! Addig is az akáciák fölött nézeget, szépen süt a Nap, kék az ég, és úgy jól elvan.

Annyira ő sem jó, mint gondoltam. De hát azért, mégis… a többihez képest. Fontoskodik. Csip-csup. Pörgés, repkedés. Madárka. — Hát persze, a lelket valamivel tartani kell. Olyan, kis, női praktikák. Néha el lehetne olvasni egy női magazinban is a diskurzust. Micsoda örvények vannak a fejben!… És amikor ösztönzik egymást!… — Tényleg nincsenek csodák az életben!

Karma Tartalmas beszélgetést folytattam az ismerőssel. Komoly dolgokon ment keresztül. És tanulság az van. Igenis nem szabad nagyon belemélyedni az élet egy-egy szakaszába, mert örök nyomokat hagy. És kell tudni agykontrollozni. Persze a szerkezet arra van, hogy egy nagy adatbázist kezeljen, de akkor is!… Éppen ez a lényeg, hogy idővel fejnehézzé válik majdnem mindenki. Mi a titok?… Karbantartás, okos és megfontolt cselekvések. Higgadtság. És bevésni, hogy a gonoszság az élet velejárója. A sorsát úgyis mindenki megkapja, mint mikuláscsomagot. Buddhisták (meg a hinduisták) erre mondják, hogy “karma”. A történés nem ejtheti fogságba az illetőt. Még életellenes cselekményeknél sem. A törvények úgyis létrehozzák (jó esetben) az egyensúlyt. Morálisan. Ebben igaza van bizonyos vallásoknak, hogy kell tudni kisöpörni az agyat, a gond csak az, hogy nem tesznek semmit a helyére. A szemetet ki kell dobni! – És meg egyáltalán, hogy mik vannak, előtte, alatta, utána; tanulságok, meg emberek viszonya oda-vissza. – És ebben a másik ismerősnek igaza van, bizonyos helyzetekben a nyugalom előny. Még a társadalom számára is. Vagy csak azért. Ez valahogy mindig is számított. Történés az úgyis van, kérdés, ki hogy oldja meg. Idealista közösség szereti azt látni, hogy higgadtan van kezelve a feszült helyzet is. Nem is tudom, elsőre képmutatónak tűnik, de talán igazuk van. – Ennyiben akkor erre törekedni kell, sajátos módszert elsajátítani kinek-kinek. Egyszerűen rá vagyunk utalva. – Meg hogy adott helyzetben a butábbja (bűnösebbje), úgyis aljas módon viselkedik, elárulva magát. Nem tud kijönni a hüllőlétből, amit a több millió éves törzsfejlődés belénk itatott, mint állati tulajdonságot. Zsigerből beszél, viselkedik, cselekszik. Mint a hüllők, odakap, önző, ostoba, aljas, és semmi nem érdekli, csak saját maga; nincs közösség, nincs kooperáció, nincs önanalízis. – A hüllő az még nem jutott el arra a szintre.

Komolyan, becsukom a szemem, szendergek, és hallom a hangját, hogy mondja: “apa!” Tegnap jött valami megnyugtató felismerés, hogy mennyire szeretjük egymást. És akkor mindegy, hogy végül is milyen külsőleg, éppen hol van, vagy bármi ilyesmi. Egy egység. És mintha megérezte volna, másként is viselkedett. Nevetgélt, kicsit fölényeskedett, akaratoskodott. – Mint aki boldog, azzal, akivel épp van. – Tényleg, de ehhez nagyon fontos, hogy legyen visszajelzés. És volt is előtte. Hogy beszéltem valamiről, a lehetséges jövőről, és elkezdte magát menedzselni. Hogy ő egyébként normális, kezelhető, elfogadó, gondolkodó, okos gyerek. És ezt rólam vezette le. Csak. – Nem hittem el, amin morfondírozott. Ez a gyerek nekem olyan bizalmad ad! Meggyőződése. Hangosan gondolkozott. De mindegy – mondja –, ő nem agyal a körülményeken, a lényeg, hogy jó képességű lett. (Ő maga. Nem is gondoltam, hogy ilyen szinten van az önbizalma.) – Igen, egy hete nyugtalanabb volt. – Átlát mindenen bölcsen. És határozott véleménye van. Nem is fukarkodik, de nem is kímél; erős felosztásban. Átlátja, keresztmetszetben. Szemmel láthatóan nem ott találja ki ezeket, tehát gondolkozik ilyesmin magában. Mi több, világfilozófiája van! Elmélete, gondjai, töprengései. Amúgy nem látszik rajta, nem kérkedik. Tudja az értékeket; muszáj. Talán ez ad neki biztonságot. (Meg ne legyen már hülyének nézve.) Igaza van! Nagy felelősségem van. Imádom! Olyan dumát lenyomott önmaga védelmében, hogy hihetetlen. Azért most már hét éves múlott, és aki hülyének nézné, az nagyon mellé nyúl. Eddig félt vagy akart, most már manipulál, viszonyt teremt, ügyeskedik. Érzi az erejét. Észben. És mindenkinek jót akar. Nem harcol, hanem gondolkodik. Újszerűen kimutatta a karakterét. – Hogy milyen is… Markáns, határozott, csak ritkán nyilvánul meg. Van véleménye magáról! – Francba, tényleg egyszer csak itt lesz, és nagyfiú lesz. Egy karakter; ő maga. Aki kitudja fejezni magát. Artikulálni, meghatározni.

Orosz pók Állatul nézel ki g…ci! Olyan, mintha nem lennél száz éves! Micsoda egy tyúk! Elrepült mellette az élet, és a bőr rászáradt a fejére. És kérem, azzal tölti a mindennapjait, hogy horoszkópokat baszogat. Csak hogy tudjunk már valami tudományosat is. Hogy legyen egy fasza, keresztény alapunk. Hogy pojáca, és valójában mindenki körülötte. Hogy azt az életet nem lehet semmivel megcímkézni. Nem is tudom… anyagcsere?… Szellemi és testi vegetálás?… Fáradt, nagyon. Istenem, egy mítosz a gyerek köré is építve!… Persze, olyan, ami annyira populáris, mint a szar. Mint egy nagy F…s. Istenem, a beképzeltség hova vezetett!?… A semmivel alá nem támasztott. De egyébként minden hülye mellett van egy másik is, aki táplálja a téveszmét. Közös felelősség. Nem hogy nem működik az ami, hanem nem is ért soha semmit. Mit tud felmutatni? A bérletét? Mit? A rohadt bőrköpenyét? Amibe belerondított egy fél életet? Keresztényi alapon. És jól megítélni másokat. Hát baszódjon meg! De az élet igazságos. És miért adna tartalmad oda, ahol nincs a fejben. Miért? Nincs tudat. Akkor egy mókus is lehetne tiszteletreméltó. Rossz példa, mert az az. Az a nyomorult helyzet, hogy rosszabbak, mint a szüleik. Vagy épp olyanok. De jobbak biztosan nem. Egy semmi. Az az élet három perc alatt megismerhető; nincs benne semmi tartalom. Unalmas. Hogy lehetett eddig bírni?… Horoszkóppal?… Orosz pókkal?… Fájdalom. Fájlalom. Pozitív, az élet elsöpri a szemetet.

Ármin Tulajdonképpen, hogy tegnap gondolkodtam, mindig csinált valami manővert. Egyébként meg határozottan. Akárha trükkösen is. Hogy a saját akaratát érvényesítse. Nem átallott beáldozni magát. Azért ebből tanulnom kell. Látni, és nem kételkedni. Hát igen, ez kettősség. Ad-kap. Függőség, oda-vissza. Főleg, hogy mostanában olvasgatom a régi feljegyzéseimet. Jövök rá, hogy olyan elemi szinten. Én tudom, hogy okos kis gyerek, de mi van akkor, hogy ha pár dologban még én sem látom át?!… Vagy más se. Azok meg pláne. De komolyan, hogy mennyire harcol!… Megvívja a magáét. Erről én is döntöttem; amikor annyi szeretet adtam neki. (Nem azért, hogy adjak.) Vicc, hogy aztán meg még erősödött is. Tulajdonképpen elégedettnek kellene lennem. Az is vagyok. Okos. Most jövök én csak erre rá, hogy mennyire. – Jaj, csak sose legyen semmi baja!…

Egyébként tényleg, az volt a gyors és hirtelen benyomásom, hogy milyen kicsi, és milyen szép, és fegyelmezett. Persze, mindenkié szép, nem is így gondolom pontosan, hanem, hogy… olyan volt az arca, mint egy helyes nagyobb gyereké, csak kicsiben. Kompakt volt. És ott ült (félig), és nézett. Friss volt neki a világ, de izgága sem volt ettől; inkább nyugodt. Izgága pár hónap múlva lett, amikor mindent meg akart nézni, fogni, szagolni. De mindent, és mohón.

Amikor maga meghalt egy év múlva.

Ez kész, most rendeljek egy ilyen pólót 20 dolcsiért?!…

Ez kész! Gondolom ottani lehet (vagy turista) , mert elég maszatos. Egy olyan pólóban, angolul – egy olyan helyen, ahol totál elzártak a földrajzi okok miatt, és ahol, egyetlen országként a világon, államilag mérik a boldogságszintet –, amelyikre az van írva, hogy “Allergiás vagyok a negatív emberekre”. Hatalmas! Ezt jól megkaptuk. Fejlett nyugati kultúra.

Drágakő Nekem a misztérium a türkiz. Azzal kezdődött. Nem is tudom, a színe… Az, hogy kékeszöld, és szép. Egyszerűen csak ennyi. Tényleg van benne valami szépség, akármilyen kicsi is a kő adott esetben. Főleg ezüsttel jó kontrasztban. A világoskék, vagy világos zöldeskék amúgy is egy kellemes szín. És miért?!… ??? Mint később megtudtam. – Gondolom. – Mert a legszebb állapotú égnek is olyan a kékje. Hát akkor?!… Jó hogy! Meg is van miért mozgatja meg a lelkünket. – Aztán egy könyvben láttam a jádét, hogy milyen különös, olajzöld. Áttetsző. Eleve már ez is. Beleengedi magába a fényt, de csak egy darabig. Nem lehet egyértelműen látni a felületét. Főleg a nagyon jóknál. Császári jáde. Imperial. Az nagyon szép! És ott minden árnyalatok, áttetszőségek számítanak. Smaragdzöldnek kell lennie. Ha a türkiznek égszínűnek, a rubinnak meg vérszínűnek. Pont. – Először a türkiz, aztán a jáde, most megint inkább a türkiz. Mindegy. Aztán a krizopráz tetszik még nagyon. Kékeszöld, és az is valamennyire beengedi a fényt. De kevésbé, mint a jófajta jáde. Nekem ezek a leginkább. Meg az opál. Az tényleg csoda! – A gyerekemet mindig a maximalizmus hajtja, hogy mi a leg… drágább, keményebb, vagy ilyesmi. Akkor hát persze, a gyémánt, meg a rubin, meg a zafír, meg a smaragd. – Nem vacakol ennél gyengébb dolgokkal. Még elméletben sem. Viszont a patakmedrekben egy időben nagyon bele tudta élni magát, hogy épp ilyesmit talált. Ott nézegette a kis, vizes ujjaival a fellelt nagyon értékes kincset. – Találtunk is szép dolgokat.

Azért sokkal nagyobb, mint még kisebb korában, de mégis, a törzse szinte akkora, mint egy A4-es lap, és reggel, ébredés után már itt nekem kukorékol, és osztja az utasításokat! Hát ez hihetetlen! Kicsi, és parancsolgat. Nagyobb a hangja, mint ő maga. Olyan magabiztos, mint a veszedelem!

Végre újra divatba jött a vastag szemöldök a csajoknál! Vége a cérnáknak.

Lódarázs, darázs, méh és méhész Két éve, vagy három, nem is tudom, de nagyon ment a lódarazsaknak. Olvasni is lehetett róluk. Az időjárás alakulása, mint a normál darázsnál, hogy van, amikor robbannak, annyian vannak. Nem emlékszem az összes sztorira, de párszor az erdőben találkoztunk egyel-egyel, akkor volt nagy rémüldözés. Persze, okosan, nem cirkuszolva, de határozottan. Fej lehúz, távozás az ellenkező irányba, nem futva, de sietősen. Pont akkoriban zabáltuk az erdei csavargásokat, isteni jó dolgokat műveltünk! És egyszer fordultunk egyet az erdei ösvényen, és egy meghasadt tölgyfának szívta a levét egy egész rakat lódarázs. Na, ott akkor szikrát kaptam. Milyen távolság lehetett tőlem, talán egy méter, nem tudom. A gyerek mögöttem, és vissza, de jó messzire. Szerencsére nyugodtak voltak. – Igazából nem tudom melyik eset hagyott mély nyomot benne, de szerencsére nem csípte meg még ilyen turbóragadozó. – Eszméletlen nagyok! Van, hogy négy centisek. Kis, harci helikopterek. Én több erőt, és gonoszságot látok bennük, viszont kevesebb szemtelenséget, mint a normál darázsban. Már vagy háromszor-négyszer csípte meg javarészt darázs, de talán méh is. Nem volt vészes a reakciója, én sokkal jobban beparáznék. Hát az valami rohadt fájdalmas tud lenni!!! Kezdődik egy hatalmas sokkal, aztán ahogy halad az idő, folyamatosan csökken. Egyszer ki is szedte saját maga a fullánkot. Lestem. Okos kis kölyök. Elláttuk, és nagyon sajnáltuk. Ő volt a hős, és ezt tudta is. Meg is járt neki a tisztelet. – Engem gyerekkoromban csíptek meg utoljára, hála istennek, mert óvatos vagyok. Volt miből tanulnom. A rohadékabbja a darázs, az biztos, mert erőszakos és szemtelen. Az egy gazember. A méh az más, az csak csinálja a dolgát, és hát fegyver van nála. Ennyi. Észnél kell lenni, mert ijedtében használja. Az nekem mindig rejtély volt, hogy emberek hogy tudnak méhekkel dolgozni. Az egy folyamat rettegés… lenne, nekem. Amúgy meg szép és áldásos munka. – Két eset lehetett hatással a kisfiamra, az egyik, amikor a külvárosban füves területet fürkésztünk gyógyteának való után, és futottunk bele, meglehetős távolságra egy kaptársorba. Jó hosszú volt, és hát, azért lehetett látni ott a dongást. Eszünknél voltunk, nem mentünk közelebb. – Aztán másik alkalommal erdei, kaptártelepre láttunk rá, rendesen ki is volt feliratozva. Erdei út közepén. Ott aztán magasan, szinte a fák lombja alatt gyülekeztek. Dolgoztak. Korrekt távolságból szemléltük, hogy hova nem kell mennünk. – Én nem is gondoltam, hogy ezek a szúrós lények ekkora hatással vannak a gyerekem lelkére. Nem gyötri, nem arról van szó, hanem súllyal bír. Úgy gondolja, ez valami nagy alapkérdés az életben. Kicsit azért nyomasztó lehet neki, de alig. Tisztelet?… Óvatosság?… Félelem?… – Veszélyes üzem egy gyereknek, ezt végül is jól látja.

Tudja, hogy teszem a betűket egymás mögé, és meghagyta, hogy mindenképpen készítsek “válásfejezetet”, meg “lódarázs-, darázs, méh-, és méhészfejezetet”, meg “drágakőfejezetet”. Úgyhogy… (Szép helyen diskuráltuk ezt meg, a téli ammoniteszes, befagyott patakunknál.) És ma így döntött, hogy a súlyuk is ekképpen alakul, mint a sorrend.) Válás Meg lehet tapasztalni az ócska emberi jellemnek egy olyan szintjét, ami enélkül talán nem lenne. Olyasmi, mint valami vizsga. Nincs színészkedés, mindenki kiadja magát. Vicces, mintha muszáj volna; pedig nem. Érdekalapon azonnal másként festenek. De még idősek is. Tényleg olyan szomorú nézni, amikor egy jellem köddé foszlik. – Gyerekkel nehéz. Egyezkedni, kommunikálni azzal, akivel amúgy semmi logika nem volna. És persze viszont is. Erőpróba, sakkjátszma. A kiskölyök miatt észalapon kellene, de hát ilyenkor… Á… Másképp semmi extra. Inkább a nagy semmi. Társadalmunkban minden második esetben a kiskölykök rá vannak utalva, hogy megismerjék azt, amikor nem is fontosak annyira; hogy az élet kemény, gyilkos. – Talán edződnek tőle. Mindenesetre nem olyan idealisztikus, mint az elképzelésekben, a kezdetekkor. – Őket is meg lehet érteni, de a szülőket is. Csóró gyerek csak akarná azt, ami volt; viszont el kell hogy fogadja, hogy az anyján, meg az apján is átment az idő, teljesen más van. Nekik is joguk van. Idő után persze nem mondanak semmit, de belül valami van; nem is akarat, inkább valami soha helyre nem rakható állapot. – Pedig nem kell ezzel foglalkozni; csak epizód. De hát tudjuk, hogy a gyerekek korai hatásai szinte behuzalozódnak, Darwin megírta. Szerintem ez a gond nekik. Gyerekkorban a stressz is károsabb; teljesen más, védtelenek. Életre szóló sérülések is keletkezhetnek, de igyekezni kell, hogy ne így legyen. Szerintem nagyon el kell fordulniuk a múltjuktól, akkor nyerhetnek jobban. – Találjanak ki teljesen új dolgokat, orientációkat.

Á: – A drágakőről nehéz beszélni. M: – Melyik a kedvenced? Á: – Gyémánt. M: – Miért pont az? Á: – Mert drága és kemény. (A legdrágább és legkeményebb.) M: – Milyeneket ismersz még? Á: – A vas drágakő?… Arany, rubin, kvarc, ametiszt. Silverfish. M: – Mi van a nyakamban? Tü… Á: – Türkiz. M: – Nekem mi még a kedvencem? Já… Á: – Jáde.

És nincs megtiltva a jó együttműködés testvérek között, és az elvi lehetősége megvan minden szülőnek, ott ahol több gyerek van, hogy igenis bizonyítsanak. De ténylegesen! Hogy azok a kölykök értsék is, hogy ha ott van egy másik, adott, akkor segítsék egymást. Vitázni lehet, de önzősködni nem. Nincs célja. Ha az egyik leharcolja a másikat, marha marad örökre; magát csapja be. Nem lehet a mérleg egyik serpenyőjét lenyomni úgy, hogy közben azt hisszük egyensúly van. A természet visszavesz. Harcos, empátiátlan, magányos, vesztes a gonoszabbja. Milyen kényelmes lehet!?… Mindegy, nem is hiszek benne. De normális testvéreket nevelni, az tényleg kihívás. Tegyék meg! Olyan nehéz, mint őszinte gyereket. A szülőhöz. Legyen fegyelem is, de bizalom is. – Ezt látom a soviniszta, törtető férjeknél is. Boldogtalanok, és soha nem lehetnek őszinték. Az üldözési mánia rabjai. Magukból indulnak ki, naná, hát saját szabályrendszerük van, és tébolyultan kergetőznek, hogy önmagukat folyamatos előnyben tartsák. De az életükkel fizetnek érte. Mert ebből áll ki az agyuk. A rohadt önbizonyítás-féltékenység. Kis, beteg darazsak.

Mint torz tükörkép Nem hiszek abban, hogy a testvérek képesek jól együttműködni egymással. És abban is jobban hiszek, hogy egy-egy adott embernek jobb, ha nincs testvére. Minek? Hogy lásson önmagáról egy tökéletlen másolatot? Mert az van. Mindegyik tudja, hogy az a másik nagyon hasonló, mint önmaga, de annyira nem jó. Oda-vissza. Azonos neveltetés, versenyhelyzet. És azt is látom, hogy a többségnél nincs kooperáció, inkább ellenében vannak a másiknak. Persze, a színjáték mást mutat. De belül utálat van. – Örülök, hogy én nem intézkedtem arról, hogy a gyerekemnek legyen egy (utálatos) ellenfele. Láttam én már ilyet eleget. Gyerekkorban játékok kitépése egymás kezéből, aztán felnőttkorban, főleg, ha külön-külön családot alapítanak (a testvérek), na, akkor újraindul a gyerekkori csiki-csuki, csak jóval erősebben. – Hát gondoljunk csak bele, van valami közös (neveltetés, élmények, érzelmek), és azt el akarják osztani, de képtelenek egy életen át. Mindenki mindent máshogy gondol visszamenőlegesen, meg a jelenben is, meg a jövőre is. – Egyébként láttam már olyat, ahol normálisan mennek a dolgok a tesók között, de az nagyon ritka. Ami tényleg előzékeny, egymás, bármilyen haszon nélküli támogatása. – Ma el is gondolkoztam, hogy a természet miért hozta ezt létre, ha ennyire benne van a harc, egymás rombolása. Elég egyértelmű: a túlélés. A nagy számok törvénye alapján. Romolhatnak a viszonyok, bármi adódhat, igenis, ahol több van, ott több az esély arra is, hogy valaki csak-csak megmarad. Persze, ez darabot jelent, nem minőséget. A természetnek ez egyre megy.

Esik a hó, na, ez fasza!

Minél gonoszabb, annál természetesebb. (Állatias.) Kevésbé gonosz, humánus; viszont adott, hogy akkor eredménytelenebb is. Már amiben. Javakban. Matériában. Lélekben nem. – Nagyon a gonoszság időszaka fog elkövetkezni. A helyzet annak a tulajdonságnak fog kedvezni. Hacsak nem formálják meg magukat a többiek is valahogy. Elvont tudományként. Mint lélek.

Legbelül mindenki állat. Lehet itt mondani akármit, meg csinálni bárhogy. Egyre rövidebb idő alatt duplázódik meg a Föld lakossága, az erőforrások meg állandóak, úgyhogy… Az ellenség csak a másik ember lehet. Adott. Verseny, persze, de gonoszság nélkül nincs harc.

A politika közéletet jelent. Hasznos. Hasznos a tudatos közösségi lét. Nem szabad összekeverni a folyton pártokról papolással. Ha megtárgyaljuk azt, hogy a szomszéd néni locsolja a virágokat, az is politika, mert közélet, és az is, ha egymással diskurálunk pl. az oktatási rendszerről. És ha bármi nem tetszik, vagy változtatni szeretnénk, akkor meg lehet keresni a segítő civil szervezeteket, vagy pártokat. – Egyébként itt vidéken nem is erős a politikai öntudat. Sajnos. Mindenki otthon nézi a tévében, hogy Budapesten milyen problémára milyen a társadalmi reakció. – Panaszkodni, meg vágyódni mindenki szokott, pont az a lényeg, hogy érvényesítsük is az elképzeléseinket. Sajnos még erős a szocialista, paternalista örökség, az emberek elfogadják amit felülről diktálnak nekik. – A politika hasznos, fejleszti a közösséget. Ha egy afrikai törzs összeül, hogy megbeszéljék a dolgaikat, mit hogy lehetne jobbá tenni, akkor az is politika. – A politika teljes (elvi) elhagyása az individuális lét volna, amikor senki nem működik együtt a másikkal. – Igenis, lássák át a társadalmat, egészében akár, és a fiatalok is. Az nem egy nagy valami, hogy ez nem tetszik, az nem tetszik, és elmennek külföldre. A jó politika pont a közösségi minden tevékenységek összessége; egy kooperáció. – Sok ártalma van a közösségi médiának, de politikailag előnyös. Az észak-afrikai forradalmak a Facebook, meg a Twitter segítségével történtek, és javarészt egy magasabb társadalmi berendezkedés alakult ki, amire tömegek vágytak. – És különben is, pont a közösségi médiában kritizáljuk a közösségi médiát?

Néztem videókat az indiai, remete jógikról, és addig rendben van, hogy nyugodtak, soványak, meg hajlékonyak, de ennyi, semmi több. Ülnek a porban, és nyugodtak és hajlékonyak. És ezzel bohóckodnak a szemlélődőknek. Aztán nem bonyolították túl a világ megismerését. – A kambodzsai szép dolgok, viszont igen. Szép táj, szép kultúra, ügyes és szép nők. És különlegesek, nagyon, angkori leszármazottak. Csoda!

Ez az elektronikus vacakolás, nagyon meg fogja lendíteni az írási-olvasási készségét. Szerintem pár hét, és akár naplózhatna is.

Imádom! Imádom!

“köszhogyirtad” Írtam neki, hogy “ jégre rá ne menjél sehol, tavon, vagy valami patakon, mert beszakad ”. Erre válaszol, hogy: “köszhogyirtad”. Mert ő van olyan okos, hogy megköszöni a figyelmeztetést. Egyem meg azt a nagy homlokát!

Az a tiszta sor, amikor a varangyos békák egymásnak esnek. A hülyébbje pusztítja a hülyébbjét. Tiszta antievolúció. Kiszelektálódás. Darwin díj.

“sziaapapuszi” Kis aranyos, épp hogy megtanult írni, de ügyesen használja a kommunikációs eszközöket. Valami természetesen. De én már tudom, hogy robbanás lesz ebből. Hét évesen videón hív, meg minden. Az én gyerekkoromban legfeljebb a tudományos-fantasztikus filmekben volt ilyen. És rendben, hogy mindig fejlődik a világ, és most pont ez van, amibe ő belekerült, de akkor is, hogy rögtön teljesen nyilvánvalóan használja. Én szinte sosem hívom ezeket az ingyenes, net alapú telefonokat, videókat. Mindig arra gondolok, lehet, hogy pont rossz a a minősége, vagy a másik ember nem ér rá, vagy nincs internetközelben. Neki ez nem így jön ki. Természetesnek veszi. Emlékszem, hogy X éve egy bankban, az ügyfeleknek kitett, még katódsugárcsöves monitoron lapozni szeretett volna, mintha érintős lenne. Mert akkor egy-két eszközt már úgy használt, gondolta minden olyan. A minap jártam én is így először, hogy egy laptopot simogattam hajthatatlan, mire rájöttem, hogy az nem érintős. (Ez is mutatja, hogy az Apple tényleg korszakot váltott, mikor kijött a telefonjával. Valahogy jobb belenyúlni az eseményekbe.) – De régebben is megfigyeltem, hogy nem úgy tanul, mint a felnőttek. (Biztos a többi gyerek is ilyen.) Nem nagy blokkokban, hogy na, fogom, és erre rámegyek; nem, modulszerűen, mint a kirakósban, mindenre rámozdul, belepróbálkozik, kicsit tisztul a kép, és máskor folytatja. Ha annyira van, tud mindent. Ennek a rugalmasság az előnye. A kísérletezés. A tanulási szabadság. – Mikor rámozdultunk valami elektronikus játékra, én még fel sem fogtam, hogy miről szól, ő már tudta, hogy milyen szabályok vannak, mi mivel működtethető. Holott egyszerre kezdtük, közösen. – Viszont a felnőtt következetesség is kell, ha precízebb, átgondoltam cselekvésre van szükség. Most a hétvégén pont volt ilyen alkalom. Ő piszkált volna mindent véletlenszerűen, és mérgesen leállítottam, mert tudtam, hogy most itt ezeket az elektronikus eszközöket össze kell rakni, beazonosíttatni, és itt nincs több alkalom, meg félig-meddig megoldás. Nagy keservesen tartalékra tette magát, én meg két nap alatt elvégeztem a dolgokat. Megértette, hogy ha végzek, jöhet ő, a kísérletező felhasználó. – Értelmes, fasza kis kölyök, imádom! Jól áll neki ez a technológia. Szerintem fejben igazán modern gyerek.

Csinosak, mind a ketten. Egyik kicsit rejtegeti. Hmm… De tudja mind a kettő, hogy mi a helyzet. Párkapcsolat ide vagy oda. Gyúlékony állapot. Mégiscsak belső kényszer. Meg aztán akinek van arra szeme. Pillanatnyi mozdulatok. Úgyis mindenki megérzi. Látható láthatatlan sugarak. És hát szemtelenkedik, kacérkodik. Pedig a környezet is nagyon más, meg a társaság. De hiába, ez épp fokoz valamit. Talán. Ez is, az is. Erkölcsösség is, család is. Meg nem is. Kár volna rejtegetni, úgysem lehet. Azért a büdös, unalmas, szürke hétköznapokban ez is valami. Szín.

Nehéz egy állapot, de kihívás. Szép kis feladat. Megfordítjuk a helyzetet. Eszméletlen egy kisebb értelemmel gondolkozni. Meg hát minden szaron átlátni. Üvegemberkék. De tényleg, ez száműzetés. Mert nekem nem vicces. Legalábbis nem hat az újdonság erejével. Fene egy magány… ez nekem. Komolyan, unalmas! Unalmasakkal egyezkedni. Fontoskodókkal. Nézni a bohóckodásukat. Aztán lehet, hogy szórakozásképpen kellene felfognom. Nézni azt, amit előre tudok rendre. Unalmas film. Nincsenek poénok. Emberkísérlet?… – Viszont a kisfiam az egy értelmes kis kölyök! És csupa jó lélek. Igyekezem adni neki sokat. – Eszméletlen, hogy hány hazug van!… Mindenki átbassza a másikat, de vicc, akkor sem érzik jól magukat. Minden hamis tróger az őszinteségre vágyik. Rémek!

Nyomasztó. Sosem gondoltam volna, hogy tudományosan át kell gondolnom, hogy kell valakit levakarni magamról. Hatékonyan,

Reggelre forró volt, nagyon, megmértem, magas láza lett. Gyógyszer, durr, jobban lett. Aztán most megint vacog, betakartam két takaróval a bánatos gyereket, meg még egy párnával, meg a vastag, téli, tollkabátommal, és szegénykém elkezdett vigyorogni. Szerintem tetszik neki a gondoskodás, hogy én mennyire szeretem, és ennek látható jele van. (Persze mindig, de most nagyon látja.) Megkérdeztem, és tényleg!… Még mindig fázik, a széldzsekimet is ráteszem. Hiába, kicsi gyerek, és egész évben szeretetet kap, tőlem biztosan, de amúgy sosem elég, főleg, ha beteg. Tettem a párologtató vizébe nagy kristályú Himalája sót. Lassan hat a gyógyszer, elaludt. Iddogált szopókás üvegből, és nagyon tűrte, hogy itatom. Eszembe is jutott, hogy épp így itattam pici korában, és most meg az anyámat is. – Fura. Kezdet és végpont ugyanaz.

Kapott okostelefont, épp időben, pont kezd tudni olvasni, írni. Beaktiváltuk az egyik üzenőt, amivel persze az első küldeménye nekem az volt, hogy “szeretlek”.

Vicces volt a világ tegnap, mint valami fagyasztóban. Hát ő azt találta ki, hogy kacsahúst enne sülve. Csirke lett belőle. Rizzsel, mert ő ezt így képzelte el. Lepirítva, jól lesütve. Hogy ropogós legyen a bőre, hogy azt ő rágogathassa. Ezt így nagyon elképzelte, pont kifelé jövet az áruházból, mehettünk vissza. És még ma is tart ez a fagyhalál.

Tegnap jól volt, mint aki nyaral. Jó volt így szemlélni!

Én kérek elnézést helyette, ő meg belenéz némán a fejembe a széles szájával, taknyodzó fejével. – Kurvára nem vagyunk egyformák!…

Most tök olyan érzetem volt, hogy itt van a gyerek mellettem, a bal oldalamon. És nincs.

Pozitív, és igazmondó emberekkel fogom körbevenni magam. Ezek a folyamat károgó, nyomorult szörnyetegek lehetetlenné teszik az ember vidám kiteljesedését.

Elmentem érte a suliba, aztán rugdostuk a labdát. Szinte nem is beszéltem. Eleinte teljesen néma voltam. Pont miatta. Hülye belső feszültség. Az aggódás okán. Ilyenkor annyi minden forog az ember fejében. Hogy az valami képtelenség! Ellentétes hatások, és hát okosat kellene dönteni. Az is, hogy vajon megéri-e ennyire aggódni. Nem viszi-e az ember túlzásba. (Ha amúgy ő meg panaszkodik. Az is lehet, hogy nem is úgy van, ahogy…) Az biztos iránymutató, hogy a többi apához képest bizonyosan megfontoltabb vagyok. Hát ebben a hangulatban rugdostuk a labdát. Szinte semmi másról nem beszéltünk, csak hogy ki áll ide, ki oda, ki mekkorát rúg. – Arról már régebben is voltak tapasztalatok, hogy megérezzük egymás dolgait. Miért is ne… Ha sokat voltunk együtt, ha nagy a szeretet, ha haverok is vagyunk, meg egyáltalán, apa-fia. Oda-vissza. Megérezte, ha valami csaj lekötötte a figyelmem, én is, ha az övét; ha ideges voltam amikor kicsi volt, sírt. Megérezte. Kommunikáció, lélegzet, szívverés, izzadtság, bármi. Akkoriban mindig tartottam, folyamatos volt a közvetlen testi kontakt. Már ezek a dolgok is érdekesek voltak akkoriban. Megható. – Ma az volt, hogy semmi háttérinformációt nem akartam adni neki. Ma valahogy ez adódott. Nem adni neki a feszültségből. Egyszer csak azt mondja, “ha valaki kiszúrja az egyik szemedet, akkor!…"… nem értettem, aztán rákérdeztem. Azt mondja, “ha valaki vagy valami kiszúrja a szemedet, akkor én nagyon, nagyon!…” mintha mérgességet mondott volna, vagy hogy ő akkor nagyon ad a felelősnek, vagy valami ilyesmi. – És ez hihetetlen volt a semmiből. Pont ilyenkor. Semmi előzmény. És ő biztosít arról, hogy eszementen, és nagyon. Ő vigyáz rám. – Tudtam én hogy miért mondta ezt. Megerősítésnek. Tudja, hogy én is beáldozom magam. Tudtam én hogy miről van szó. Odamentem, felemeltem, de majdnem beledöglöttem, mert már olyan húsos, és ugráltam vele. Puszi, minden. Nem mondtam neki semmit. Nevettünk. Valahogy ez valami. Metafizika. – Okosnak kell lennünk; ő az, és én is igyekszem.

Mennyire szeretnek a személyiségi jogaikra hivatkozni pont azok, akiknek nincs személyiségük.

Lefekszem az ágyra, és szarok mindenkire. Annyit tudok mondani, hogy nem tudok újat mondani.

Elolvasom amit írt, és jaj!… – Aztán meg micsoda érdeklődés!?… Rögtön hülyeség. De annyira, hogy alig válaszolok. De most komolyan, nincsenek csodák!

Ha a kinézetén nem, a viselkedésén látszik a származása. Szárba szökkenése.

Tegnap azon gondolkodtam, mennyire verebek a szarvasok az erdőben, csórók ott kódorognak unottan, és nem is tudják, hogy szilveszter van. Isszák a patakvizet, meg füvet eszegetnek makkal, nemhogy pezsgőt nyomatnának, meg virslit malachússal, lencsével. Legfeljebb a füleiket forgatják, hogy mik ezek a durrogtatások a lakott területek felől. (Biztos azt hiszik vadászok.) – Igenis messzire jutott az EMBER.

Ma zsiráfhúst ettünk a kisfiammal, hogy az újévben égig érjen a hatalmunk, és szupernóvát robbantottunk, hogy méltóképp ünnepélyességet adjunk a naptárváltásnak. – Ugyanis tagjai vagyunk a szilveszter-újévi zsiráf-szupernóva hitközösségnek. – Kinéztünk egy csillagot a galaktikánkban, van épp elég, aztán felrobbantottuk a francba! Tök jól nézett ki. A zsiráfhús meg békésen pihen a hasunkban, és tudjuk, ezzel bebiztosítottuk a jövőnket.

Az áruházban kérdezi tőlem a hétéves, hogy tudom-e mennyi 60 * 500, mert ő kiszámolta fejben, hogy 30 ezer.

Tegnap annyira értelmesen viselkedett, hogy igazán meglepett. Sőt, a kedvemben akart járni. Mentünk fagyott patakot basztatni, meg fát faragni. Jó is volt, pont addig, amíg kedve volt.